Forgách Kinga: Olvasásterápia (Szászi Zoltán Elbújt című kötetéről)

Szászi Zoltán legújabb műve egy különleges olvasónapló. A szerző ezúttal saját olvasmányélményeit, illetve az azok hatására születő szövegeit rendezte egy kötetbe, mely tizenkét novellát és több mint negyven, a könyvajánló és irodalomkritika határán álló írást tartalmaz. A könyv így az olvasás örömének kézzelfogható dokumentumaként szolgál, hiszen egy lelkes és értő olvasó fantáziájával vagy éppen kritikai megjegyzéseivel egészülnek ki az irodalom nagyjainak és a kortárs írók, költők szövegeinek olvasatai.

„Csak a szememmel tudtam inteni az oxigénadagoló gombja felé. Lélegezni kívántam. Sokat. És Örkényt olvasni…” (7.) Nem titok: a kötetben szereplő szövegek egyben a szerző rákkal való küzdelmének lenyomatai is. Az olvasás mint betegség elleni terápia kínálta magát, s az író gyógyírként adja tovább a megszerzett tapasztalatot saját olvasói számára. „Egy év olvasmányélményeinek javát kínálom most, mint kofa a piacon a frissen szedett gyümölcsöt. […] Miközben majdnem magam is elmúltam” (117.). Ennek köszönhetően sokszor némi szentimentalizmus és didaxis is keveredik a szövegek sorai közé. „Tehát ne olvassatok rosszat, barátaim, csak jót és igazi értéket” (116.).

A kötet három ciklusból áll. Az első fejezetben novellák szerepelnek, a Bábozódás limlomba című részben az olvasónaplók kaptak helyet, míg a Lokálban három Mikszáth-ihletésű szöveget és három rimaszombati etűdöt olvashatunk. A mű legerősebb részét számomra az irodalomkritikák jelentik.

Az első ciklus a Mimikri címet kapta, nem véletlenül. Szászi Zoltán a kötetnek ebben a részében más-más írók bőrébe bújik, s őket utánozva, stílusukhoz idomulva hoz létre saját történeteket. Nagy vállalkozás! Főleg, hogy az ihletők olyan írók, mint Örkény, Rejtő, García Márquez, Ottlik vagy Hrabal. A próbálkozás eredményeként nagyon különböző világú, stílusú és színvonalú szövegek születtek, de közös vonás, hogy a groteszk, abszurd, olykor meseszerű novellák atmoszférája sokszor kiábrándító realizmussal, a hétköznapok kisszerűségével keveredik. („Legjobban mégis azt sajnálta, ha elhunyás miatt nem nézhetné végig a most kezdődő sci-fi sorozatot, amin olyan sokat bírt nevetni.” – 50.)

Az írói attitűdök átvétele miatt a szövegek beszédmódja, megfogalmazása olykor erőltetetté, szögletessé válik, a történetek üzenetei pedig megmaradnak a közhelyek szintjén, habár, mint később kiderül, ez egy tudatos írói program része: „semmi sem olyan fontos, mint ezek az elcsépelt, sokszor emlegetett dolgok. Különösen akkor, ha a rák fenyegetésében próbál meg élni, írni, remélni az ember” (119. ).
A közhelyszerűség és didaktikusság főleg abból adódik, hogy Szászi minden novellában egyenesen, köntörfalazás nélkül rágja szájba az általa közvetíteni kívánt tartalmakat, ahogyan azt sem felejti el sosem elárulni, hogy kinek az ihletésére született az adott szöveg. („Mintha száz év magány után ezer csendes év jönne.” – 58.) Nem hagyja meg azt a játékot az olvasó számára, hogy maga fejtse meg a feladott rejtvényeket. Ugyanígy saját írói stratégiáit is újra meg újra leleplezi („A mese nehezen bomlik ki, lassan árulja el, fedi fel a szálait.” – 88.). Mindezzel megvonja az olvasótól a szöveg élvezetének örömét.

A kritikák és recenziók viszont nagyon meggyőzőek: rövidek, találóak, lelkesek. Jó olvasni őket, felkeltik az érdeklődést, és releváns véleményeket fogalmaznak meg. A szövegek nemcsak önmagukban állnak, hanem összefűzve, összeszerkesztve kerülnek az olvasó kezébe, egyfajta láncolatot alkotva. A szerző egy év olvasmányélményeit teszi egymás mellé, s a paletta nagyon sok műre, a kortárs irodalom legjavára kiterjed. Külföldi (Ljudmila Ulickaja, Borisz Akunyin, Viktor Pele-vin, Tomáš Radil) és magyar (Kőrösi Zoltán, Ferdinandy György, Konrád György, Schein Gábor, Csaplár Vilmos, Parti Nagy Lajos), magyarországi és külhoni, fiatalabb és idősebb generáció (többnyire frissen) megjelent regényei, novellás- és verseskötetei kerülnek terítékre. A felhozatal nagyon vegyes, a hangsúly elsősorban a szövegek által kiváltott élményeken és hatásokon van, de nem mentesek az írások a kritikai megjegyzésektől sem.

A szerző sokszor tesz általánosabb megjegyzéseket is az írással, szövegekkel kapcsolatban („a jó szöveg olykor fájdalmat is tud okozni” – 150.). Állításaival olykor talán saját írói hozzáállását is visszaigazolja, mások műveinek olvasásán keresztül. („Mesét általában akkor ír az ember, ha benne már születésre kész egy csodavilág, vagy akkor, ha a kinti világ, adott esetben a politika, beszorítja mondanivalóját” – 126.) Átfogóbb megállapításokat viszont nem tesz a kortárs irodalomra vonatkozóan.

A kötet harmadik fejezetével, a Lokállal kicsit nehéz mit kezdeni. A mikszáthi stílusgyakorlatok mellé rövid megemlékezések kerültek, a Galán Gé-
záról és Kaszás Attiláról szóló sorok a tíz éve álló rimaszombati Petőfi-szoborhoz kapcsolódva igyekeznek mondani valamit a felvidéki létezésről. Ezeket a szövegeket nem érzem a kötet világához szervesen tartozónak.

Összességében érdekes olvasmánynak bizonyult ez a könyv. Főleg azok számára lehet izgalmas, akik érdeklődnek a kortárs irodalom legújabb szerzeményei iránt. Az olvasásra buzdító opusz legfontosabb üzenete mégis az, hogy „lehet irodalommal, jelképekkel gyógyítani a lelket” (151.).

(Szászi Zoltán: Elbújt. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2014, 204 oldal)