Bolyongás a Nabokov-függőség ösvényein
Hetényi Zsuzsa Nabokov regényösvényein című kötetének bemutatója, Írók Boltja, Budapest, 2016. február 4.
Nabokovról szóló könyvről szóló beszélgetés – így harangozta be Hetényi Zsuzsa Nabokov regényösvényein című könyvének bemutatóját. Az Írók Boltjában Mészáros Sándor, a kötetet gondozó Kalligram Kiadó főszerkesztője kérdez, a szerző pedig fel-felpattan a székéből, hogy ne csak hallják, de lássák is, és kiselőadásokba feledkezve válaszol. Mészáros azzal indít, hogy bár az Európa Kiadó jelentette meg magyar nyelven Nabokov regényeit, büszke arra, hogy ezzel a könyvvel a Kalligram is hozzájárul az életmű, tágabb értelemben pedig az orosz kultúra értelmezéséhez.
Mivel azonban ez a bizonyos életmű közel négy évtizede lezárult, az első kérdés arra vonatkozik, hogy vajon későn jutott-e hozzánk. Hetényi úgy véli, hogy igen, bár emigránsként a Szovjetunióba is későn tértek vissza az írásai, és a magyar cenzúra pedig maradéktalanul eleget kellett tegyen a szovjet elvárásoknak. A huszadik század jelentős regényírói közül Joyce, Proust és Kafka is előbb kapta meg a neki járó figyelmet Magyarországon, bár Mészáros megjegyzi, hogy például Joyce-ot annak idején olvashatatlannak tartották, és Babits, Kosztolányi, Lukács György, Füst Milán vagy Szerb Antal sem tudott vele mit kezdeni. Nabokov helye is bizonytalan volt sokáig – amikor a Lolita 1987-ben magyar nyelven is megjelent, az olvasók nem ismerték az előzményeit, ezért – állapítja meg Hetényi – nem volt taktikus húzás ezzel a regénnyel indítani.
Bár szerencsés esetben egy-egy mű önmagában hat, a Nabokov-regények krimiszerűsége pedig általában a szélesebb közönség figyelmét is felkelti. A Lolita ráadásul az út menti moteleket, lepusztult lokálokat bemutató roadmovie-jellege és erotikus töltete révén is vonzza az olvasókat, aki viszont emiatt pornográf regényre számított, Hetényi stílszerű megfogalmazása szerint kielégületlen maradt. Nádas Péter egy írásában a könyv furcsa iróniája miatt rontott neki Nabokovnak, Orbán Ottó 1972-es lektori jelentése pedig bizonyítja, hogy Magyarországról nézve különösen zavaró volt akkor, ahogy az Áttetsző testek svájci hotelben élő szereplője italokat válogat a Genfi-tó partján. Mészáros ezen a ponton megjegyzi, mennyire fontos, hogy egy idegen kultúrának az idegenségét is felfogjuk, és ne akarjuk minden áron a saját elvárásainkat számon kérve domesztikálni azt.
A moderátor kérdésére, hogy a vaskos kötetben miért szorult háttérbe az író egyébként izgalmas élete, Hetényi azt feleli, hogy Brian Boyd, angol nyelven ugyan, de írt már egy hasonló terjedelmű monográfiát, az aprólékos életrajz mellett rövidebb, ismertető jellegű és szabadon asszociáló elemzésekkel, ő pedig ezt az arányt fordította meg. Elemezte viszont Nabokov fikcióval kevert memoárját, amelyben a különböző nemzetiségű felmenőkről, a szülőkről és a testvérről is hosszasan mesélt, magáról azonban keveset, megőrizve rejtélyességét, ami különcséggel párosult: lepkegyűjtő és sakkfeladványok szerzője is volt; zárkózott, narcisztikus figura, aki felesége megcsalásától eltekintve példás családapaként élte az életét, és óvta privát szféráját a nyilvánosságtól. Interjút például csak akkor adott, ha a kérdező előre egyeztette vele a kérdéseit.
A monográfia címében nem véletlenül szerepel az ösvény szó, Hetényi ugyanis nem szeretné megóvni olvasóit az eltévedéstől. Eltévedni jó, a legrövidebb út helyett izgalmasabb az erdőben bolyongani, ezért csak minimális ajánlásokat tesz. Tanárként tanításhoz is alkalmas könyvet szeretett volna közreadni, filológusként pedig hajtotta a felfedezés és elemzés öröme. Mészáros felvetésére, hogy mit kezdett Nabokovnak Dosztojevszkijre és másokra vonatkozó karcos megállapításaival, Hetényi elárulja, hogy didaktikussága miatt ő sem kedveli Dosztojevszkijt, bár ehhez előbb meg kellett szeretnie. Megértette azt is, hogy Thomas Mann esetében például a modorosság zavarta Nabokovot. Nabokovra hatottak is a keményen kritizált írók, ahogy például Freud is, akit szintén nem kedvelt. A beszélgetőpartnerek végül egyetértenek abban, hogy a sarkos vélemények sokszor inspirálóbbak, mint a magasztalás.
Hetényi párhuzamként említi a budapesti El Kazovszkij-kiállítást – az ókori Egyiptomig visszanyúló motívumok, a maszkok, álarcok vagy éppen a kutya figurája Nabokov szövegeinek és a képzőművész alkotásainak közös pontjai. Az orosz hagyomány ismerete nélkül Hetényi szerint nehezebben érthető a szimbolizmushoz és a romantikához is visszanyúló, Puskin műveiből is táplálkozó életmű. Nabokov ugyanakkor olyan mai orosz írókra hatott, mint Szorokin, aki egy szövegében a drogokat írók neveivel helyettesíti, a legkeményebb drognak nevezve Nabokovot, aki egyébként a posztmodern előfutárának is tekinthető. Identitásukat kereső, tévúton járó, semmiben lebegő embereket ábrázolt, a valóságot a képzelettel felcserélve, írásait rejtvényekkel teletűzdelve. Utóbbi miatt egyébként sokan hidegnek, túlságosan csináltnak tartják a szövegeit.
A tehetős családból származó Nabokov Cambridge-ben többek közt a tradicionális angol kultúrával ismerkedett, aztán fel-alá járkált Európában, hogy állást találjon. Zsidó származású feleségével sokáig éltek Berlinben, majd megfordultak Párizsban, ahol Nabokov francia nyelven írt egy novellát és egy esszét. A második világháború idején egy zsidómentő szervezet, mivel emlékezett édesapjára, aki egy zsidók védelmében írt cikke miatt került börtönbe, hajójegyet szerzett neki és családjának Amerikába, ahol később egyetemi oktató lett. Művei egy részét angolul írta, illetve oroszul írt könyveit is ő maga fordította angolra, miután egyik könyvének angol változatát csapnivalónak találta. Szolzsenyicin mondta róla, hogy minden sora felismerhető, ennek megfelelően angolja is sajátos, „nabokovi” angol volt.
Az életrajzi csemegék mellett Hetényi a katarzist szándékosan romba döntő mondataira, valamint nyelvtudatosságára, a betűknek a szavak jelentéséhez hozzájáruló formájára is felhívja a figyelmet, illetve mesél a fordítás trükkjeiről, végül pedig megmutatja azt a pólót, amelyet egy évekkel ezelőtti könyvfesztiválon kapott, és amelyen Nabokov és Lolita neve szerepel, jelezve, hogy amikor ezt a pólót ajándékozták neki, tulajdonképpen kiválasztatott a könyv megírására. A közönség soraiból érkező, a Nabokov-függőség mibenlétét és az abból való kigyógyulást firtató kérdésre válaszolva elmondja, hogy még mostanában is mindenről valamelyik Nabokov-mű jut az eszébe. Nabokovtól a világ összefüggései rendszerének meglátását lehet megtanulni – az ember évei számának növekedésével egyre több dolgot felejt el, de egyre bölcsebb lesz, mert több összefüggést vesz észre, ez pedig óriási élmény.
Szarka Károly
(A szerző felvételei)