Czinki Ferenc: A pozsonyi metró (kisprózák)

„Ma már úgy hangzik, mintha mese volna…”
(Bratislava Útikalauz, 1978)
„Ülök.”
(Fehér Renátó)

„Slnko visí ako kufor s májom…”
(Pavol Hammel)

A huzat

A fiú kilógatja a lábát a konyhaablakon. A párkányon ül, figyeli a munkásokat a ház előtt a korai nyárban. Kilenc emeletnyi űr a lába és a fejek között. Odalent küzdenek a kérges földdel. Csákány kellene ide. De minek egy újabb lyuk, egy újabb gödör ebbe a városba. A nyitott ajtón át hallja a szobájából a hordozható Tesla lemezjátszó hangját. Ha ennyire hordozható, akár ide is hozhatta volna magával a konyhába, de most már körülményesebb lenne visszamenni érte. Nem is tart addig a cigaretta. Pedig iszonyú lassan szívja. Minden slukknak története van. Odaképzel valamit ebbe a városszéli üres égbe. Felhőkarcolókat, repülőket, szárnyukkal csapdosó hattyúkat, esetleg hegyeket, nézi a nagy józan semmit. És még egyszer beleszív. Hátha. Hamarosan kattanni fog a lemezjátszó, aztán jön a sistergés. Amikor a tű, a hangszedő a semmit közvetíti. Pedig jó lemez ez. Mi is a címe? Mindegy. Fekete, kék és rózsaszín villanásokat lát az égen, noha adatközlőmnek fogalma sincs arról, hogy a Rolling Stones ebben az évben adja ki a Black and Blue című lemezét, egy másik országban Szécsi Pál meg a Violákat. Negyvenhetedik napja hallgatja ugyanazt a lemezt, és a konyhaablakban ül, a lábait kifelé lógatva. A család is megsínyli a dolgot. Nővére már a huszonegyedik napon a barátjához költözik a város dombokkal szabdalt végébe. Apja egyre kilátástalanabbul rója köreit a telepen, néha már a kocsmába is elfelejt bemenni, olyan szomorú. Anyja napi bevásárlásai vagy a fodrásznál töltött órák egyre hosszabbra nyúlnak. Lent a munkások adnak még egy esélyt a gödörnek, újabb ásócsapásokat hallani. Egyre mélyebben hajol előre, néz bele a gödör szűkülő sötétjébe. Fekete lyuk a munkásmozgalom galaxisában. Egy mindent elnyelő apró sötét pötty a keleti blokk hatalmas térképén. Eltűnik benne a fény, a tekintet. És kinő belőle a jövő. Ebből úgysem lesz semmi, gondolja, és mintha odalent meghallanák, komótosan pakolászni kezdenek a kantáros-nadrágosok. Véget ér egy újabb nap az épülő telepen. Amikor anyja belép a bejárati ajtón, adatközlőm hideg fuvallatot érez akkori fiatal derekán. Elpöccinti a cigicsikket. A lemezjátszó kattan a másik szobában. Amikor anyja meglátja az ablakban, kilógó lábakkal, a bejárati ajtót nyitva felejti. Egy percig nézik egymást. Az ég szerelmére, fiam, megfázol ebben a kurva huzatban. A lemezt meg kellene fordítani.

A kés

Egyébként már több hónapja figyeli a hattyúkat. Akkor vette őket észre a töltés túloldalán, a keskeny vashíd mellett. Akkor még nem gondolt semmi másra. Nézte őket némi áhítattal, lenyűgözte a fehérségük. Az alakjuk. Meghökkentő létezésük a telepi rengetegben. Szólt a lánynak is, beszéltek róla. Egyáltalán, mit keresnek ott? Az emberek lemennek a kanálishoz, kutyát sétáltatnak, gyereket tologatnak, erre ezek elhápognak mellettük, mintha övék lenne az egész lakótelep. Honnan jöhetnek, és hol alszanak? Egyáltalán, milyen pózban alszik egy hattyú? Elheveredik, és fejét a szárnyán pihenteti? Szokott-e nyújtózkodni például? Hogy mekkora szárnyai vannak ennek is, amelyik épp itt téblábol mellette! Adatközlő hősöm máig nem tudja, honnan kerültek a hattyúk 1976 tavaszán az épülő pozsony-ligetfalui lakótelepre. Még az is lehet, hogy itt maradtak. De akkor hol bujkáltak eddig? Egyre kilátástalanabbul szürkül a délután. Negyedszer hallgatja ugyanazt a kislemezt. Az énekes valami májusról, bőröndről duruzsol, meg még ki tudja, miről, adatközlő hősöm erre már nem is emlékszik pontosan. Ja, igen, a napról. Ahogy sétál aznap este a Krčma Lipa felé, megint eszébe jut a rövid hajú lány. Amikor belépett Az Ördöghöz címzett fogadóba, amikor másnap reggel sétáltak hazafelé. Aztán eszébe jut a majális, megáll, rágyújt. Pedig már csak pár lépés van a kocsmáig. Nem a teraszon ül le, tele van, és amúgy is tudja, hogy az öregek bent vannak. Ülnek a legapróbb asztalnál a kályha mellett, télen, nyáron és örökké. Borókapálinkát tesz le az asztalukra, és azonnal a tárgyra tér, a hattyúkról akar tudni. A vékonyképű sapkás férfi forgatja a kezében az üres poharat, ránéz a szakállasra, megbízható ligetfalui lakosok, itt élik le az életüket. Adatközlőm beleborzong a gondolatba. A hattyúk hallatán nem várt szóáradat indul el, később mások is csatlakoznak, mindenkinek van elképzelése. Észveszejtő képtelenségek röpködnek a kocsma csupasz izzói alatt. A legvalószínűbb persze, hogy mindig is itt voltak. Miért költözne ide egy rakás hattyú, erre az épülő, istencsapása helyre? Mi jó itt nekik? Semmi. Itt senkinek se jó. Majd egyszer csak jön egy teherautó, felpakolják az összeset a ponyvás platóra, aztán viszik a dögöket. Kitelepítendő hattyúk. Vagy éppen idetelepítették őket büntetésből. Biztos politikai ügy. A hattyú is biztos jelent valamit. Alighanem provokáció lesz. Ki kell irtani a hattyúkat. A vékonyképű öreg, aki eddig végig hallgatott, olyan jelentőségteljesen forgatja az üres poharat, hogy végül megkapja a második borókapálinkáját is. Csak ekkor szólal meg. A hattyú elkészítése trükkös dolog, mondja, és az üres poharat az asztalra teszi. Türelem kell hozzá, és finom kéz. Vétek a nyársra húzni, vagy elherdálni roston a húsát. Kivár, cigarettára gyújt. Csak akkor folytatja, amikor már biztos a teljes figyelemben. Hattyúkenyeret kell csinálni belőle. A csapos is kikönyököl a pultból. A fiatal hattyút megkopasztjuk, leperzseljük, a belét kiszedjük. Vékony csíkokra kell metélni a húsát, bő zsírú szalonnával összekeverni, aztán mozsárban összezúzni. Borsot, szegfűszeget kell hozzáadni, sót és szerecsendiót. Aztán átnyomod a szitán. Vajat adsz hozzá, aztán a pástétomtésztával lefeded. Meleg vízfürdőbe állítva párolod hét órán keresztül. Nem nézegeted. Bízol a hattyúdban. Amikor formába öntve tálalod, remeg, csillog, illatozik, megáll alatta a Föld a forgásban. Aztán a szárnyakhoz látsz hozzá. A levágott szárnyakat paprikás lisztbe forgatod, de akkora serpenyő csak a pokolban van. A Pozsony-Ligetfalu nevű bolygóváros fölött egy pillanatra ekkor valóban megáll az idő. A kétezerkétszáz óra napsütésből, amit ennek a városnak kiutalt a Jóisten, elmúlik egy újabb adag, szürkéskékre vált az ég a Lipa fölött is. A teraszon megállnak a korsók, nem koppannak a vasasztalokon, a vendégek nem rugdossák cipőorrukkal a kavicsot, nem hintáznak a rácsos székeken. Mondataik türelmesen várnak a befejezésre. Adatközlőm hosszan nézi a vékonyképű férfi vonásait, a szemeit, hiányos, sárgásszürke borostáját, már éppen elképzelné a pokol üstjeit, serpenyőit, jó kedélyű kuktáit, amikor újra beindul a mozgókép, csikordulva mégis döccen egyet a bolygó a tengelye körül, és feléled a Krčma Lipa. Aztán újra a moraj. Mindenki visszatér a korábbi beszélgetéshez. Hé, öreg, kérdezi adatközlőm, ha elkészül a lakótelep, hova mennek ezek a hattyúk? Miért, én hova megyek? Maradnak, bazmeg, maradnak. Vagy itt sem voltak. Adatközlőm keveset alszik az éjszaka. Rémálmai vannak, többször felébred. Amikor megunja a forgolódást, a konyhába megy. Kihúzza a fiókokat, egyiket a másik után. Az utolsóban végül megtalálja, amit keres. Kezébe veszi a kést. A konyhai neont lekapcsolja maga után, és már a lépcsőházban jár.

A hattyú

Nem olt villanyt. Adatközlőm a sötét lépcsőházban botorkál lefelé 1976 júniusában a hetedik emeletről. Az ablakokon csak itt-ott világít be a kiépülő közvilágítás fénye. Amikor kiér az utcára, a töltés felé fordul, és a vörösre mázolt vashidat keresi. És hogy villanjon valami fehér a kanális mellett. Vajon hol lehetnek ilyenkor? Hol alszanak? Idén május elsején ugyanerre jöttek, szaladt mellette a rövid hajú lány, a hosszú pulóverében és hangtalan tornacipőjében. Véget ért a koncert a Duna-parti színpadon. Már pakoltak a zenészek, amikor ők is elindultak. Ha lehet, még ennél is sötétebb éjszaka volt, még kevesebb lámpa égett az új építésű telepen. Tavasz volt, szinte nyár, könnyűek voltak, megittak egy üveg fehérbort a fűben, aztán Prágáról, Bécsről meg New Yorkról beszélgettek, meg a basszusgitárosról, hogy az előző jobb volt. Ekkor értek a töltés közelébe, és indultak az egyre sűrűsödő paneltornyok felé. Adatközlőm most leereszkedik a vashíd alá, és nyomokat keres. De nem nagyon tudja, hogy milyen is pontosan egy hattyú lábnyoma. Talán ha elhagyott volna néhány tollat. Arra gondol, hogy az öreg biztosan összevissza beszélt, ugyan hogy lehetne megsütni egy hattyú szárnyát, nincs ennek semmi értelme. Már éppen visszafordulna, amikor a ritka nád mögül előlép a fehér villanás, mintha alakja, tekintete is lenne, és felé tipeg. Egy darabig mintha néznék egymást. Aztán már csak az iramodás. Adatközlőm megcsúszik a sáros kanálisparton, néhány fehér toll a kezében marad. A kés markolata belerajzolódik a másik tenyerébe. De már rohan is tovább. A hattyú meglepően gyorsan távolodik, persze nagyon sötét is van, a víz mentén haladnak. Ha a hattyú belemenne a vízbe, már késő lenne, de inkább a füves, fás terület felé fordul. Már csak néhány méter választja el őket egymástól, amikor a fehér folt eltűnik, nem tért ki semerre, mintha a föld nyelte volna el. A fiú tesz néhány lépést előre, szorosabban rámarkol a késre, amikor azt érzi, hogy már nincs a lába alatt semmi. Egy rövid pillanatra újra megáll minden, mint előző este a kocsma kavicsos teraszán, és erre a rövid pillanatra adatközlő hősöm a levegőben áll, megszűnik a talpa alatt az általa ismert világ. Csak utána zuhan bele a végtelen gödörbe a tervezett pozsonyi metró nyomvonalán. Sáros göröngyökön csúszik lefelé, amíg válla neki nem csapódik a betonfalnak. Kell egy kis idő, amíg a szeme megszokja a sötétséget, megszokja a semmit. Szédül, az esti sörökhöz, pálinkákhoz és a lázas rémálmokhoz most hozzájön ez a becsapódás. Nem tudja, hogy valóban szédül-e, vagy csak a talaj ilyen. De kitartóan halad előre. Először a bokája bicsaklik meg, mintha a sínek közé lépne, aztán a jobb kezét horzsolja le, a bal csuklója mintha meg is repedne. A hasát vasbeton gerendába üti, a hátát dróthuzal horzsolja le. Bal szemébe kampó akad. Amikor végre hazaér, felkapcsolja a neont a konyhában. A fehér foltot maga mellé ülteti a padra. Fejük egyszerre bicsaklik oldalra. Amikor anyja a konyhába lép, megáll előtte, szelíden nézi. Megsimogatja a fejét. Aztán a hattyúét is. Másnap reggel adatközlőm egy jókora, spárgával átkötött kartondobozzal sétál át az új hídon Az Ördöghöz címzett fogadó felé.