Ardamica Zorán: Földecske és halálocska (Márius Kopcsay Jednouholník című kötetéről)

„Dymiaci komín zhmotňoval nekonečnú vitálnu silu
a potenciu komunizmu podobne, ako ejakulujúci penis.”

A szlovák irodalom középnemzedékéhez sorolt (ez nyilvánvalóan az irodalomtörténészi elkeseredettség létrehozta segédfogalom…) Márius Kopcsay eddigi számos szakmai elismerésével hívta fel magára a figyelmemet. Bátran kijelenthető: Márius Kopcsay prózája fokozottan nem a használt vulgarizmusok okán érdekes. Hanem:

A Jednouholníkot (magyarul Egyszög) azzal kaptam kézhez, hogy „sokban hasonlít a te prózádhoz…” Aki ezt állította, a publicisztikai stílus hatásán kívül bizonyára az abszurdra, groteszkre és az iróniára gondolt. S tagadhatatlanul ezek a Kopcsay-kötet világlátásának meghatározói.

Viszont a nyelv szintjén érdekes módon nem dominálnak. A beszédmód nyelvrétege nincs átitatva (annak ellenére, hogy a szerzőt reflektáló szakirodalom többsége is szinte axiómaként rögzíti ezek meghatározó jellegét, illetve ebből a tételből indul ki) – legalábbis nem teljesen, nem túl mélyen – az abszurd és a groteszk elegyével. Hiszen e kategóriák, sőt az esztétika felől nézve egyenesen minőségek (!) itt az ábrázolás tárgyaira és helyzetükre vonatkoznak, s nem a megszólalás verbális mivoltában gyökereznek. Kopcsay egyszerűen csak sokkal több alkalommal veszi észre és rögzíti (olykor filmszerű álrealizmusával) a normálisnak, racionálisnak nem nevezhető, csak éppen számszerű megjelenéseivel már a normálissal látszólag vetekedő gyakoriságú szituációkat. Szóval nem a próza abszurd mivolta hoz létre abszurd világot, s nem a próza hozza létre ezeket az alakokat és pozícióikat. Annyira nem tökéletes a társadalmunk, hogy kivételnek számíthassanak. Hanem éppenséggel tele az irracionálissá vált világunk és korunk ilyen elemekkel (lásd ehhez a cselekmény visszanyúlását 1989 elé), s a szöveg csupán – és a csupán itt nem lekicsinylő – ki-, be- és átemeli, majd tükörként az arcunkba nyomja ezeket. A Kopcsay-próza tulajdonképpen arra világít rá, hogy ma már nem létezik ún. normális, egyszerű ember, hanem a tömeg minden egyes egyszerű embere ironizált és abszurd pozíciója okán (főleg, ha annak tudatában is van!) önmagában véve különleges a gondolkodás és értelemszerűen az irodalom számára: ez a különlegesség pedig éppen abban áll, hogy az egyén a vélt norma szerinti egyszerű ember típusának ismérveit is képtelen elérni vagy pedig hosszabb ideig fenntartani.

A szerzői nyelv nem törekszik stiláris bravúrokra. Ez nem egy divatos areferenciális lubickolás a nyelviségben, nincsenek a szöveg „megalkotottságában” rejlő óriási megfejtések. Mondhatni – szintén nem lekicsinylően – a nyelv földközelisége, mindennapossága, szemtelen egyszerűsége hitelesíti mind a szereplőket, mind pedig történeteiket. A recepció által jellemzőként felkínált irónia sem hatja át a textus nyelvi elemeit, a szerző nagyon tudatosan és nagyon gazdaságosan bánik vele. Leginkább szereplőinek megszólalása ironikus, a narrátor saját pozíciójában elég ritkán – viszont akkor a szövegkörnyezethez képest erős kontrasztot alkotva – folyamodik az irónia eszközéhez. (A mottóként kiemelt mondat például a kötet közepéből való, s az első 73 oldalon egyszerűen nem találunk hasonlóan erőteljes formulációt.) Nyelvi mivoltában az irónia olyan diszkrét, jelzésszerű megoldásokban, utalásokban tárul fel, ahogyan például a főszereplő Augustín beszélő neve fiatalkorának egyik augusztusi „kalandjához” (antikalandjához), illetve az életét meghatározó 1968. év augusztusához köthető. Egyenes, direkt módon csupán ritkán ironizál az elbeszélő én, olyankor azonban érezhető a kontraszt a búsuló értelmiségi alkoholista és a „szerzői” narráció között. Például: „Napokon v takejto nedôstojnej jame (a vonat WC-je – A.Z.) skončí všetko. Skončí tak väčšina prežitého času, akokoľvek iné a vzletnejšie sú naše očakávania. Naša chyba. Očakávanie je len predohrou nedočkania sa.” Néhol tehát – főként az alakok öniróniájának bevetésénél – inkább már cinikus, mint ironikus ez a látásmód: az ember tehetetlen cinizmussal reagál a világ (lásd ismét a helyet és a kort) normává rögzült irracionalitására.

Amennyiben valamiféle nyelvi bravúrra éhezne az olvasó, nem kell elkeserednie, hiszen a tény, hogy egy fikciós szöveg annyira valóságközeliként képes mutatkozni, mintha helyenként egy utcán bekapcsolva felejtett diktafonról írták volna le, s mégsem alulintonált, az önmagában szerzői bravúrt sejtet. Úgy stilizálni a textust, mintha nem lenne stilizálva, de mégis hitelesen működtethessen egy regényt, dicséretes nyelvi teljesítmény.

A regény szerkezete ugyancsak szándékosan egyszerű(sített): A roppant érzékeny, befelé forduló főszereplő egy fellépéséről vonaton utazik haza, s a feltűnő helyszínek, megjelenő és felsejlő alakok (plusz némi alkohol) felszabadítják emlékeit, régi vágyait, melyek a jelenben, az önmagáról való gondolkodással váltakozva rajzolják meg alakját és pozícióját. Tulajdonképpen egy elbeszéléshez sem túl sok ez, mégis elegendő teret nyit.

Kopcsay regényének – hasonlóan más műveihez (ez megérne egy bővebb komparatív vizsgálatot) – a mindennapok működésképtelensége az egyik, s normális jövőbeli kifutásuk lehetetlensége a másik tárgya. Minél inkább kutakodik valaki saját múltjában, a tőle független és függő események láncolatában, annál inkább kénytelen ráeszmélni a fájdalmas reménytelenségre.
A lúzer figurák, outsiderek típusai – mind a társadalommal, mind pedig saját privát környezetükkel hadban, de minimum konfliktusban állnak, leginkább önmagukkal nem békéltek még meg. E megbékélésnek ellenállni igyekvő megbékélés folyamata ez a regény. Illetve gyanús, hogy e folyamatnak csupán egyik stációja. A groteszk és az abszurd nem elsősorban nyelvi eredetű, hanem a mindig csalfán ígérgető remény és a felismert kilátástalanság és tehetetlenség kontrasztja hozza létre. Az emlékeiben bambán és leginkább passzívan, az önigazoláshoz is túl kevés aktivitással kotorászó főszereplő állapotát leginkább a frusztráció, a szkepszis, a vágyakra és álmokra való rezignálás jellemzi, amely azonban mindig fokozható, s a felismerés pillanataiban tetőzik – Kopcsay az elviselhetetlenséget nem csupán az antihős alkoholizmusában pácolja, de a csúcsponton kimenti szereplőjét a realitásból és egy vízióba menekíti, ahol a legbrutálisabb forgatókönyv megvalósulása után is lehetséges még a felébredés.

Valószínűleg nem lenne teljesen korrekt nemzedékregényként kezelni a művet, ám kétségtelen, hogy aki beleéléssel olvas, az leginkább akkor lehet sikeresen empatikus befogadója a kötetnek, ha 1966 és 1972 között született bele a szlovák valóságba, megélte a ’89 előtti és utáni éveket, valamint abba a nehezen definiálható és mára szilánkjaira hulló szlovák(iai) társadalmi középrétegbe tartozott, tartozik vagy megpróbált, szeretett volna tartozni, amelybe a regény szereplője – a számos stilizált, ám mégis felismerhetően önéletrajzi elem miatt tán büntetlenül is kijelenthető: és amelybe Kopcsay is tartozik. (Ha valaki ráadásul éppenséggel ma már nem aktív vagy épp nem sikeres zenész, akinek továbbtanulását apja ’68 utáni káderlapja befolyásolta, s aki anno nem egyszer tehetetlennek, bénának, lassúnak bizonyult kamaszkorában, hát…)

Noha „bunkó” rockereken, netán absztrahálóan „pinkfloydos” entellektüelleken kívül a többi, mára értelmiségi pályára sodródott negyvenesnek is nehéz, valamint elég ciki átélni általában a szinti pop, a Depeche Mode és urambocsá’ az OMD (!!!) iránti rajongást (annál abszurdabb és [ön]ironikusabb a dolog, minél inkább érintett az olvasó ebben az átélésben…)… Azért, vagy tán épp ezért (!) az a beleélő olvasási stratégiát választó befogadók részére tökéletesen világos lesz, mennyire frusztráló az álmok megvalósíthatatlansága. Még abban az esetben is, ha történetesen egy másik pályán relatíve sikeresnek mondható a frusztrált szereplő/olvasó.

A hitelesség pikantériájához: a regényben sokszor említett, már-már leitmotívummá izmosodó reália, az önmagában is többszörösen ironikus More of Slovak Music to the Slovak Radio című dal valóban létezik, megtalálható a neten, az író (aki a főszereplőhöz „hasonlóan” zenész is) soundcloudján… Pedig nem az az igazán érdekes, hogy mennyire autobiografikus a regény, hanem az, hogy mennyire fogod az elolvasás után úgy érezni, ez rólad szól. Pont annyira vagy te is outsider, olvasó.

Az alapkérdés: hogyan fogható meg az értelemnélküliség és jövőtlenség, sőt a megélt múlt végleges elvesztése, megismételhetetlensége felismerésének és megélésének állapota. A regény erejét adó (potenciális) felismerés: ez a kérdés nem csupán a lúzereknek lehet fontos, de fontos kell legyen minden gondolkodó olvasó számára. Mert a valóság („Ľudia v kostole sa rozospievali, vonku sa pomaly zvečerievalo a cez barokové okná sa dnu vkrádal socialistickorealistický súmrak letného večera na sklonku studenej vojny.”) és a reá adandó emberi válasz kényszere egyszerűen nem válogat.

(Márius Kopcsay: Jednouholník. KK Bagala, Bratislava, 2014, 168 oldal, 7 euró)

—

1- „A füstölgő kémény hasonlóan testesítette meg a kommunizmus végtelen életerejét és potenciáját, mint egy ejakuláló pénisz.” – 74. (Az idézeteket saját fordításomban közlöm – A. Z.)

2- „Befejezésül egy ilyen méltatlan lyukban végzi minden. Így ér véget a megélt idő zöme, bármennyire mások és magasröptűek az elvárásaink. A mi hibánk. Az elvárás csupán a be nem teljesülés előjátéka.” – 113.