Ondrejcsák Eszter: A szövegember visszaemlékezései (Tóth László A szövegember és Határsértők című kötetéről)

Tóth László A szövegember (2014) című interjú-kötetében munkásságáról, családjáról és a XX. század közép-európai történéseiről, viszonyairól tesz vallomást. A szerző fő törekvése a korábban készített interjúk könyvvé formálásával az volt, hogy visszaemlékezésekben adjon hírt mindarról, amit eddigi 65 évében átélt, megtapasztalt. A kötet a későbbi önéletrajzi könyvek (például a Határsértők, 2015) előmunkálataként is felfogható, „afféle párbeszédes formába öntött szinopszisként is értelmezhető” (10.).

Tóth Lászlót a szlovákiai magyar irodalom mindenesének tartja a tudományos közélet. Első írása 1966-ban jelent meg a Dunatájban, tizenhét éves korában. Az eltelt évek munkájának eredményeként több mint száz könyvön olvasható a neve. Irodalomtörténészként, műfordítóként, színház- és művelődéstörténészként, szerkesztőként, íróként és költőként tartja számon a szakirodalom. Egy szóval: ő a megtestesült „szövegember” – ahogyan Kocur László írja róla 2009 szeptemberében készült riportjában. Pályája során több hazai és külföldi folyóiratnál is dolgozott, könyvkiadók igazgatója volt, az ő kezdeményezésére és terve alapján alakult meg Dunaszerdahelyen az első Fábry Zoltán-emlékkiállítás. Országos hatókörű irodalmi pályázatokat szervezett a fiatal tehetséges írók számára a Nőnél, kigondolta és létrehozta a csehszlovákiai magyar tudományosság megszerveződését elősegítő Párbeszéd Alapítványt, illetve a Regio című kisebbségtudományi folyóiratot, hogy a legfontosabb kulturális eredményeiből is csak néhány válogatott lényeges tevékenységét említsem.

Honnan indult, és hogyan vált korunk egyik legkiemelkedőbb, legsokoldalúbb és számomra (is) legérdekesebb írójává, személyiségévé Tóth László?

Erre a fő kérdésre ad választ a Vámbéry Polgári Társulás kiadásában megjelent könyv harmincnyolc „írásban”. Alcíme – Az elmúlt idő nyomában – jól kifejezi a kötet műfaját és témáját.

Eljárásmódjáról a szerző mondja előszavában, hogy egységes szöveget próbált alakítani a sokféle interjúanyagból, amit montázstechnikával „regényesített”. Ennek köszönhetően az eredeti beszélgetések rövidítve, átdolgozva, de hitelességüket megőrizve kerültek be a kötetbe.

A könyv alapját a 2012 februárjában közétett, a Magyar Napló számára Pécsi Györgyi által 2011 őszén készített Kettős létben hontalan című „életútinterjú” és a Filep Tamás Gusztáv által Tóth Lászlóról írt kismonográfia adja.

Tóth László elmondása alapján a szöveg eggyé formálásakor felvetődött a probléma, hogy ki kellett – lehetőség szerint – küszöbölni az interjúkban levő ismétlődéseket, hiszen az évek során feltett újságírói kérdésekre többnyire ugyanolyan válasszal felelt, már csak azért is, mert életrajzának tényeiből indult ki, s gondolkodásmódja is ugyanaz maradt a nyilatkozatok többségében. Ezt a törekvést sikerült majdnem hiánytalanul megoldania, alig-alig találhatóak a könyvben ismétlések, felesleges tényközlések pedig egyáltalán nincsenek.

A könyv az írói életút megépítése, kirajzolása mellett, a családi viszonyokon át egészen a magyarországi, valamint (cseh)szlovákiai magyar irodalmi élet realista ábrázolásáig, számos lényeges kérdésre, érdekességre és titokra is kiterjed. Egy magamfajta fiatal pályakezdő számára igazi kincsesbánya. Olyan, amelyet véleményem szerint nem szabadna kihagyni akkor, ha valaki a (cseh)szlovákiai irodalmi élet elmúlt, körülbelül 40 évéről szeretne mélyreható és hiteles képet kapni, vagy ha ilyen irányú kutatásokat végez.

Sokatmondó tényekkel szembesíti a könyv olvasóját Tóth László, mindig a saját nézőpontjából tárva fel a kor küzdelmeit, nehézségeit, vágyódásait, a szerkesztőségek belső életvitelét, a többé-kevésbé mély barátságokat, a szocialista rendszer társadalmi ügyeit, valamint ennek a családjára, írói karrierjére kiható következményeit.

Soraiból jól kivehető, milyen is lehetett a ’60-as évektől mostanáig terjedő „irodalmári lét”, és az is elképzelhető, megjósolható, milyen lehetne egy napjainkban induló írói életút. A technika és a kor elvárásai változást hoztak ugyan, de az alap megmaradt: szövegeket írni, szerkesztőségekbe rohangálni, könyvkiadásokra pályázni, szervezetekben, társaságokban aktív tevékenységet vállalni, utazni, kutatni, előadni, szervezni… mindeközben pedig egzisztenciálisan „meglenni”, az értékeket, ahogyan lehet, menteni.

Tóth László interjúiban el(r)ejtett bölcsessége a fiatalság részére útmutatásokat is megfogalmaz a helyes életről, gondolkodásmódról és cselekvésről: „Korán megtanultam […] az élethez szükséges bölcsességek talán legnagyobbikát, anyai nagyanyám mondása volt, ami azóta is annyi bajon-gondon átsegített, nevezetesen, hogy mindig azt kell csinálni, amit csinálni kell. S ettől az élet is szerfölött leegyszerűsödhet számunkra, és rengeteg frusztrációtól óvhatja meg az embert, ha így s ezzel áll hozzá az élet dolgaihoz. És máig nagy kegynek tartom a sorstól, hogy még mielőtt értelmiségi pályára – írásra, szerkesztésre, könyvés lapcsinálásra s efféle úri passziókra – adtam volna a fejem, kamaszkoromtól – nyári szünetekben, brigádmunkákon akár, később rendes munkaviszonyban is – elég sok mindenbe »beleszagoltam« az aratástól és a tehénpásztorkodástól kezdve a földmérésig, az útépítéstől a sörgyári molnárkodásig, a raktároskodástól, pincérkedéstől a traktorkabinfestésig […], aminek egyik legfontosabb eredménye, hogy közvetlen módom volt a legkülönbözőbb élet- és munkahelyzetekben megismerni embereket, emberi kapcsolat- és viszonyrendszereket, társadalmi viszonyokat, szociális szinteket, magyarán azt is, hogy milyen egy munkahelyi kollektívában legalul lenni. […] És meg kell mondjam, ma sem tartanám fölöslegesnek, ha mindegyik, egyetemről kikerült fiatal a diplomájának megfelelő állás elfoglalása előtt egy-két évet a kemény fizikai valóságban töltene el.

Ahol aztán megtanulhatnák, mikor hány az óra, s valószínűleg jóval kevesebben lennének, akik, úgymond nem látnak ki a fejükből, s nem látják fene nagy műveltségük fájától a való élet erdejét.” (11–12.) A szerző pályája a beszélgetésekből a következőképpen mutatkozik meg: a szerkesztést egy gyermeklapnál, a Kis Építőnél kezdte Pozsonyban húszévesen, majd a Csallóközhöz, az Irodalmi Szemléhez került, a Jókai Színháznál vállalt dramaturkodást, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületénél archívumrendezést, vezette továbbá a Széphalom Könyvműhelyt, munkatársa volt a Kalligram, az Opus folyóiratoknak stb.

1975–1981 között dolgozott az Irodalmi Szemlénél, amelynek 17 éves kora óta állandó olvasója volt, később folyamatosan írója maradt, s nyugdíjba vonulása előtt, 2011–2012 között vissza is tért a laphoz főszerkesztőként. Vallomása szerint utált főszerkesztő, elnök és igazgató lenni, a dirigálás sem állt jó neki. Amolyanű „csavarként” határozza meg önmagát, akinek testhezálló munkaformája abeosztotti pozíció volt, amitől nem is vágyott többre.

Az író szülővárosa Budapest, nevelőtája pedig Izsa (a község önkormányzata is támogatta a kötet megjelenését). 1985–86-ban települt vissza Csehszlovákiából Magyarországra. A kor szocialista rendszerének nehézkes ügymenete miatt saját szülővárosában az állampolgársági rovatban hontalannak címezték. Apja is kettő volt: Varga Géza, aki Tóth ötéves korában elhunyt, és Tóth Béla, aki tízéves korában került hozzájuk, majd öt év múlva örökbefogadta őt. Így történt, hogy két családnevet viselt. Felesége is kettő volt: formálisan az egyik magyarországi barátnője vállalta és játszotta el két és fél évig a neje szerepét, amíg meg nem kapta a magyar állampolgárságot (a csehszlovákot elveszítette a határ átlépésekor), közben pedig az otthon maradt családjával is tartotta a kapcsolatot, ami úgy volt lehetséges, hogy a két nő jó baráti viszonyban állt egymással. A nemzetiségi (kisebbségi) ügyekkel a Csehszlovákiához került Izsán kezdett el megismerkedni, ahol ekkor a szlovákság volt kisebbségben. Ide kerülve a lakosság szemében „pesti” lett, később városba költözve vidéki maradt (Dunaszerdahely, Komárom, Pozsony, Budapest). Ő maga mindig ugyanannak tartotta magát: egy 15 milliós nemzeti és nyelvi-kulturális közösség részének, miközben Budapesten élve sem veszítette el csehszlovákiai magyar identitását. Költözései folytán magától értetődően „több magyar nyelvet” is megtanult (például izsai, szlovákiai magyar).

Interjúiban gyakran szóba kerül a szülőföld, amit Tóth László mindig egy jól körülhatárolt sávban jelöl meg (Budapest, Izsa – Komárom, Pozsony, Dunaszerdahely), mivel minden egyes új állomás átformálta őt, mélyreható változást hozott. Az egyik legérdekesebb kérdését teszi fel ezzel kapcsolatban a szerző, mégpedig azt, hogy „Mi az otthon?” – „az ország, amely kultúrát és nyelvet adott, vagy az, amelyik kenyeret?” (21.) Tóth Lászlótól kiváló választ kapunk. Azt írja, az otthon belül dől el. Az a hely, ahol az ember otthonosan érzi magát, tehát szabadnak.

De hogy mikor, miért és miként lettköltő, azt máig sem tudja. A vers számáranem egyszerű hangulat, hanem erőpróba, egy-egy vers összegzés, csata, feszültség és feloldódás egyben. Költői pályakezdése 1967-re tehető, első verses kötete, A hangok utánzata, 1971-ben jelent meg. Az 1960-as évek második felében indult tehát el, egy eleven légkörben. „E tekintetben nyugodtan mondhatom, hogy 1968 gyermeke vagyok, annak minden pozitívumával és következményével együtt. Többször beszéltem, írtam már arról a dinamikáról, amely a szóban forgó évtized derekától az egész csehszlovák társadalmat jellemezte, s számos tekintetben szerkezeti változásokat is hozva, teljes egészében áthatotta az ország életének valamennyi összetevőjét. Egészen az 1989-es rendszerváltozásig a (cseh)szlovákiai magyarság történetének is ez az egyik legmozgalmasabb időszaka, mely a szellemi-művészeti élet terén is máig progresszívnak értékelhető folyamatokat indított el, és a minőségigény és minőségeszmény általánossá válását, széles körű kiterjedését, elmélyülését hozta magával. Egyidejűleg egy olyan nemzedék felléptét és magára találását is jelentette, amelynek később meghatározó szerepe lett az 1989-es évek husáki resztalinizációs rezsimjének fokozatos bomlasztásában, az 1989-es rendszerváltás véghezvitelében és az azt követő folyamatok elindításában, s máig jelentős súllyal vesz részt a meghatározó közösségszervező és -alakító folyamatokban.” (47.)

Nem érti – írja egy helyütt –, hogy a mai kor írótársai hogyan tudnak hónapokig, sőt évekig azon gyötrődni, létezik-e szlovákiai magyar irodalom, bezártság-e határon túli irodalmárnak lenni, s ehhez még elméleteket is gyártanak. Számára soha nem volt kétséges, hogy egyszer majd magyar író lesz (ha egyáltalán író lesz), jelző nélkül, aki kisebbségi körülmények közt él, s ez nem okozott neki gondot akkor sem, amikor emiatt megrovásban részesítették, amiért az Irodalmi Szemlét nem csehszlovákiai magyar, hanem magyar irodalomban, az érvényes esztétikai és értékkategóriában szerkesztette, a magyar nyelv helyesírási szabályai szerint. Ugyanúgy nem okozott neki gondot Magyarországon élve, ahol szerinte előnyévé vált a kívülálló és csoportfüggetlenségben való gondolkodás.

Így vette észre, hogy a magyarországi irodalmi-szellemi élet némely képviselőit is milyen nagyarányú provincializmus terheli. Hamisnak és károsnak véli azt a gondolatot, hogy az, ami határon túli, harmadrangú, ellentétben a magyarországival, és nem érti, miért kellene elájulnia némely kánonok által kegyelt és futtatott irodalmártól, amennyiben nem tartalmaz valódi értéket az életműve. Tóth László a határon túli kategóriát egyértelműen csak segédfogalomként véli használhatónak. Véleménye szerint „az elmúlt évtizedeknek aligha van nagyobb bűnük, minthogy emberi kényelmességből, politikai kényszerből, ebbőlabból- amabból, a magyar irodalmat a magyarországira szűkítettük le, mert Trianon igazából ezzel vált végleges valósággá, az elcsatolás igazából ekkor s ezzel, a magunk aktív közreműködésével következett be” (69.).

Ezzel a témával kapcsolatban is érdekes kérdéseket fogalmaz meg: melyik mű tartozik bele a magyar irodalomba? Monoszlóy M. Dezső – aki három ország lakosa volt – milyen író? Kérdései bizonyítják, hogy nem lehet egyértelműen meghatározni, meghúzni, határt szabni annak, ami „irodalom”.

A könyvből képet kapunk továbbá nemzedéktársairól (Keszeli Ferenc, Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Dúdor István, Kovács Magda, Mikola Anikó stb.), a Krym kávéházban töltött idő emlékeiről, találkozóikról a komáromi Europa Szálló kávéházban, amely fontos helyszíne volt az Irodalmi Szemle szerkesztőségi beszélgetéseinek. Megtudjuk, hogy a nemzedéke inkább a saját idegenségérzetével, talajtalanságával, kivetettségélményével, sehová nem tartozásával küzdött, nem úgy, mint elődjeik, és a falu számukra már nem akképpen volt élmény, mint a korábbi nemzedéknek, nem érezték megfelelő közegnek a formálódó világképük szempontjából, a város pedig vagy nem fogadta be őket, vagy túl nagynak bizonyult a számukra.

Ennek a kettőségekkel terhelt kivetettségélménynek a része, hogy a (cseh) szlovákiai író igazából nem tartozik sehová, mert Magyarországon (cseh)szlovákiainak, (Cseh–)Szlovákiában magyarországinak számít.

Szerinte a vádaskodások helyett a legfontosabb az lenne, hogy egy működő demokráciában éljünk, amelyben az alkotmányos törvények biztosítják a kisebbségek helyét és szerepét, és megszabják a különböző nacionalizmusok kereteit.

A könyv a fordításba, a szerkesztésbe, a könyvkiadásba, a gyermekköltészetbe, a drámaírásba is betekintést nyújt. Tóth László fontosnak tartja, hogy a szlovákiai magyar írók és tanárok a jövőben többet foglalkozzanak a bábjátékkal. A gyermeki (analóg) gondolkodásról szintén szót ejt, és a mai számítógépes korszakban nevelkedő gyermekek érdeklődéséről mondva véleményt, a nyomtatott könyvet lassan felváltó internetes olvasásnak előnyeit, hátrányait is felsorolja.

A kötetbe utolsóként besorolt beszélgetés egyfajta számvetés az író eddigi életéről, családjáról, munkájáról. Itt vetíti előre jövőbeli terveit is: „igyekszem mindenben a kedvemet lelni, amit el kell végeznem; hiszen vécét pucolni is jobb, ha kedvvel teszi az ember, nem? Az élet mindenféle teendőket ró az emberre, aki ezek között cikázik vagy botorkál, ahogy s meddig bírja. Ennyi; nem kell ezt ragozni. […] – Az életem: a könyvtáram, a levelezésem, a befejezetlen munkáim s az emlékeim – és hát, ugye, a velem készült interjúkat – rendezgetem, visszamenőleg is – az utolsó posztgraduálisomra készülök Tóth Lászlóból. Meg hát apaként is helyt kellene még állnom egy ideig, és meg kell mondjam, Anna elég szigorú vizsgáztató…” (224.)

A könyv továbbírásaként fogható fel az önéletrajzi jellegű Határsértők című kötet, amelyet a Gondolat Kiadó jelentett meg a múlt évben. Korábban ezen kívül csak az Egy öngyűjtő feljegyzései, avagy eszmék, rögeszmék, toposzok című, önvallomás jellegű könyv foglalkozott többet az író magánéletével, mégpedig jegyzetek és esszék keretében.

A Határsértők az Önarckép – másokban alcímmel azt sugallja, hogy ebben a kötetben egy olyan önarcképet kapunk a szerzőről, amely mások portréjából domborodik ki. Három fejezetében különböző XX. századi magyar írók életét, munkásságát, személyiségét ismerhetjük meg, illetve a tőlük kapott ösztönzéseket, tapasztalatokat és élményeket. Egyetlen személyt kivéve (Fried István) az egyes darabok a már elhunyt írótársakkal foglalkoznak.

Weöres Sándorral veszi kezdetét a könyv, akit az író személyesen ugyan nem ismert, életműve és világa azonban alapvetően határozta meg gondolkodásmódját és írásait. A második fejezet az ismert íróbarátokról, kollégákról, mesterekről szól (Thurzó Gábor, Somlyó György, Mészöly Miklós, Kormos István, Fodor András, Ozsvald Árpád, Hervay Gizella, Simonffy András, Hornyik Miklós, Mikola Anikó, Csiki László, Deák László, Zalabai Zsigmond, Nagy Gáspár, Sziveri János). Fried Istvánt Közép-Európa szellemiségének, irodalmiságának tudatosítása szempontjából gondolja megkerülhetetlennek, az ő saját fejlődésére nézve is, ezért foglalta bele könyvébe.

A Határsértőkben Tóth László nem irodalomtörténetet ír, nem íróportrékat rajzol, hanem az arcképekre összpontosít, az emlékek felidézésére. A kötetet Eligazítóval (mutatóval) zárja, amelyben, csakúgy, mint A szövegemberben, az előforduló személy- és helységnevekkel, fogalmakkal, témákkal stb. fogja át a mondanivalót.

A könyv alcímének számozása azt mutatja, hogy nemsokára még egy ilyen gazdag, hiteles és őszinte visszaemlékezés- kötetet kaphatunk kézhez, az író rendkívüli irodalomszeretetét látva talán már ebben az évben.

(Tóth László: A szövegember. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2014, 246 oldal, 10 €/3000 Ft; Tóth László: Határsértők. Gondolat, Budapest, 2015, 410 oldal, 3500 Ft)