„A test valahogy kikerülhetetlen” (beszélgetés Czucz Enikővel)

Irodalmi Szemle: Először a Pegazus pályázaton tűntél fel, de azóta már többször, több lapban is találkozhattunk publikációiddal. Adja magát a kérdés: van-e készülőben, tervben, célban verseskötet?
Czucz Enikő: Igen, bár egyelőre csak a kötetkoncepció halvány körvonalait őrzöm a fejemben, és persze egyáltalán nem biztos, hogy ez működni fog és változatlan marad. Lassan és keveset írok, időre lesz szükségem ahhoz, hogy megtaláljam azt a hangot, amelyet már érdemes egy teljes köteten át hallatni. Nem valószínű, hogy a közeljövőben ez bekövetkezik. Mindezek mellett úgy érzem, még ráérek.

ISZ: Olvasóként hajlok arra, hogy ez a hang már meg is van. Verseid egyszerű vonalvezetésűek, mégis meglepő képek követik egymást bennük. Czucz Enikőnél hogy működik az írás folyamata? A spontán tollragadástól a végleges változatig milyen út vezet?
CZE: Nagyon örülök, hogy így gondolod. A folyamatnak több fázisa van. Elsőként is le kell ülnöm vagy feküdnöm, és nem csinálni semmi érdemlegeset. Nem ritka alkalom az ilyen, naponta van körülbelül tíz-tizenkettő ötperces cigiszünetem, amikor csak bámulok kifelé az ablakon. Úgy hiszem, ilyenkor dolgozom fel a sok hatást, ami nap mint nap ér. Személyes jellegű dolgokat, elolvasott verseket, regényeket, múltban lezárult beszélgetéseket, mindent. Akkor jut eszembe a legtöbb használható verssor, téma, amelyek zömét sikerül is lejegyeznem az erre a célra fenntartott füzetembe. Feltéve, hogy nem felejtem el őket addig, amíg tollat találok. Ezeket az ötleteket pihentetem akár hónapokig is, hogy elidegenedjenek tőlem, hogy ne zavarjon meg a puszta létük felfedezésének öröme. Hihetetlenül közhelyes versek készülnek, ha olyan dologról akarok írni azonnal, ami erős benyomást gyakorolt rám. A füzetet időnként előveszem, és a szövegszerkesztőbe pötyögöm, ami még hosszabb idő után is érdemes rá. Előre tudom, hogy ezek közül egy sem marad az eredeti formájában, inkább csak elindítanak egy gondolatfolyamot, amit számtalanszor átszerkesztek majd, esetleg több változatot készítek a sorok, a képek, a szakaszok sorrendjét megcserélve. Sokat szöszölök vele. Valahogy fontosnak tűnik, hogy a magamban elképzelt ritmust, amelynek köze sincs a kötött versformák vagy a zene ritmusához, végig tudjam vinni a szövegen. Rendezettnek kell lennie, legalábbis az én elképzelésem szerint. Néha félek is, hogy egyes szövegek túl szárazra sikerülnek emiatt az igyekezetem miatt. Mint ez a leírás.

ISZ: Lehet, hogy ehhez a gondos folyamathoz van valahogy áttételesen köze annak, hogy az irodalomtudománnyal (vagy az irodalommal mint tudománnyal?) is kacérkodsz. Emlékszem egy tanulmányodra Borbély Szilárd A Testhez című kötetéről.
CZE: Én is úgy gondolom, hogy ez mindenképpen szerepet játszik nálam. Az egyetem előtt sokkal kevesebbet foglalkoztam egy-egy szöveggel, kevésbé gondoltam át a tartalmi és a formai oldalát. Azonban mind az irodalomtudományi, mind a filozófiai szövegek befogadása és elemzése befurakodott a kreatív tevékenységeimbe. Sokáig nem nagyon tudtam elvonatkoztatni egymástól a két terület hatásait és lehetőségeit. Minden elmélet, amelyet izgalmasnak találtam, mintha (vers)szöveggé akart volna válni. Talán mondanom sem kell, hogy az így született szövegek nem működtek. Messziről bűzlöttek az erőlködéstől. Kis idő múlva beláttam, hogy így nem lehet. Mindenképpen kell tanulni az elméletekből, de nem tudom őket úgy alkalmazni, hogy versek szülessenek, ne pedig jegyzetek a filozófia margójára. Nem írhatom meg előre az elemzést a saját verseimhez, nem erőszakolhatom bele azt, amit nagyon meg akarok mutatni. Így ezzel az egyébként lassan, fokozatosan tudatosuló szándékkal felhagytam. A szöszmötölés viszont megmaradt, mert talán érzékenyebb lettem arra, hogy minden rendben legyen, hogy fokozott ellenőrzés alá vonjam azt, amit kiadok a kezemből. Ez igaz a helyesírási hibákra, elgépelésekre, nem szándékolt torzításokra is, amelyek régebben egyáltalán nem érdekeltek, most viszont igyekszem figyelni rájuk. Bár ez nem könnyű feladat, mivel távolról sem vagyok perfekcionista, így nagyon megerőltető számomra a szigorú rend és fegyelem betartása a szövegen belül, a „hibázékonyságomról” pedig ne is beszéljünk. Az említett tanulmányban felfedezhető a rend megteremtésére való törekvés, de a „hibázékonyság” szintén. A magam tempójához képest rövid idő alatt kész volt az elemzés, s talán ez az oka, hogy néhány helyen meglehetősen pontatlanra sikerült a gondolatvezetés. Leginkább mégis azt sajnálom, hogy nem voltam elég bátor és türelmes a saját nézeteim, értelmezéseim kifejtésére, egy – legalább részleteiben − más, összefüggő perspektíva megteremtésére. Most erre törekszem egy hasonló jellegű munkáimban, s így természetesen az előkészületek, maga az írás és a szerkesztés több időt emészt fel. Talán a versek születésének folyamatait is ez a felismerés befolyásolta és mozdította el az alaposabb szerkesztettség irányába: ki akarom, sőt ki kell fejtenem a gondolatot.

ISZ: Azért remélem, ez a gondosság nem odázza el majd az első köteted megjelenését.
CZE: Egyelőre az egyetem miatt jegelem a dolgot. Nem csak a gondosságról és az elfoglaltságról van szó, hanem kicsit a lustaság és a kedvhiány is szerepet játszik. Ha egész nap szavakkal, gondolatokkal foglalkozom, nincs kedvem a verseimmel is bíbelődni, így a kötetprojekt lassan halad. Mindenképpen ciklusokra szeretném osztani a szövegeket, három, egymással összefüggő részt képzelek el, de hozzá kell tennem, hogy ez az elgondolás még nagyon képlékeny. A Szemlében most megjelenő versek a terveim szerint már a koncepció részét képeznék, s néhány fontosabb, hangsúlyosabb tematikát és motívumot talán fel is villantanak, mint például a két ember közti, nem feltétlenül szerelmi kapcsolaton keresztül a világhoz való viszony ábrázolásmódjait. A régebbi szövegeimmel kapcsolatban viszont tanácstalan vagyok. Nem tudom, hol érdemes meghúzni a határt, hogy ne egy minőségileg egyenetlen, felhígult vagy önismétlő kötet jelenjen meg.

ISZ: Magyar–filozófia szakon tanulsz a pozsonyi Comenius Egyetemen. Ha jól saccolom, ez az utolsó éved. Fel is tenném az ilyenkor legfrusztrálóbb kérdést: hogyan tovább?
CE: Így van, ha minden jól megy, ez az utolsó évem egyetemistaként. Sok tervem van a jövőre nézve, a kérdés az, melyik megvalósítása lenne a legmegfelelőbb. Gergely (Vörös Gergely, lásd a 64–74. oldalon – a szerk. megj.) Angliában szeretné folytatni a tanulmányait, ezért nyáron valószínűleg külföldre költözünk, ahol én leszek jobb helyzetben, mivel dolgozni fogok, ő pedig a munka mellett tanulni is. Azt hiszem, most jött el az idő, hogy kipróbáljuk magunkat egy más környezetben, mivel van időnk és van hová visszajönni. Később valószínűleg már nem indulnánk el. Félek az ismeretlen helyzettől, de izgalommal tölt el, hogy egy másik, eddig csak filmekből, könyvekből ismert kulturális térbe készülünk átlépni. Bízom benne, hogy az élmény hatására képesek leszünk egy új perspektívából nézni a világ dolgaira. Hogy azután mi lesz, nem tudom: vagy hazajövünk, és megpróbálkozom a doktori cím megszerzésével, vagy a szigetországban maradunk, és idővel talán én is elkezdek egy másik szakirányt, esetleg továbbmegyünk egy másik országba. Személy szerint nagyon szívesen élnék Izlandon, ha nem is örökre, de pár évet mindenképp. A mi mobilitásunk akadálya sajnos mindig én vagyok, hiszen csak angolul beszélek, viszont nem olyan szinten, hogy a tanítására merjek vállalkozni. Gergelynek nincsenek ilyen problémái, ő mindig is ezt szerette volna csinálni. Az írás mindenképpen szerepel a terveimben, s talán a fordítással is megpróbálkozom majd, mikor már megfelelő szintűnek érzem a nyelvtudásom.

ISZ: Nos, erről Gergelyt is megkérdezem majd. Verseidben nyíltabban vagy bújtatottabban állandóan visszatér a test tapasztalata, a hozzá fűződő viszony. Nem a testbe zárt lét határhelyzeteit vizsgálják, inkább a hétköznapi testtapasztalatokat tudatosítja az olvasóban…
CE: Igen, állandóan felmerül, de eleinte nem tudatosan foglalkoztam vele. Beleíródtak a versekbe, mert a test valahogy kikerülhetetlen. A legközelibb és a legközvetlenebb viszony és tapasztalat, amit el tudok képzelni, bár ha elemelkedünk kicsit a praktikus hétköznapiságtól, az egyik legproblémásabb is. Két embert is a test köt össze: a másik jelenlétének képzete általában a fizikai ottlétből, illetve annak hiányából indul ki. Nagyon szeretem a magyar lírának azt a vonalát, amelyik a testbe vetettséget, a test nyelv általi elérhetetlenségét érzékelteti, s rámutat a test és a tudat viszonyának, valamint az „én“ határainak problematikusságára, de nem tudok erről őszintén írni. Talán a személyes tapasztalat hiányzik, talán egy általam (még?) nem felfedezett perspektíva, ahonnan a testi lét valóban szorongatóvá válik. Viszont rendkívül izgalmasnak tartom a saját testhez való viszonyt, annak puszta megjelenítését. És persze egy másik test hatására jelentkező válaszreakciókat.

Tags: Czucz Enikő