A lényeg az egyszerűség (beszélgetés Plonicky Tamással)

Irodalmi Szemle: Jó helyen tapogatózom, ha Chuck Palahniuk és Bret Easton Ellis tájékán látom a prózád ihletettségének fő forrásait?
Plonicky Tamás: Abszolút. Az elmúlt néhány évben számos amerikai szerző műve került a kezembe (köztük Ellis, Palahniuk vagy Bukowski regényei), és voltak rám nagy hatással. Kedvelem az életszagú történeteiket, a társadalom perifériáján élő, lecsúszott egzisztenciák nihilista mindennapjait és a szociális problémákat meglehetősen szélsőségesen szemlélő írói reflexiót. De egyéb szerzők nevét is meglehetne említeni, például Raymond Carverét vagy a skót Irvine Welshét.

ISZ: A magyar szerzők közül kik azok, akik hatottak (hatnak) rád?
PT: A minimalista perspektíva miatt illő lenne Hazai Attila nevét mondani, de elsősorban Kosztolányi epikai művei – amelyek szerintem a nyelvezetük miatt számítanak kiemelkedőnek –, és természetesen József Attila kései költészete, ami számomra egyértelműen a magyar líra csúcsa.

ISZ: A töredezettség a szövegalkotás egyik fontos eszköze nálad. Felmerül a kérdés: egy töredezettségre épülő szerkezet mekkora súlyt bír el? Egy nagyobb terjedelmű szöveg terhét is megbírná?
PT: Az könnyen elképzelhető, hogy problémás lenne egy hosszabb szövegnél ez a fajta stílus, bár érvként hoznám fel, hogy a már említett Chuck Palahniuk-féle írások is hasonlóan „szétvert” struktúrára, koncepcióra épülnek, mégis van köztük több, viszonylag nagyobb (akár 300 oldalas) terjedelmű regény is. A válasz a kérdésre tehát: igen. Persze az is egészen biztos, hogy ez a szerző lényegesen kevesebbszer (és persze sokkal jobban) alkalmazza ezeket a húzásokat. Természetesen a végeredmény – főként, ha regényről beszélünk – függhet a szöveg felépítésétől is. Ha a szöveg töredezettségen alapul, de a kötet mondjuk tárcaszerű, rövid lélegzetvételű fejezetekből áll össze, akkor a tagoltságnak köszönhetően nem hinném, hogy gondot jelentene a terjedelem. Ha pedig egy lényegesen hosszabb prózáról vagy egy tömör kisregényről beszélnénk, nos, azt sajnos nem tudom megmondani, hogy megbírná-e ezt a fajta „hangnemet”…

ISZ: Gyakran felbukkannak a szövegeidben különféle drogok, tudatmódosító szerek. Hogy látod ezeknek az irodalomhoz fűződő viszonyát: szükségszerűen fonódik össze a kettő?
PT: Véleményem szerint a tudatmódosító szerek ezekben az elbeszélésekben csupán egyfajta – a társadalomból és a családból való kirekesztettségnek köszönhetően kialakult – akut válaszreakcióként értelmezhetők.
A választ arra, hogy az irodalomba hogyan került bele ez a téma, valószínűleg a romantika időszakában kell keresni, valahol a „zsenikultusz” megjelenésével egy időben. Ez azonban napjainkban és korábban sem biztos, hogy tényleges feltétele, illetve velejárója lenne/lett volna a klasszikus értelemben vett „jó” szövegalkotásnak vagy irodalomnak. Tehát nem gondolom, hogy ezek szükségszerűen fonódnának össze. Ez csak a „művészről” kialakult sztereotípiák egy mindmáig ránk maradt lenyomata. Számos példát fel tudunk sorolni, akár a magyar, akár a világirodalomból is olyan írókra, akiknek az életmódja ebben a tekintetben példaértékű (volt), és mégis jó szövegek kerülnek/kerültek ki a kezeik alól. Ami azonban érdekes problémafelvetés lenne, az az, hogy ezeknek a szereknek mondjuk a narráció szempontjából mi a funkciójuk egyes ismert írók szövegeiben…

ISZ: „Én egy rosszul megírt szövegfoszlány vagyok, amit még nem szerkesztettek meg” – hangzik el Éjjeli című novelládban. Ez a „hányavetiség” inkább csak egy eszköz (póz), vagy tényleg azonosulsz vele? (Ehhez egy másik idézet ugyaninnen: „…eszembe jut, amikor egyszer egy önmagát írónak tituláló művész zseni azt merte mondani, hogy egy valamire való alkotónak minden esetben azonosulnia kell a szövegeivel. Olyan affektálva mondta, hogy azt hittem megőrülök.”)
PT: Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Ez egy olyan „eszköz”, amivel szinte végig azonosulni tudok. Bár, ha konkrétan meg szeretném fogalmazni, leginkább a „szövegek létrehozására”, és az azzal együtt járó „procedúrára” tett önironikus utalásként, továbbá, a szubjektív irodalmi ízlésem demonstrálása mellett, az „írói dilettantizmusom” palástolásaként, illetve alibizmusaként fogható fel.

ISZ: Mennyire fontos számodra az olvasó? Szem előtt tartod, hogy szórakoztató legyen, amit írsz?
PT: Természeten fontos, bár olyan olvasók reakciójával, akiket nem ismerek személyesen, még nem volt szerencsém találkozni. Ez is mutatja, hogy mennyire kezdő fázisában vagyok az „alkotói tevékenységnek”.
A szövegeket a hozzám közel álló embereknek, leginkább a barátaimnak küldöm el, akik véleményezik, szerkesztik őket, és hasznos tanácsokat adnak. Innen is köszönöm nekik.
Az elsődleges célom pedig nem feltétlenül a szórakoztatás, bár azt nem tudom megfogalmazni, hogy mire törekszem igazán. De mindegy is. A lényeg az, hogy a lehető legegyszerűbb eszközökkel tegyem. Az se baj, ha sikertelenül…