Tömény, radikális írástechnika

Tömény, radikális írástechnika

Németh Zoltánnal beszélget Récsei Noémi

Récsei Noémi: Az alkotás folyamata, az ötletszerzés és az ötletek kivitelezése valószínűleg nálad is ösztönszerű; az első kérdésem az inspirációhoz és az ötletszerzéshez kapcsolódik. Mi szolgál számodra inspirációul?

 Németh Zoltán: Valószínűleg lehetetlen feltárni minden okot, amely egy-egy műalkotás megszületésében szerepet játszik: egy hang, egy épület, egy arc, egy utazás. Kettőt emelnék ki: a képzelet leállíthatatlan áramlását és a világirodalom egészét.
RN: Munkásságoddal milyen célt vagy hivatott betölteni?

NZ: Az igazság az, hogy soha semmilyen konkrét célom nem volt a műveimmel. „Csupán” annyi, hogy ha már valaki olvassa, egész addigi megszokott világát forgassa fel a szöveg.

RN: A felmérések azt mutatják, hogy egyre kevesebb ember olvas szépirodalmat. Munkásságodat hogyan befolyásolja az olvasói passzivitás?

NZ: Sehogyan. Ha nagyon radikálisan szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, nem azért írok, hogy olvassák, hanem inkább arról van szó, hogy a szöveg megtalálja a megfelelő olvasóját. Másrészt pedig mindig is az olvasói aktivitás lep meg. Amikor például azt hallom vissza, milyen nagy hatást gyakorolt egy-egy versem néhány olvasóra tizenéves korukban, akkor döbbenek rá, hogy tulajdonképpen olvasóim is vannak. Csak a Kunstkamera című kötetről három előadás született különféle konferenciákon az elmúlt fél év alatt. Legutóbb pedig fitnesz- és irodalmárközegben mozgó ismerőseim kerestek fel egy projekttel, amelynek keretén belül köteteimből választott versrészletekkel borítanák be testüket, egyfajta testírás-koncepciót képviselve, majd ebből fotókiállítást rendezve. Szóval passzivitásról szó sincs.

RN: Lehetséges, hogy ebből akár egy mozgalom is kinőhet. Talán az irodalom manapság olyan helyekre is beáramlik, ahova régebben nem is volt lehetősége. Ebből következik a kérdés: lehet-e egy író, költő példaképe a mai fiatal generációnak?

NZ: Az író és a költő éppúgy lehet példakép, mint egy futballista vagy színész. Ha a kortárs magyar irodalomból akarnék neveket mondani, akkor Kertész Imre, Nádas Péter vagy Esterházy Péter mélységes humanizmusa, illetve nyílt, kritikai véleményalkotása mindenképpen követésre méltó.

RN: Számtalan díj igazolja és alátámasztja, hogy munkásságod elismerést nyert. Mit jelentenek neked a díjak? Meghatározzák valamilyen szinten a tevékenységedet?

NZ: A legkönnyebb lenne azt mondani, hogy nem, a díjak semmit sem jelentenek, és a dolgok egy bizonyos szintjén így is van, hiszen az alkotásban egyáltalán nem játszanak szerepet ezek a dolgok. Másrészt persze igen, egy fontos díj legalább annyira inspirál, mint egy izgalmas kritika valamelyik könyvemről.

RN: Megemlítetted a kritikát, amely inspiráló hatást is hordozhat magában. Miképp fogadod az olvasói véleményeket? Az olvasói vélemények is betudhatók építő kritikának?

NZ: Ha a kritikára gondolsz, a recepcióra, akkor elmondhatom, hogy legalább olyan fontosnak gondolom, mint magát a szöveget. Imádom a könyveimről íródott kritikákat, tanulmányokat olvasni, mindig is keresem/kerestem bennük azt a radikális másságot, amelyet egy másik olvasó, másik olvasat tud hozzátenni ahhoz az értelmezéshez, amelyet én alkottam magamnak a szövegeimről. A negatív kritikát sem utasítom el, sőt ebből a szempontból az még inkább növeli az adrenalint, már ha okos, jól argumentált és önkorrekcióra késztet.

RN: Mire a szerző eljut oda, hogy munkája kritika tárgyát képezhesse, azt megelőzi maga az alkotási folyamat. Nálad milyen fázisai vannak az alkotási folyamatnak?

NZ: Az Állati nyelvek, állati versek című kötetem kiindulópontja egy buta kis mondóka volt szülőfalumból, egy vicces-nyelvjátékos szöveg Kéméndről, amellyel bégető bárányokat szólítanak meg és gyerekeket provokálnak: Beveszitek magatok közé Marcit? Beeee, beeee. Az akkoriban betegeskedő tízéves fiamnak meséltem, és aztán egyre több ilyen baromság jutott eszembe, még aznap kitaláltam neki öt-hatot, és végül így jött létre a kötet terve. A haláljáték leküzdhetetlen vágya esetében egy gyors egymásutánban egymást követő szanatóriumi kezelés és kórházi műtét tapasztalata volt a kiindulópont. Utána viszont már tudatosan keresem azokat a szövegeket, amelyek fontosak a nyelvteremtésben. Így például a Boldogságtelep, vetélőgépben című kötethez, amely a Csáth szeretője alcímet viseli, többször végigolvastam Csáth Géza és Kosztolányi Dezső naplóját, Roland Barthes, Julia Kristeva vagy Georges Bataille írásait a szerelemről, erotikáról.

RN: Ami az alkotási folyamatot illeti, mennyire hagyod magad elvinni az ösztönös írás felé?

NZ: Az ihlet eleve ösztönös dolog, azt hiszem. Viszont az a tökéletesség, amely nincs, de amelyet mindig is szükséges megcélozni, eleve feltételezi a folytonos önkorrekciót, önkritikát.

RN: Meg tudod-e határozni azokat a jegyeket, amelyekkel szívesen dolgozol műveidben?

NZ: Folytassam? Épp nemrég vert fel óriási port Franciaországban annak a nőnek az esete, akinek két felnőtt lánya mellett nyolc másik gyermeke is született, ezek már nem a férjétől, hanem saját apjától, de még csecsemőként mindet megfojtotta, és házuk különböző pontjain rejtette el. Az én kérdésem az, hogyan lehet nyelvet találni ehhez, milyen nyelven lehet elbeszélni az ilyen történeteket. Az emberi psziché mélyrétegeit hogyan lehet a nyelv által megjeleníteni, megteremteni.

RN: A nyelv egy olyan absztraktum, amely mindenkit ki kell, hogy szolgáljon. Az előző gondolatsorodból kiindulva felvethetjük akár a nézőpont kérdését is. Minden kötetnél megpróbálsz más szemszögből szemlélődni?

NZ: Nem szemlélődésről van szó, hanem nyelvteremtésről. A haláljáték leküzdhetetlen vágya című könyvem verseiben például a betegség nyelvi lehetőségei érdekeltek. Mondhatnám azt, hogy ezeknek a verseknek minden sorát megéltem, de egy szöveg hitelesítéséhez nem a személyes élethez visszavezetett tapasztalat, hanem az olvasóban megképződő nyelvi erő és hatás szükséges. Van abban igazság, hogy sok verseskötetem valamiféle lírai regény, amennyiben a kötetbe foglalt verseket összefűzi egy lehetséges elbeszélésmód. De arra is törekszem, hogy önmagában megálló, a kötet kontextusától függetlenül is használható versek legyenek ezek. Így például a Boldogságtelep, vetélőgépben című kötet olyan versekből áll össze, amelyek mindig csak érintik az elérhetetlen történetszálat, amely így azonosíthatatlanná válik.

RN: Mit tekintesz munkáságod hitvallásának?

NZ: Nem vagyok túl erős hitvallásszerű dolgokban. Azonban folyton kísért egy, állatbarátok által készített videó, talán a dél-kínai Yulinban, a helyi kutyaevő fesztiválon, ahol a tömegesen szűk ketrecbe zárt, étlen-szomjan tartott, szinte félőrült kutyákat elevenen nyúzták meg. Az a határozott kézmozdulat, amellyel letépték az élő, fejjel lefelé lógó, vonagló kutya bundáját, majd pedig a húsból kinyitja, rád emeli a szemét és belenéz a kamerába a még élő állat, ez a parázsló szempár a halál küszöbén… Nem tudom folytatni. De sok versemben éppen az iszonyat nyelvi megjelenítése a tét.

RN: Az iszonyat és bármilyen más érzés, állapot megjelenítése versben és prózában más „feldolgozási terepet” kínál.  Mit jelent neked a vers és mit jelent a próza?

NZ: A vers azt a tömény, radikális írástechnikát, amely az emberi létezés és az emberi psziché mélyére ás a maga uralhatatlan nyelvi lehetőségeivel. Szokás volt egy időben a prózát, főként a regényt valamiféle végletesen szabad íráslehetőség területeként jellegzetes 20. századi műfajnak tartani, azonban a líra a 20. század második felére alapvetően megváltozott. Alulretorizálttá vált, nagyrészt elveszítette az olyan típusú formai kritériumait, mint az ütem, a rím vagy a versláb, s azt láthatjuk, hogy a kortárs vers gyakran kevesebb szóképpel dolgozik, mint a hétköznapi nyelv. Így állhatott elő az a helyzet, hogy az egyszavas vers éppúgy vers, mint a százoldalas poéma. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy a vers szabadabbá vált, mint a próza vagy a regény, mert hiszen nem sok értelmét látom a műfaji hierarchiának, hanem azt, hogy amit versnek tartunk, annak a határai iszonyúan kitágultak. Vers lehet egy publicisztikai hír megfelelően tördelve és megfelelően kontextualizálva – ezzel én is próbálkoztam a Kunstkamera című kötetben, sokkoló egyéni és családi tragédiákat kerestem versanyagnak, van egy ilyen rétege is könyvnek, még ha nem is túl sok darab sorolható ide. És vers lehet egy pár mondatos filozófiai eszmefuttatás is, amely margótól margóig jelenik meg a papírlapon. Számomra egyébként a próza is határsértő terület, mármint műfaji szempontból. Ez idáig egyetlen prózakötetem jelent meg, már ha annak nevezhető, a Németh Zoltán vírusszövegei, idiótameséi és egyéb mutáns történetei című kötet, amelynek elbeszélései – mint az már címéből sejthető – a filozófiai traktátus, a mese, az irodalomelméleti értekezés, az animációs film stb. határán helyezkednek el. Versben is szeretem áthágni az ún. műfaji határokat: a nyelv elsőbbsége fontos a számomra, míg a műfaji megkötöttségek idegenek tőlem. Valószínűleg tehetségem korlátait is jelenti, hogy rímes, ütemhangsúlyos, időmértékes stb. verset nem írok.

RN: Még egyetlen gondolat erejéig térünk ki a jövőbeli terveidre.

NZ: Nőstény állatokat szeretnék szerezni magamnak, feleségnek. Állati férj munkacímmel született egy sorozatom, amelynek narrátora olyan állatokba lesz szerelmes, mint a barnamedve, szifó, kékbálna, csivava, éti csiga, vakondpatkány, holló, és tervben van még egy gólya- és egy bonoboszerelem is. Ez lenne a következő verseskötetem témája. Egyrészt Carol Ann Duffy A világ felesége, másrészt Arno Scmidt Tudósköztársaság, harmadrészt Donatien Alphonse François de Sade művei jelentették az inspirációt, de szűkíteném a szövegek mozgásterét, ha csak rájuk hivatkoznék, hiszen tudományos, féltudományos szövegek és utalások is keverednek a versekben. A perverzió méltóságában már elkezdett genetikai költészet egyfajta továbbgondolása lenne ez a kötet.