„Ezek a versek nem sietnek sehova” (beszélgetés Veres Erikával)

Irodalmi Szemle: Ha jól saccolom, hajszál híján tíz éve jelentkeztél először versekkel a Kalligramban. Ez alatt az idő alatt csak elvétve találkozhattunk a verseiddel a lapokban – miközben már egy kötetre való szöveg gyűlt össze. Mi ennek az oka?
Veres Erika: Először is köszönöm az emlékeztetést, valóban idén szeptemberben lesz tíz éve, hogy megjelent első két versem. Magam is meglepődtem most ezen a kerek évfordulón. Annak idején Csehy Zoltán tanár úr ötletének eleget téve küldtem el verseimet a Kalligram szerkesztőségébe. A következő évben az egyik itt leközölt verset a 2007-es Szlovákiai magyar szép irodalom antológiában láthattuk viszont. Ezután 2009-ben és 2011-ben publikáltam, továbbra is a Kalligram lapjain. Talán, ha abban az időben intenzívebben foglalkoztam volna kortárs szerzők műveivel és az aktuális irodalmi történésekkel, több inspirációt, bátorságot meríthettem volna az önmenedzseléshez. Biztosan akadtak volna hozzáértő támogatói is az effajta igyekezetnek. Mégis inkább az a gyanúm – így visszatekintve erre a hanyag hozzáállásra –, hogy vártam. Nem ismertem sem magamat, sem újszülött verseimet eléggé ahhoz, hogy gyakrabban megzavarjam velük egy-egy irodalmi folyóirat olvasóközönségét.
Közben persze tevékenyen múlt az idő, megtelt néhány jegyzetfüzet, néhány új mappa a számítógépben. Aztán, amikor képes lettem tartalmilag valamennyire elhatárolódni a felgyülemlett soroktól, elkezdtem összegyűjteni és rendszerezni őket. Utána pedig javítani. (Javítást mondok, de „átdolgozás” értelemben használom ezt a szót, hiszen helyes vagy helytelen alapon, piros tollal belefirkálgatva, egy verset kijavítani nem lehet.) Sok verset szinte teljesen átírtam, még többjüket összevontam, néhánytól végleg elbúcsúztam. Ez a folyamat, a javítás-átdolgozás, az utóbbi két-három évben volt terítéken. Bármennyire menő is túl fiatalon zseninek lenni, és az érettségi után rögtön megváltani a világot, (ezek) a versek nem sietnek sehova. Engem egyelőre visszafiatalítottak a kezdetekhez. Ha itt-ott publikálásra kerülnek, vagy ha egy kötetbe tömörülve látnak egyszer napvilágot, ugyanezt kívánom az olvasóknak is: visszafiatalodást saját szubjektív világukba a verseken keresztül.

ISZ: Nagyon sejtelmesen fogalmazol, de talán leránthatjuk a leplet – köteted összerendezve, szerkesztés (?) alatt áll. Mit tudhatunk a további sorsáról?
VE: A sejtelmesség annak köszönhető, hogy még magam sem tudom, mi lesz ennek az anyagnak a sorsa, nemrég küldtem csak át a kiadóhoz. Ha rábólintanak, megjelenik könyv formájában, ha nem, a versek egyenként kelnek majd önálló életre – már, ha lesz befogadó felület (gondolok itt különböző folyóiratokra, internetes oldalakra). Ez egyben azt is jelenti, hogy a jövőben szeretnék aktívabban jelen lenni az irodalmi történésekben, gyakrabban belehallgatni a legújabb sztorikba, vitákba. Megszoktam, hogy távolról figyelem az eseményeket: térben jelen nem lenni azt hozza magával, hogy csak bizonyos médiumokon vagy közvetítő személyeken keresztül értesülök az aktualitásokról. Ez pedig csökkenti saját állásfoglalásom létjogosultságát. Időben jelen nem lenni pedig azt a hibajelenséget takarja, amikor régi könyvek lapjain keressük a jelenbe való belépés kódját. Miközben egyszerűen csak be kéne lökni az ajtót. Tehát, ilyesféle változtatásokat fontolgatok. Mostanság ugyan már más témák foglalkoztatnak, mint ezekben az első, megváratott, jócskán átgyúrt versekben, de azért őket sem szeretném csak úgy visszatenni a fiókba.

ISZ: Kicsit konkretizáljuk ezt a jelen (nem) lévős dolgot. Több éve Isztambulban élsz, doktori tanulmányokat folytatsz. Törökből készült versfordításaiddal a Szemle olvasói is találkozhattak. Milyen kapcsolatban van az alkotói, a fordítói és a tudományos viszonyulásod az irodalomhoz? Hogyan befolyásolják egymást?
VE: Öt éve élek Törökországban, de a török nyelv tanulását még a pozsonyi egyetemi évek alatt kezdtem. Tehát mindhárom tevékenység – az alkotás, a fordítás, illetve a tudományos kutatás – elég régóta, összefonódva vannak jelen munkáimban. Ezek a területek nagyszerűen kiegészítik egymást, ugyanis végigvihető rajtuk az irodalmi művek genezise, reprodukciója és recepciója. Az alkotási folyamatban számomra mindig az volt a legérdekesebb, mi alapján szövődnek az asszociációk egy egésszé, s a végeredmény mennyire tud az alaphelyzethez közelíteni, amelyből ezek a gondolatfoszlányok kiindultak. Ilyen tekintetben figyelem saját verseimet, s az ő fejlődéstörténetüket is. Más szerzők műveit elemezve pedig felhasználom ezeket a tapasztalatokat, megpróbálok belehelyezkedni az ő gondolatvilágukba, s leképezni azt a procedúrát, amely kialakította az adott irodalmi terméket. A fordításnál is kimondottan előny, ha van az embernek némi alkotói háttere, hogy bátrabban nyúlhasson bele a fordítandó anyagba.

ISZ: A németországi török irodalmat kezdted kutatni, most viszont Rilke, Babits és Ahmet Haşim líráját veted össze. A három szerző aligha ismerhette egymást, mi az, ami őket mégis összeköti, és amire elemzésed fókuszál?
VE: Igen, a Pozsonyban még izgalmas, számomra új területnek ígérkező németországi török irodalom Isztambulba érve kissé átszíneződött, majdhogynem kifakult. Mind a törökországi, mind pedig a németországi török germanisták előszeretettel foglalkoznak ezzel a témával, gyakran autobiográf kutatói pozícióból kiindulva (értsd: a kutatónak személyes vagy családon belüli tapasztalatai vannak a németországi emigrációt illetően). Csakhogy közben a németországi török írók, költők többsége már nemcsak hogy nem törökül fogalmazza meg műveit, hanem saját magát is németként identifikálja. Tehát ezen szerzők minden áron való visszatörökösítése, munkáikban török vagy iszlám motívumok stb. keresgélése inkább erőltetett, mint hasznos. Persze, megfelelő kérdésfeltevéssel bármilyen kutatás lehet eredményes és izgalmas. Nem azt mondom, hogy teljesen felgöngyölített témáról beszélünk, hanem hogy a magam részéről egyelőre zárójelbe tettem a németországi török irodalmat, mert más irányba láttam fejlődni, mint ami engem érdekelt volna.
Jelenlegi dolgozatomban szeretném hasznossá tenni a nyelvi és különböző kultúrákhoz köthető tudásomat. Rilke, Babits és Haşim három olyan költő, akik között időbeli és tematikus párhuzam vonható. Számomra a szimbolizmushoz való viszonyulásuk, ennek mértéke, illetve volta a kérdés. És hát persze a náluk fellelhető szimbólumok azonossága, különbözősége, csoportosíthatósága.

ISZ: Most feltenném a doktoranduszok számára legfrusztrálóbb kérdést. Doktori tanulmányaid a végéhez közelednek, mi várható, mit tervezel a továbbiakban?
VE: Többféle elképzelésem van. Az egyik, hogy egy időre átköltözöm Iznikbe, hogy megtanuljak csempéket festeni és készíteni. Egy másik, hogy egy roncsautóval beutazom Közép-Szlovákia szép vidékeit. De bárhogy döntök is majd, ott lesznek a valóra nem váltott tervek a csempék tulipánmintáiban és a roncsautó anyósülésén is. Tehát, előbb-utóbb folytatni fogom a fordítást, a verseket, talán még a komparatisztikát is.

ISZ: „Aladdin”, „fekete kávé”, „rezgő szíriaiak” – itt közölt verseidbe áttételesen szűrődnek be az isztambuli (?), keleti (?) képek. Minden bizonnyal egyéni líratéma lehetne az Isztambul-élményed, -tapasztalatod. Nem hinném, hogy magyarul megverselte valaki a Boszporusz gyöngyét. Kihasználod ezt a „tematikus előnyt”?
VE: Ha figyelmen kívül hagyjuk Dolly Roll és Fenyő Miklós slágerének szövegét, talán beszélhetünk „tematikus előnyről”, egy várost tematizálni szerintem mégsem szerencsés. Legalábbis nem egészében, közvetlenül. Az ilyen eljárás túl prózai lenne. Inkább elvonatkoztatni próbálok, s ha akad is egy-két konkrét helynév, amit beépítek a versbe, annak nem feltétlenül az a szerepe, hogy a helyet mint olyat kiemelje, hanem magát a szót. Utalhatok velük etimológiára, valamilyen színre vagy éppen a ködre, ami ott-(nem)-jártamkor jelen volt az adott helyszínen. Ugyanakkor ez fordítva is érvényes: azt mondom például, „tapéta”, s közben „Karaköy”-t értek alatta. Ilyen értelemben tehát ott van a Kelet, Isztambul, Pozsony és Kéménd is a sorok között. Ott van, de még sincs ott.

ISZ: A kortárs török irodalomra mennyire van rálátásod? Mi az, ami szerinted fontos, érdekes lehet?
VE: Elég szerteágazó az irodalmi kínálat a török szépirodalmat tekintve. Ami számomra nagyon feltűnő, hogy a kortárs próza inkább jelen van, mint a költészet. Ha betérek egy könyvesboltba, rögtön rámkacsint egy regény, de a versek valahogy visszahúzódóbbak. Pedig a kortárs irodalmi alapokat valahol a költészetben kell keresnünk, mivel a próza (a nyugati értelemben vett elbeszélés, novella és regény) elég későn, a XIX. században kezdett szélesebb körben elterjedni Törökországban (illetve az akkori Oszmán Birodalomban). Tehát erősebbnek érzem a kortárs próza jelenlétét. Verseskötetért pedig már nem könyvesboltba, hanem könyvtárba vagy antikváriumba megyek.
Tematikailag érdekesek lehetnek azok a könyvek, amelyek a múltat, a dicső oszmán történelmet dolgozzák fel, új köntösbe burkolva. Ilyen például İskender Pala Babil’de ölüm, İstanbul’da aşk című detektívregénye, amely Leylâ és Mecnûn beteljesületlen szerelmi történetén keresztül mutatja be az oszmán világ emberét, több korszakon keresztül. Egyszer egy Ankara-témájú novelláskötetet is vásároltam, amelyben kizárólag női szerzők művei találhatók. És persze Orhan Pamukot is ajánlom mindenkinek, aki a modern török társadalom szociológiája és az isztambuli városrajz iránt érdeklődik. Számomra igazi kihívás azonban a már modernnek számító, mégis régi nyelvezettel íródott művek olvasása, amelyekben hemzsegnek az arab és perzsa szavak, s valahogy teljesen kizökkentenek a mindennapokból, körülvéve egyfajta dohos-fanyar-sötétbenmegcsillanó-kéjes érzettel, amelyet csak ritkán tapasztal az ember, kivételes (szöveg-)helyeken.