Beke Zsolt: Részletek és folyamatok (Plonicky Tamás pályakezdőről)

Vajon hogyan is lehet elkezdeni egy kezdő író méltatását? Megállapítani, hogy tehetséges? Hiszen ha kezdőként egy folyóirat szerkesztői alkalmasnak találják arra, hogy felkérjenek valakit a méltatására, már magában jelzi, hogy érdemes rá figyelni. Egy ilyen megállapítás tautológia volna. Ráadásul kezdőként egy szerző sem büszkélkedhet még sok sikerült szöveggel, a dolgok természetéből adódóan. Én is csak három szöveg alapján mondhatok véleményt, amelyek megjelentek, illetve megjelenés előtt állnak az Irodalmi Szemlében, pontosabban az egyik közülük álnév alatt olvasható ugyanezen a fórumon. No de már el is kezdtem.

Plonicky Tamás ebben a három szövegben egységes világot alakított ki, ugyanazok vagy nagyon hasonlóak a szereplők, illetve a témák is ismétlődnek (ez ilyen kis mennyiségű szöveg esetében nem jelent problémát). A Törőcsik Hümér név alatt kiadott, Hányinger című novellában például azt mondja, hogy „egy nap alatt alkoholista, és egy nap alatt író [lett], ami azzal jár, hogy csak italok és sztorik vannak a fejemben”. Ezzel prózája két alapvető vonására hívja fel a figyelmet: egyrészt a tudatmódosításra, ami lehet alkohol, drog vagy éppen sokat sulykolt, önhipnotizáló mondat következménye, mint a Gyerekzár címűben, amikor a munkahelyéről történő kirúgásának pillanatait teszi zárójelbe azzal, hogy egy „átbulizott” estére gondol. A másik vonás pedig a jó értelemben vett fecsegés, pontosabban a laza, fecsegős elbeszélői stílus. Ennek a fecsegésnek, a történetek áradásának a motivációja/mentsége mind a szöveg világában, mind elbeszéléstechnikailag éppen az említett tudatmódosítás. Amíg mindezt sikerül motivált szinten, a mentség keretei között tartani, addig élvezetes, jó prózáról beszélhetünk, viszont néha a (kezdőkre jellemző?) nagymondás kibillenti az egyensúlyt (erre majd még visszatérek).

De lássuk a legsikerültebb szöveget részletesebben is!

Plonicky most megjelenő novellája számtalan fogódzót nyújt ahhoz, hogy a szerző irodalmi érdeklődésének térképét megrajzolhassuk. Olyan szerzők szerepelnek az Éjjeliben, mint Carver, Calvino, García Márquez, Palahniuk, Fekete István, József Attila, Kosztolányi, Krúdy. És valami Stein nevű író, aki a szövegbeli real life része, no meg persze az elbeszélő, aki egy THC-s tripp során megkettőződött énjei közt zajló önbeszélgetés során mondja: „én egy rosszul megírt szövegfoszlány vagyok, amit még nem szerkesztettek meg”, „vagy egy vessző egy felsorolás tagjai között” – amit persze ő maga mond tollba a lejegyzőnek. Az ezen a vonalon elindított gondolat végül az „Azt hiszem, én egy jól hangzó mondat utáni felkiáltójel vagyok” megállapításával ér véget. Látható, hogy az írói szerep problémája különösen fontos szervezőelv ebben a novellában, ezt nemcsak a felsorolt szerzők és megidézett munkáik mutatják, hanem a mise en abyme látványos alkalmazásai is.
Érdemes figyelemmel követni, ahogy az író megítélése változik az egyes szám első személyben elmondott szövegben. Az indításnál a nem túl hízelgő „sznob, olvasott arcú, távolba merengő, láncdohányos vadbarom, aki nem mellesleg meg akarja váltani a világot, és el is hiszi, hogy képes rá” olvasható. Mindezt közvetlenül követi az a már idézett rész, hogy a lesújtó vélemény birtokosa(i) szövegfoszlányként határozza(ák) meg magá(uka)t egy – énelbeszélésben. A García Márquez A szerelemről és más démonokról című szövegéből vett ismert idézet ugyanakkor „az írókra is igaz”: „a nők valami külön észbeli adottság alapján, ami csak az övék, úgy tudnak elsiklani a valóság zátonyai mellett, hogy nem szenvednek hajótörést”. Majd a saját életet elmesélő részek után az önreflexív felismerés jön: „Szerintem azért az írók mégiscsak azért élnek, hogy elmeséljék az életüket”. Erre replikázik a másik én: „Értsd meg, ezek nem a saját dolgaikat mesélik el”, aztán: „Még ha csak hazudnának – nevet fel harsányan –, de lopnak is, és azt is hiteltelenül teszik.”

Ennyi önjellemzés után jön a fordulópont. Stein, a szomszédban lakó író megmenti (?) az apja útját járó, annak halálát ismétlő (?) elbeszélőt. Ettől a ponttól kezdve még a deixisen belüli referencia sem ér már semmit, egyfajta tablóként megjelenik mindenki, leüti a meccslabdát az önreflexivitás térfelén is: „Bárcsak valahogy le tudtam volna jegyezni, hogy mire gondoltam eddig.” Annyi azért még belefér, hogy az elbeszélő Steint illetően megállapítsa: „Talán az írók mégis jó fejek. Ha ezt átvészelem, ígérem, kérek majd egy dedikált regényt.”
De ez az önző gátlástalanság már ahhoz a fecsegéshez tartozik, amely Plonicky Tamás prózájának a sajátja. S a fecsegés itt sem negatív minőséget jelent, hanem megint csak a történetmesélés önfeledt módját, amibe azért ismét bekerül egy csavar: Ahogy a novella elején elszívott mariska hatása ingadozik, elfogadhatóbbá-elviselhetetlenebbé válik az első mondatban megállapított tény: „nagyjából két éve nem voltam nővel”. Ugyanis előbb „mintha csak tegnap lett volna, hogy nővel voltam” lesz, majd „Két év. Talán absztinensnek vagy öngyilkosnak kellene lennem. Talán mindkettőnek.” Érdemes ebben a prózában a részletekre és a folyamatokra figyelni.

A kétéves történetről ellenpólusként Sade márki szavai juthatnak az eszünkbe a Szodoma százhúsz napja című műből:
„– Ó, minő talány az ember! – kiáltott fel a herceg.
– Igen, barátom – mondta Curval. – S ezért mondta egyszer egy szellemes ember, hogy kár vesződni a megértésével, inkább meg kell baszni.”
Nem mintha Plonicky elbeszélője sokat vesződne a megértéssel, mindenesetre egy másfajta lehetőség rajzolódik ki általa ugyanazon az alapon.

Másrészt az sem hallgatható el, hogy néha túlfut ez a fecsegés, még úgy is, hogy a módosult tudatállapot egy bizonyos szintig indokolja is a túlfutást. Néha azonban a klisék sajátítják ki a beszédet, elveszik tőle a lendületet. Például: „azért lett volna jó apa, mert csak körülbelül félévente ivott, akkor viszont nagyon, és hajlamos volt hülyeségeket is csinálni, amit mindig megbánt, felvállalt, és legalább bocsánatot kért”, vagy: „És már két éve nem voltam nővel, és az emberekhez sincs kedvem, és nincs kedvem saját magamhoz sem, az öngyilkossághoz meg nem vagyok elég bátor. Ezt hívják önparadoxnak.”

És ha nincs is minden rendben az emberrel, nem sikerül megérteni mozgatóit, viszonyait, viszonyulásait, és a két év mégiscsak nagy idő… ennek ellenére az „öngyilkosság és az absztinencia nem jelentenek megoldást” – olvasható az elbeszélő vélekedése a novella zárásaként. S hogy akkor mégis milyen módszert választhat magának? Talán az egyik lehetséges megoldás mégiscsak az, ha Sade márki szavait teszi magáévá.