Pethő Anita: Hétköznapi mozzanatok, megválaszolhatatlan kérdések (R. Nagy Krisztián írásairól)

Nem biztos, hogy szerencsés azzal kezdeni egy fiatal prózaíró értékelését, hogy kinek nem ajánlanám, véleményem szerint ki ne olvassa el R. Nagy Krisztián elbeszéléseit. Pedig adott esetben – s mint az alább látható lesz, ez éppen egy ilyen eset – ez akár dicséret is lehet.

A Valami nincs rendben című írás ugyanis tipikusan az a szöveg, ami nem ideális olvasmány éjszaka közepén egy egyedül élő és a külvilágból érkező ingerekre az átlagosnál érzékenyebben reagáló olvasó számára. Ijesztő az alaphelyzet: egyszer csak egy patkány esik az elbeszélő ölébe, amitől ugyan azonnal megszabadul, de az ezt követő hétköznapi cselekvéssor tovább fokozza a kellemetlenség érzetét. Egy-egy apró mozzanat csak, ahogyan a szereplő többször is tölt magának egy pohár vizet, de aztán nem issza meg, inkább kiönti. A lehajtott WC-ülőke, amire az illető a biztonság kedvéért még egy jó vaskos könyvet is rátesz. Egyszerű, már-már közhelyesen manipulatív, borzongást keltő eszközök ezek – „A lámpákat mind égve hagytam”, vagy: „Visszamentem az ágyba, és reszketve a takaró alá bújtam” –, ám aki viszolyog a lakásába hívatlanul érkező apró élőlényektől – és valljuk be, többségében azért ilyenek vagyunk –, azok számára ismerősek, és épp ezáltal lehetnek riasztóak a szokványos mozdulatsorok is.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez csak a felszín, valamiféle elterelő hadművelet, ahogyan például Tóth Krisztina elbeszéléseiben is rendre elfedi a cselekmény a háttérben zajló valódi tragédiákat. R. Nagy Krisztián szövegei esetében persze nem tudhatjuk, valóban tragédiák húzódnak-e a háttérben, azt hamar megérezzük, hogy itt valami tényleg nincs rendben, ám az erre magyarázatot ad(hat)ó lehetséges történetek mind rejtve maradnak. A rövid és takarékos szövegek olvasása során rengeteg kérdés merülhet fel az olvasóban. Az említett patkányos elbeszélésében például miért érezzük úgy, hogy a történet egy marginalizálódott, a világtól elzárkózó magányos figurával esik meg, aki egy leamortizálódott bérlakásban vegetál, még ha épp könyvek is vannak abban a lakásban? A Hodžova u. 36–42. című történet esetében talán könnyebb a dolgunk, mert az utolsó néhány bekezdés által sugallt tett („Vér? Lehet, hogy én vérzek? […] Csak feltűnt volna, ha elkezdek vérezni.”) könnyen Raszkolnyikov figuráját juttathatja eszünkbe, így előzetes olvasmányélményeink alapján könnyebben találhatunk választ a bennünk felmerülő kérdésekre. S ha már a más szövegekben található előképeknél tartunk: a két írás számomra leghangsúlyosabban Bajtai András Betűember című verseskötetének világát, hangulatát idézi meg, legyen szó az éjszakát érzékeltető képekről vagy éppen a társasházban lakó néniről, aki folyton keveri testvérével az elbeszélőt. Könnyen elképzelhetjük, ahogyan ezek a figurák hasonló életet élnek, mint Bajtai verseinek alanya.

Összetettebbnek tűnik, és ezáltal több kérdést vet fel a Hogy érzed magad a bőrödben? című írás (megjelent az Irodalmi Szemle 2015/10. számában – a szerk. megj.). Ez esetben is jelen van a marginalizálódás, méghozzá ismét egy meglehetősen hétköznapi mozzanat révén: egy kislányhoz soha nem érnek hozzá a szülei, legfeljebb, ha nagyon muszáj, akkor is gumikesztyűben. A felütés könnyen berántja az olvasót a szöveg világába, hiszen egyszerre ábrázol egy olyan jelenséget, ami minden embert foglalkoztat, másrészt annyira szélsőséges helyzetet vázol fel, hogy az csak fokozza az olvasói kíváncsiságot. Az érintés hiánya nem ritka téma a különféle műalkotások esetében, s talán épp emiatt válik a szöveg valamiféle csapdává is a befogadó számára: a reflexszerűen is előképeket és más alkotásokhoz történő kapcsolódási pontokat keresve kialakított olvasói elvárásainkkal erőteljesen szembemegy egy váratlan fordulat és közvetlen ezután a hirtelen befejezés, aminek következtében még több kérdés marad nyitva, mint a történet legelején.

A három kiválasztott szöveg közül ebben az elbeszélésben lép át R. Nagy Krisztián a leghatározottabban az abszurd és a szövegszerűségen is alapuló irracionalitás világába – azaz, az írás reflektál önnön fikció mivoltára is, lásd: „Aznap este arra gondolt, hogy a szülei irracionális viselkedése mély emocionális sebeket fog ejteni a lelkében, melyek a jövőbeli szociális képességeit beláthatatlan módon károsítják. Aztán megdöbbenve az jutott eszébe, hogy tizenegy és fél évesen még messze nem érett ilyen gondolatokhoz. Aztán arra, hogy még csak ennek tudatosítására sem elég érett”. A novella zárlata kifejezetten bátor és üdvözlendő tett egy kezdő prózaírótól, bár azzal mindenképp számolnia kell, hogy nem minden olvasó kedveli ezt a fajta bizonytalanságot, akadnak olyanok is, akiket aggaszthat, hogy „jól” olvasták-e, „helyesen” értelmezték-e az olvasottakat.

Tapasztalt, sokat látott, de az ismeretlenre és szokatlanra is felkészült olvasónak kell tehát lennie, aki R. Nagy Krisztián szövegeihez fordul. Ám ha a befogadás aktusát egy folyton változó módon játszható és játszandó játéknak tekintjük, amelyben soha nincs végleges és biztos válasz, akkor ezeken az elbeszéléseken is kétségtelenül kiválóan szórakozhatunk.