Jana Juráňová: Rendezetlen ügy

(novella, Vályi Horváth Erika fordítása)

Fekszem a házam hálósarkában, ahova csak nemrég költöztem be véglegesen. A nap a szemközti ablakokba kapaszkodik, sugarai a ház belsejéig nyúlnak, majdnem a konyhasarkot nyaldossák. Azon az oldalon, ahol alszom, az épületet fák határolják. A házam. Itt vagyok. Tegnap este, még nem volt túl késő, mégis nagyon fáradtan zuhantam ágyba, hogy azon nyomban mély álomba merüljek. Reggel még csak fél hatot mutat az óra, máris ébren vagyok. Ez nagyon rég nem esett meg velem.

Eszembe jut a tizedik emeleti, lakótelepi lakásunk. Nyaranta már kora reggel besütött a nap, nem bújhattunk el előle. Míg munkába jártam, nem figyeltem a nap mozgását, s ha mégis, csakis hétvégén, ha szép volt az idő. Az enyhülést hozó árnyék délután fél kettő fele ért el bennünket, ekkor a nap megfordult, betűzött a nappaliba, de akkor már nem volt ereje. Néha úgy éreztem ott magam, mint egy sasfészekben. Ősszel figyeltem, ahogy a fejem felett elvonulnak a nehéz fellegek. A tetőn egy vörösvércsepár fészkelt, így hívják ezt az apró ragadozót, amely egyébként nagyon hasonlít a galambra. De másképp repül. A tolakodó vércsevijjogás néha egész nap behallatszott a konyhába. A lakótelep a lábam előtt hevert. Minden távolinak tűnt, kicsiben láttam a világot. A távoli hegyeket giccses képnek láttam. A csillagok, a hold, a horizonton itt-ott feltűnő repülőgép, a felhők, a nap – mindez a tizedik emeleti lakásban sokkal közelibb. A föld vonzerejét mégis hatványozottabban éreztem, mint bárhol máshol. Irigyeltem a vércséket, mert ők ilyen magasan sincsenek veszélyben.

Amikor fontolgattuk ennek a háznak a megvételét a férjemmel, féltem, hogy hiányozni fog a magaslati kilátás, mert túl sokáig tudhattam magaménak egy minden világtáj fele nyitott panorámát. Nem hiányzik. Csak itt ismertem be magamnak, mennyire túltelítődtem. Nagyon is megfelel, hogy az öregkor küszöbére érve leguggoltam a föld közelébe.

Még időben fel kellene állnom, hogy ne törjenek rám az emlékek. Már elcsépeltek, fárasztanak, de ha nem figyelek, akaratom ellenére is visszapörögnek a filmkockák a fejemben. Fejből tudom már elölről és hátulról is… A felvételeket nem lehet sem felcserélni, sem kivágni, nincs értelme újra levetíteni őket. Bárcsak biztonságba helyezhetném egy széfben az emlékeimet, ahol nem porladnának el! Csakhogy önkéntelenül is félek, hogy mindent elveszítek, nem marad semmim. Így magyarázom ezt magamnak, hiszen senki más nincs itt, csak én. Mint ha minden este elalvás előtt és minden reggel, miután felébredek, azt bizonygatnám, hogy nem veszítettem el az emlékeimet, vigyázok rájuk, megvan mind. A tudatom mélyén őrzöm szeretteim emlékét. Aztán megesik, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, és nem találom a kapcsolót. És az emlékek csak jönnek, szállnak, nem tudok elaludni. Reggel erre ébredek, nem tudom őket lerázni magamról. Szerencsére az segít, ha felkelek és nekiállok valaminek. Talán jobb lenne, ha az ágyamat áthelyezném egy másik sarokba, hogy reggel ne világítsanak rögtön a szemembe a napsugarak, amelyek ebben az évszakban lassan kúsznak a konyhasarkon át az ágyamig. Mi lenne, ha nem kelnék fel? Talán átaludnám a fél napot, vagy az egészet? Nem tudná meg senki, hiszen nincs itt rajtam kívül senki. De kicsit félek, hogy idővel ezt is megszoknám, így hát az ágyamat nem viszem át egy sötétebb helyre, legalábbis egyelőre. A nap egyenesen rám világít. Lehunyom a szemem. Még egy perc. Mindjárt felkelek, és eltervezem, mivel foglalatoskodjam ma. Egyik napi teendőm sem tölt el túl nagy elragadtatással, bár kifejezett utálatot sem érzek. Készíthetek reggelit, de akár ki is hagyhatom. Ha van kedvem, kimehetek a kertbe, ám ha nincs, nem kényszerít senki, hogy kertészkedjem. Talán felsöprök a ház előtt…

Kezdődik a nap. Észre sem veszem, már itt a nyár. Még nem tudom, hogy élem itt túl a telet, de ebbe most inkább bele sem gondolok. Süt a nap, eszerint választom meg a mai feladataimat. Először főzök egy kávét, eszem egy sima kétszersültet, sem lekvárt, sem párizsit nem kívánok mellé. A délelőttöt a kertben töltöm. Tegnapról még maradt ebéd, ma nem kell főznöm. Délután lepihenek, aztán takarítok, talán elmegyek a boltba. Még az is előfordulhat, hogy a postára is beugrom. Épp elkezdődött a nap.

Szóval így esett meg, hogy végleg ideköltöztem. A lakást a lányomra hagytam. A férjemmel eredetileg azt terveztük, hogy mi költözünk a lányunk kétszobás lakásába, ők pedig a mi négyszobásunkba. De aztán beláttuk, hogy megölnénk egymást abban a kis lakásban. A négyszobásban jobban el tudtuk rejteni a magányunkat, ez a kétszobásban nehezen menne. Belementünk egy bonyolult cserébe, amelynek a végén ehhez a falusi házikóhoz jutottunk hozzá. Soha nem mondtuk ki hangosan, de hallgatólagosan megegyeztünk abban, bár a ház belső tere egybefüggő terű, mégis eléggé tagolt, így együtt is lehetünk, de ha nem szükséges, nem zavarjuk egymást. Én a kertnek, a férjem a pajtának örült, azt tervezte, nagyokat sétál majd az erdőben, és eljár horgászni. Nem voltak illúzióink, hogy nyugdíjas korunkra álompár válik belőlünk, akik kézen fogva andalognak majd a faluban. De reméltük, hogy az üresség és a kínos csönd itt természetesebben és fájdalommentesen fog feloldódni, mint a zajos nagyvárosban, ahol még elég zöldterület sincs. Végre volt minek örülnünk. Bár nehezen vallottuk be magunknak, a lakásban a szabadidő fokozatosan üres sztereotípiává változott. Amikor megegyeztünk, hogy kiköltözünk ebbe a házba, a férjem szívinfarktust kapott. Kegyetlenül gyorsan történt. Az orvosok már csak az irgalmas halál-hírt közölték. A bonyolult csere intézése már beindult, végezetül mégis béreltem egy egyszobás lakást a lakótelepen, és azon gondolkodtam, eladom a házat. Hiszen mihez kezdek vele egyedül? Ha a lányom a férjével véglegesen beköltözik a panellakásunkba, teljesen elveszítem azt a teret is. A felújítás már elkezdődött. A tér, ahol a felnőttkoromat, a házasságomat töltöttem, a tér, amelyben a gyerekeinket neveltük, csak az emlékeimben él tovább, azok meg kifakulnak úgyis, a feledés homályába vesznek. De még mindig jobb így, mint ha minden reggel és este magam idézgetném fel ezeket az emlékképeket. Utána még hessegessem is el őket… Az a lakás már nem az én gondom, soha többé nem portalanítom az összes sarkát, még ha elmegyek is néhanapján megöntözni a lányom virágait, vagy kiszellőztetni, míg ő külföldön tartózkodik.

Mindig gondot jelentett, hogy kimozduljak egy adott térből, eddig csak kétszer költöztem életemben. A szüleimtől a panellakásba, ahol nem sokkal ezelőttig a férjemmel éltem, aztán abból a lakásból ebbe a házba. Azt hittük, lesz elég időnk, hogy belakjuk magunknak ezt a különleges házat. De jött a halál. Hirtelen, visszafordíthatatlanul, sokkolóan; felkészületlenül ért bennünket, bár a halálra nem is lehet felkészülni, még akkor sem, ha annyira várják már a halálos ágyukon fekvő betegek. És az élet megy tovább, mintha nem történt volna semmi.

Az emberek, akikkel itt ismerkedem meg, nem kapcsolnak hozzám férfit, se élőt, se holtat. Nélküle ismernek. Nem volt idejük észrevenni, hogy párszor együtt jöttünk. Számukra már csak én létezem. Nem vagyok egy egész. Van, hogy úgy érzem, felszabadultam. De ezt hangosan nem ismerem be magamnak.

– A világ vak és érzéketlen – mondta egyszer valaki. Hiszen én sem figyelek más szenvedésére, legalábbis nem annyira, ahogy kellene.

A szomorú emberek önzőek, ez már rég feltűnt, és tudom, tudatosítom: most én is ilyen vagyok. Nem bírok más lenni. Talán elmúlik, talán nem. Itt olyannak tartanak, amilyen épp most vagyok. Igazából mindegy. Legalábbis egyelőre. Egyre csak nő a halottaim sora. Időnként úgy érzem magam, mint aki megélte a háborút. Számolom a sírokat, azokat, akik ottmaradtak, és néha úgy tűnik, odaát sokkal többen vannak már, mint itt az enyémek közül. Aztán eszembe jut, hogy az összlétszámba nem számoltam be a lányomat és a fiamat. Nem tudok belenyugodni, hogy az élet második feléhez, azaz az ötvenedik évünk utáni időszakhoz hozzátartozik a megfogyatkozás ténye. Már én is abban a korban vagyok, hogy a halottaim többen vannak, mint az élők, akik fontosak, akik valóban számítanak. Az élőkkel elmúlik az a világ, amit jól ismertem, amikor még kicsi, majd fiatal voltam. Az élet megy tovább, de számomra minden emberrel, aki odaátra költözik, kitolódik a határvonal. Végezetül majd én is átevickélek a másvilágra. Egyelőre még nem készülök, ám az ember ugyebár sosem tudhatja. A gyerekeim itt maradnak, egy más, új világban.
Tennem kell valamit. Hiszen azért vagyok itt, ebben a házban. Szerencsére itt mindig van mit csinálni. A virágoskert, a pázsit, a konyhakert. Senki nem várja el tőlem, hogy ezek közül bármelyikkel is foglalkozzam, még én sem várom el magamtól. De a felesleges munka is jobb, mint a tétlenség. Nyáron csőstül dől majd a teendő, de már most is, amikor a tavaszt felváltja a nyár, rengeteg odakint a munka. Ki tudja, itt is olyan gyorsan elrepül-e a nyár. És milyen lesz itt az ősz, a tél? Kibírom? Már megint elébe megyek az eseményeknek. Erre eddig mindig ráfáztam.

Megtervezem a napjaimat, hogy aztán a terveket menet közben megváltoztassam, ahogy épp kedvem tartja. Délután összerakodok a konyhában, és rájövök, se a postára, se a boltba nincs kedvem elmenni. Mindent elhalaszthatok holnapra. Szép az idő, szabad vagyok, mint a madár. Nem kell most azonnal kirohannom, csak azért, mert szép kint az idő, mert bármikor kimehetek, még ha pusztító szél fúj is, vagy esik az eső. Nem kell alkalmazkodnom az időjárás-előrejelzéshez, és előre azon idegeskednem, mi lesz, ha hétvégére rossz időt mondanak, és éppenséggel esni fog. Szóval szép az idő, odakint hétágra süt a nap, azzal a tudattal, hogy nem kések le semmiről, nyugodtan felmászom a padlásra, sőt lehet, még a pincébe is lemegyek. A kertben már eleget dolgoztam, nem beszélve arról, hogy oda tényleg bármikor kiugorhatok. Ez az érzés boldoggá tesz.

Nincs kényszer, azt csinálok, amit csak akarok. Fokozatosan megnézem majd a ház összes helyiségét, hiszen minden bizonnyal itt töltöm majd életem hátralévő részét. Furcsa érzés. Már sosem megyek el innen?

Nem kellett sok mindenen változtatnunk. Csak kifestettük a férjemmel a házat, és kitakarítottunk. Az építész, akitől az ingatlant vásároltuk, nem egész két évvel azelőtt fejezte be a felújítási munkálatokat, hogy eladásra kínálja a házat. Mindössze pár hétvégét nyaralt itt. Aprólékosan megtervezte, az utolsó szögig, mi csak pár dolgon változtattunk. A helyzete hirtelen drámaian megváltozott, a felesége és a felnőtt gyerekei után kellett sietnie Ausztráliába. A háztól mielőbb meg akart szabadulni, szüksége volt a pénzre. Amikor legelőször idejöttünk, nem győztem csodálkozni, hogy ennek a kívülről nem túl mutatós és szép háznak belülről milyen csodálatos az elrendezése. Az ingatlanos nő elmagyarázta, hogy az emberek általában nem ilyen nyaralót akarnak, gyerekes családoknak állandó itt-tartózkodásra sem ajánlja. Az építész kívülről meghagyta az eredeti arculatot – a múlt század hetvenes éveiből származó feltűnésmentes épület, százasával találhatóak ilyenek a falvakban. A belteret az alapoktól átépítették. Ha belépünk, mintha egy másik dimenzióba érnénk. A házban nincsenek szobák, csak fülkék. Az egyik közülük a konyhasarok, melyet le is választottak meg nem is, ám ez a rész külön szellőzéssel rendelkezik. A beltér fennmaradó részét egységesítették, egy helyiségben van minden, csak a vécés fürdőszobát választották le külön fallal. Az építész a kamrát is megszüntette, a tárolót a pince elülső felében alakította ki. A hátsó traktusban van egy rész, ahol akár főzni, befőzni, gyümölcsöt szárítani, diót tárolni is lehetne, a sarokban pedig elállna télen a homokban tárolt zöldség és a krumpli.

(…)

Reggeli után talán három órát dolgozom a kertben. A gyom nő, garantálja a terápiás lehetőséget, de kétségbe is ejthet, annak függvényében, milyen kedvemben vagyok. Ha kitépem, látom a munkám eredményét. Ám ha egyszer megunom a feladatot, keserves munkává válik. A nap már magasan áll, így hát bemegyek, és főzök egy gyors ebédet. Meghámozok pár szem krumplit, és megmelegítem a vasárnapról maradt húst. Utána iszom egy kávét, pihenek és újra kimegyek. Ma arra van szükségem, hogy a friss levegőn mozogjak, ki kell szellőztetnem a fejem. A kert végi, fából épült szénatárolóban elég jó minőségű szénát találtam. Nem tenyésztek állatot, nem is tervezem, így nem tudom felhasználni. Átmentem a közvetlen szomszédomhoz, megkérdeztem, nem szeretnék-e elvinni a szénát. Tudom, hogy nyulakat, kecskét, bárányt és még számos egyéb állatot tartanak. Megörültek, mondták, jól jön nekik, de nem tudják hol tárolni, ezért úgy lenne jó, ha időnként vihetnének belőle. Még a gondolattól is megborzongtam, hogy a szomszédom bármikor beteheti a lábát a portámra. Nyugalomra vágyom. Valószínűleg látták rajtam, hogy nem tetszik az ötlet, bár nem mutatták ki. Végül megegyeztünk, hogy akkor viszik el a szénámat, ha a sajátjuk már elfogyott, és lesz hova tenniük. Húzódoztak egy kicsit, de amikor látták, hogy nem jutnak velem dűlőre, beleegyeztek. Rosszul esett nekik, hogy nem bízom bennük. Akkor tudatosítottam, hogy teljesen mindegy, mit gondolnak rólam. Ha a széna elkezd rothadni a tárolóban, kidobom, nehogy tűzre kapjon a keletkező gázok miatt. Azt hiszem, ezek után nem fogok csak úgy szóba elegyedni akárkivel. Azért jöttem ide a városból, hogy nyugalmam legyen az emberektől. Távolságtartó vagyok ugyan, de nem szeretnék ellenségesen viselkedni. Fogalmam sincs, meddig sikerül ezt betartanom. Idővel biztosan fura szerzetnek gondolnak majd, talán tudomást sem szerzek róla. Bár a szomszédban tett látogatásom után még inkább megerősödött bennem az elhatározás, hogy védeni fogom a területemet. Végül sikerült békében elválnunk, bár azt nem tudom, átmegyünk-e még a másikhoz valamikor. Ki tudja, jól értelmeztem-e a helyzetet. Fene tudja, megvárom, míg elfogy a szénájuk. Annyi háziállat gyorsan feléli a tartalékokat. A ház mögött legeltetik a bárányt, a kerítés mellé pedig egy kecskét kötöttek. Amikor először voltam náluk, a szomszéd megmutatta a nyulait. Egy lebetonozott, körülkerített, medenceszerű helyen egy nagy tengerimalac kapott helyet. Kérdeztem, mire jó a tengerimalac, és közben rémülten gondoltam rá, hogy megkínálnak valamivel. A szomszéd erre elmagyarázta, hogy a tengerimalac magába szívja a többi állat betegségét. Idővel elpusztul, a szomszéd úgy fejezte ki magát, megdöglik, de a kecske, a birka, a csirkék, sőt még a kutya és a macska is egészségesek maradnak. Ha a tengerimalac megdöglik, a szomszéd vesz egy másikat. Az udvaron egy macska is bóklászott, de nem az én háromlábú feketém, hanem egy másik, róla inkább nem kérdezősködtem. A kutyájukat hosszú láncon tartják, kikötve a kutyaólhoz. A kutya mérgesen ugat, a kecske hangosan mekeg, de senki nem vesz róluk tudomást. Otthon le kellett pihennem, annyira kifárasztottak a szomszédok. Ám aztán nem hagyott békén a kíváncsiság, és kikukucskáltam az ablakon. Épp arra jött a postás biciklivel. Már a tudattól is, hogy hoz nekem valamit, pánikba estem. A befizetéseimet interneten keresztül intézem, a családommal telefonon, e-mailben vagy Skype-on tartom a kapcsolatot, nincs ki levelet írjon. A postás rámnéz, és én az örömtől, hogy nem hozott semmit, intek neki. Abban a pillanatban jut eszembe, hogy a szomszédoknál tett látogatás után egy fehér arcpakolást kentem fel. Nem tudom, mi üthetett belém, de elhatároztam, hiába élek falun, akkor is törődni fogok magammal. A postás kicsit megingott a kerékpárján, mintegy intésképpen felemelte a karját, még időben sikerült kiegyenesítenie a kormányt, nem esett el. Nem akartam volna, hogy ez is az én lelkemen száradjon. Felgyorsított, én meg behúzódtam. Még jó, hogy nem nő a postás, akkor biztosan hírét vinné a látottaknak, és szájára venne a falu. Bár úgysem jutna sosem a fülembe.

Tegnap délután elmentem bevásárolni a szomszéd faluba autóval. A helyi kisboltot egyelőre elkerülöm. Eddig csak kétszer voltam ott. Nem akarom, hogy tudják, mit vásárolok. Inkább elmegyek a szomszéd faluba, ott nagyobb a kínálat, az elárusítónők is váltakoznak, nem ismerem őket, s egyelőre ők sem ismernek engem, legalábbis remélem. A nagyobb bevásárlást a járási városban intézem. Ahol csak tudom, kerülöm a helyieket, bár kérdéses, meddig sikerül távol tartanom magam tőlük. Míg a városban laktam, elutasítottam az összes kedvezményre jogosító kártyát a nagyáruházakban, még ha állandóan győzködtek is, mennyire megéri kiváltani. Általában nem veszek semmi rendkívülit, ám akkor sem szeretem, ha valahol feljegyzik, mikor mit vásároltam, és milyen mennyiségben. A férjem néha kinevetett, azt állította, paranoiás vagyok, és teljesen mindegy, tudja-e valaki, mit vásárolok vagy sem, mert úgysem érdekel senkit. Azt hitte, pár percre megsértődöm, ő meg majd jót szórakozik rajtam.

A szomszéd faluba a domb tetején lévő kápolnánál rövidítve is át lehet jutni. A kanyarban hirtelen balra fordulok, és jobbra az út szélén megpillantok három szarkát. Feltűnő fekete-fehér tollazatuk elüt az aszfalt szürke színétől, az egyik madár a másik fölé hajol, csőrével beleváj a fejébe, pontosabban a szemébe. Elfordítom a fejem, ez a gyors mozdulat az agyamba vésődik.

Amikor ugyanazon az úton jöttem visszafele a bevásárlásból, a magatehetetlen szarka az út szélén hevert, a tolla már nem csillogott. Egyik holló nem vájja ki a másik szemét – ez a mondás talán a szarkákra nem érvényes. Túlságosan elszaporodtak volna? Hímek voltak, akik a tojó kegyeiért harcoltak? Vagy a területért? Azóta ha meglátok egy fekete-fehér madarat karmesteri tollazatban, azonnal a halott sötétkék szem jut eszembe. A háromlábú macskám is mi mindenbe ütheti az orrát! Csak egyszer láttam odakint, amikor futott a kertben az ágyások között, akkor is egeret tartott a szájában. Vetett rám egy pillantást, és már el is szaladt. Éjszaka aztán úgy tett, mintha napközben nem is láttuk volna egymást. Elfogadom és megértem. Hiszen én sem vagyok vegetáriánus. Tudom jól, hogy nem könnyű megélni.

Amikor még panelban laktam, az állatok sokkal távolibbnak tűntek. Ősszel búcsút vettek a fecskék, a két házat összekötő villanypóznán ültek. A varjak télre érkeztek, tavasszal elrepültek. Két pár, talán más fajták lehettek, itt maradtak, és egész évben területharcot vívtak a fákon fészkelő szarkákkal, amelyek viszont gyorsan szaporodtak. Egykor sok volt a rigó, de fokozatosan eltűntek, éles fütyülésük elhalkult, és már nem ők ébresztettek a tavaszi hajnalokon. Miután hőszigetelték a házat, a verebek is eltűntek, mert a munkások betömték a panelek réseit. Ki tudja, hol telelnek át a denevérek… Nyáron az ablakpárkányon találtam arra utaló jeleket, hogy talán a külső rolók réseiben bújhatnak meg. Sötétedés után láttam, ahogy vakon, mégis nagy biztonsággal röpködnek a fák között.
Éjjelente néha macska surrant el az ablak alatt, amikor rányávogtam, kíváncsian és bizalmatlanul felemelte a fejét, bámult egy ideig, aztán ment a dolgára. Egyszer találtam az autóm motorháztetője alatt egy nagy karéj kenyeret, talán egy patkány rejthette oda. Sok állat maradt láthatatlan és észrevétlen, még sejtésünk sem volt róluk. A bokrok alatt éjjelente sünök fújtattak. Az ablakból néha láttam, ahogy átszaladnak az úton. Tavasszal élelmet kerestek a kicsinyeiknek.

Épp tavasszal történt. A televízió mindenhol a jégkorong-világbajnokság csatáit sugározta, a hazai csapat sorra veszítette el a meccseket még olyan jelentéktelen országokkal szemben is, ahol a hokinak nincs kultúrája. A szurkolók frusztráltsága egyre fokozódott, tapintható volt az agresszió, minden kereszteződésben, nyilvános helyeken és zárt ajtók mögött egyaránt felszínre tört a feszültség. Az a réteg, amelyik ugyan nem tartozott a szurkolók közé, mégis függött tőlük érzelmileg, anyagilag vagy társadalmilag, akarva-akaratlanul továbbadta ezt a frusztrációt, nem volt képes lecsillapítani. Azon az estén kiabálást, káromkodást hallottam, láttam az ablakból, hogy a közelben lévő padon néhány fiatal ivott egy üvegből, nyilván, hogy leöblítsék a sok vereség miatt érzett fagyos érzést és csalódottságot. Egyszer csak hangosabbá vált a kiabálás, az egyik férfi kiszaladt az útra és toporogni kezdett, mintha össze akarna taposni egy bogarat. Kiabált, hadonászott, mintha megszállta volna őt egy láthatatlan démon. Utána a többiek is odafutottak, üveggel a kezükben vagy a szájukhoz emelve, és az utat nézték. A távolság és a szürkület miatt nem láttam, mit figyelnek. Aztán tanácskoztak, az egyik beleült a nem messze parkoló autójába, és odatolatott úgy, hogy áthajtott azon a valamin, amit az úton kerülgettek. A többiek navigálták, hogy eltalálja. Aztán kicsit előrement, majd vissza, és ezt a műveletet még párszor megismételte. Amikor a sofőr végzett, a többiek üvegekkel megpiszkálták a tetemet, hogy él-e még. Aztán mindenki megnyugodott, mindjárt jobb kedvre derültek, még kurjantottak párat, és nagy gázzal elhajtottak. Hajnalban megláttam az úton a szétlapított sünt. Talán megzavarta őket a szuszogásával. A bokrokban sehol nem találtam meg a kicsinyeit. Pár óra elteltével valaki már véres csíkot húzva félrevonta a tetemet az útról. Egy varjú belemélyesztette erőteljes csőrét. Aznap este a hazai fiúk végre győzelmet arattak, még ha csak egy, a tabella végén kullogó csapat ellen is. Ám a frusztráció némileg mégis enyhülni látszott. A sünök tovább szaporodtak, etették a kicsinyeiket, páran látványos módon az autók kerekei alatt lelték halálukat, így a gondos anya szemléltethette fiacskájának a tehetetlen kis tetemen, amely már nem árthatott senkinek, hogy járhat ő is, ha nem néz körül, mielőtt az úttestre lép. A kicsinyek pedig éhen haltak a bokrok között, ahol nem vette észre őket senki.

A lakótelepen az állatok vagy távolinak tűntek, vagy láthatatlanok voltak. Csak egyszer kerültem szembe közelről néhány galambfiókával, amelyek a szélső erkélyen keltek ki. Míg felcseperedtek, sok kupac madárpiszkot kitermeltek. Kirepültek, elvesztek a számtalan többi galamb között, a piszkot eltakarítottam, rettenetesen bűzlött, minden tele volt legyekkel. Egy évre rá az alattunk lévő erkélyen költöttek. Ugyanaz a kosz és bűz kísérte őket. A szomszédasszony leverte a fészküket seprűvel, s amikor már élettelenül hevertek, rendszeretően, mint aki jól végezte dolgát, kivitte a fiókákat a szemétbe. Azóta nem raktak ott fészket. Ismét csak távolból figyeltem az állatokat.

Itt közelről is látom őket, időnként még meg is érinthetem őket, ha engedik. Három hete egy fácán sétálgatott az udvaromon. Átrepülhetett a kerítés felett, mert lyuk nincs rajta sehol. Olyan kevélyen járkált, mint egy páva. Háromlábú macskabarátnőm továbbra is rendszeresen meglátogat. Valahol olvastam, hogy nem tesz neki jót a tej, de jóízűen megissza, ezért adok neki. Remélem, hálája jeléül nem kezdi idehordani az ablakpárkányra a döglött egereket és a megkopasztott fiókákat. Figyelmesen lesi a mozdulataimat, ha ránézek, mintha szavak nélkül beszélgetnénk. Ül, nézi, ahogy a papírjaim között keresgélek. Érdekli, mit csinálok, de a párkánynál beljebb nem merészkedik. Nem tudom eldönteni, félelemből-e, vagy azért, mert annyira tartózkodó, jól nevelt, talán fajtiszta lehet. Az igazat megvallva, úgy érzem magam a társaságában, mintha alacsonyabb kasztból való lennék. De úgy tűnik, mégis megkegyelmez. Remélem, nem fosztogatja a közelben lévő fácánfészkeket. Bár nagy valószínűséggel fosztogatja. A macskák és fácánok éjszakai életéről vajmi keveset tudok, és talán így is van rendjén. Ha a férjem itt lenne, talán beszereznénk egy pávát. De egyedül nem merek belevágni az állattartásba.

Vályi Horváth Erika fordítása