Schiller Erzsébet: „Minden mű mögött ott lapul egy le nem írt másik…” (Hetényi Zsuzsa Nabokov regényösvényein című kötetéről)
Vladimir Nabokov a Lolita című regényének, majd az abból készült filmnek köszönhetően rendkívüli népszerűségre tett szert, az olvasók és a kritika a legnagyobbak között tartotta számon, a tudományos világ is már életében úgy vélte, hogy a XX. századi prózáról nem lehet beszélni Nabokov említése nélkül. Mindez persze Amerikában és Nyugat-Európában történt. A Szovjetunióban az orosz anyanyelvű és évtizedeken át oroszul író Nabokov szinte nem is létezett – így aztán Magyarországon sem igen. Hivatalos kiadásban, nem szamizdatban, először 1986-ban jelent meg oroszul Nabokovregény, A Luzsin-védelem. Az orosz olvasó és az irodalmi élet egy kicsit hasonló módon járt Nabokovval, mint mi Máraival. Igaz, a két helyzet közti különbség is fontos. Míg Márai életműve egy jelentős részét itthon, az olvasóközönség figyelmétől övezve hozta létre, addig a húszévesen a polgárháborús Oroszországból szüleivel emigráló (akkor még) Vlagyimir Nabokov Nyugat-Európában kezdte prózaírói pályafutását, Szirin álnéven. Művet még nem, csak a gyermekkorát hagyta Oroszországban. Szellemi értelemben emigránsként élte le életét – ünnepelt angol nyelvű, amerikai íróként is az maradt, akkor is, mikor 1961-ben visszatért Európába, Svájcba, de szülőhazájába sohasem.
Magyarországon most fejeződött be szépprózai életművének teljes kiadása, és mintegy ezt megkoronázandó a Kalligram Kiadónál megjelent Hetényi Zsuzsa nagymonográfiája Nabokov regényösvényein címmel, amelyben a szerző Nabokov összes regényét részletesen elemzi. Hetényi Zsuzsa sokrétű Nabokov-olvasatának legmélyén az a felismerés áll, hogy a Nabokov-életmű „egyike a világirodalom legkoherensebb jelenségeinek” (835.). Rendkívül szorosan fonódnak egymásba a szövegek annak ellenére – vagy éppen azért –, hogy szerzőjük életét különböző helyszíneken élte le, hogy meg is szűnt az az ország, ahonnan meghatározó élményei származtak, hogy több műfajú szerző volt, és hogy írói pályafutásának nagyjából a felénél nyelvet váltott. Hetényi Zsuzsavállalkozása egyedülálló: nem létezik egyetlen nyelven sem olyan egyszerzős könyv, amely minden Nabokov-regényt elemezne. Ebben a monográfiában a 18 regény sorába illeszti a szerző a sokak által regénynek tekintett memoárt és a befejezetlen Laura modelljét is, emellett részletesen elemez egy novellát, és egy önálló fejezetet szentel egy fontos hatástörténeti momentumnak: Nabokov fiatal korában lefordította Lewis Carroll Alice Csodaországban című könyvét, s a monográfia végigköveti azokat a nyomokat, amelyeket a meseregény hagyott azéletművön. Az önfordítások, a regények orosz, illetve angol nyelvű újraszületése mellett Hetényi Zsuzsa figyelmet szentel a magyar fordításoknak is.
A vállalkozás első látásra meghökkentően nagyszabású, de olvasás közben a szerző arról győz meg, hogy a teljesség igénye indokolt: a regények gondolatok, motívumok, hősök összjátékában egymást is értelmezik, tükröt tartanak egymás elé.
A monográfus, aki irodalomtörténész, tanár, fordító és persze olvasó, elindul a könyvének alcímében beígért szövegösvényeken, és sétára hív az életműben. Minden zegzugát bejárja, minden összekötő utat felfedez, és végig is barangol rajtuk – majd újabb és újabb ösvényekre, gondolatok, motívumok, képek, események, írói technikák alakította összekötő utakra bukkan – szinte a végtelenségig.
„Minden mű mögött ott lapul egy le nem írt másik, amelyhez csak a rejtett utalások mentén kanyargó gondolati ösvényeken lehet eljutni” – olvashatjuk (269). Az utalások, összefüggések számtalan módon és mértékben – és az olvasótól is függően – rejtettek vagy transzparensek. Egy fontos korai novella, a Berlini útmutató elemzésének segítségével kezdi Hetényi Zsuzsa az olvasó beavatását saját Nabokov-olvasatába, megmutatja, hogyan érdemes kószálni – nemcsak Berlinben, hanem – a nabokovi szövegekben, hogyan lehet rábukkanni az ösvényekre. A beavatás ugyanakkor folyamatosan történik, legalább a monográfia közepéig. A novella elemzésesorán Nabokov irodalomtörténeti helyét is kijelöli, amelyhez még sok bizonyítékkal, adalékkal fog szolgálni könyve során: az író az orosz szimbolizmus, azornamentális próza felől indul, s idővel egyre erősödnek prózájának azon vonásai, amelyek regényeit a posztmodern irodalomhoz kötik.
Hetényi Zsuzsa hivatkozik a Nabokovnál valamivel idősebb, szintén emigráns Vlagyiszlav Hodaszevicsre – az egyetlen kortárs orosz szerzőre, aki hatott Nabokovra –, ő beszélt arról először 1937-ben, hogy Nabokov fő témája maga a forma, leleplezi eszközeit, megmutatja, beavat tudatos prózája működésébe: úgy tesz, „mint a bűvész, aki azzal kápráztatja el a nézőit, hogy be is avatja őket varázslatainak laboratóriumába” (92.).
A monográfia egyik alapkérdése az író tudatosságának problémája, annak mértéke vagy mértéktelensége. Talán maga a monográfus sem vette észre (vagy egy nabokovi játékot űz), hogy milyen erősen szövi át írását ez a kérdés, és hányféle választ ad rá – Nabokovval együtt. A kötet elején Nabokov a szavaiés hősei teljhatalmú uraként áll előttünk, aki minden lehető eszközzel irányítja az olvasót is. A monográfia végére a filológus elemző – mondjuk így – „legyőzi” az írót, megmutatja, hogy nem képesa mégoly önreflexív szerző sem teljesmértékben kontrollálni a szövegét. Az elemző a maga utólagos, kívülről eredő rálátása miatt többet tud róla, mint amennyit a szerző „beletett” („az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk” – Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből). Ez így van akkor is, ha közben az olvasó tudja, hogy Nabokov „világában mindig marad titok” (836.).
A monográfiából kiindulva számomra Nabokov legfontosabb, legmélyebbről fakadó tulajdonsága, a regényei által közvetített világlátás legmélyebb forrása az intellektualitás. Ezt hozta gyerekkorából, ez a sajátja, ezen keresztül látja a világot, és ezen keresztül teremti a maga világait. Hetényi Zsuzsa foglalkozik Nabokov intellektualitásának sajátságaival, feltárja az író tehetségének működését, annak fiziológiai, biológiai eredetét (külön alfejezetben „a kreativitás biológiáját” – 36.), genetikai, életrajzi események meghatározta vonásait, patologikus vagy a patológiát súroló hőseinek a szerzőéivel azonos vonásait. Így nemcsak a szerzői módszerhez jut közelebb, hanem egyes hősök viselkedéséhez vagy valamely motívum nem csak szövegalapú felfejtéséhez is.
Nabokov nem szereti Freudot, regényeiben számos helyen ki is gúnyolja, parodizálja a pszichológiai divatot, elutasítja hőseinek lélektani boncolgatását. Furcsa lehet első hallásra ez a különös, általában „abnormálisnak” tartott szereplők, köztük például egy olyan kapcsán, aki – ahogy Hetényi Zsuzsa írja – a világirodalom első autista regényhőse. Mégis, a lelke (!) legmélyéig intellektuális szerző és szövegei esetében valóban nem jutunk túl messzire a könnyen kínálkozó lélektani úton. A monográfus – egyértelműen Nabokov intencióinak megfelelően – a szövegek motívumrendszerét követve egy dekódoló olvasatot mutat be. A „cselekménybe belefeledkeztető szórakozás, és a szövegtudatos, intellektuális elemzés lehetősége” közül az utóbbit választja (601.). A lélektani olvasatnak ellenáll a bonyolult narrációs játék, a paródia, a maszk- és bábuszerű hősök vagy a csalás poétikája (akár a Nabokov-kortárs Füst Milánnál).
Hetényi Zsuzsa felfejti „a műveken átívelő utalás- és motívumkapcsolatok számtalan szálból álló szövedékét” (484.), felismeri a szövegekben rejlő kódokat, és megfejti azokat. Mindezt bonyolítja Nabokov nyelvváltása, illetve többnyelvűsége (az orosz anyanyelv és a második alkotói nyelv, az angol mellett a francia is szerepet játszott), de gondolkodásába más kódrendszerek is belekerülnek, elsősorban a sakké. Nabokov, miközben már neves íróként építette a kultuszát, magánéletéről sohasem beszélt, ugyanakkor – alig felismerhető módon, de rendszeresen beleírta magát a regényeibe. Életrajzi elemek, óriási irodalmi és nem elhanyagolható természettudományos műveltség, emlékek és a megírás jelenidejének benyomásai, nyelvi játékok, többnyelvű szójátékok sora (Hetényi Zsuzsának van erre egy frappáns szava: „szówicc”, 368.) – a filológus mindezeknek utánajárt, kitaposta az érteni vágyó olvasó számára az ösvényeket. Egy-egy regény néha valóságos rejtvényfejtést követel, hasonlóan egy sakkfeladvány megoldásához. (Nabokov maga, szenvedélyes sakkozóként, számos ilyet írt.) A rejtvényfejtés, a dekódolás szívet-lelket (nemcsak intellektust) gyönyörködtető eredményei, az ehhez szükséges folytonos, sokirányú utalások a monográfiában helyenként ismétlésekhez vezetnek. Ugyanakkor ez Nabokov regénypoétikájából, az életmű szerkezetéből és a monográfia törekvéséből fakad: minden szál felfejtéséhez – vagy egy másik hasonlat szerint, minden gombolyag (106.) letekeréséhez – ez elkerülhetetlen. Előfordul, hogy Hetényi Zsuzsa dilemmát fogalmaz meg a túltelített szemantikájú szöveggel szemben, amely gátolja az intellektuális befogadói élvezetet (310.). Máshol: „A folyamatos dekódoló olvasás szinte szétrobbantja a szöveget, mert a szavakra koncentrálás le is építi a szövegfolyamot” (653.). A monográfusnak – Nabokovolvasónak – a szöveg örömét a beavatottság, az utalások megértése, motívumok, motívumhálók, intertextuális jelenségek, az író személyes élményeinek új és új felfedezése adja. Nabokov öniróniájának bemutatása mellett nem egyszer hangot kap a filológus öniróniája is. Az alábbi pár mondat egyszersmind a mindent „megoldani”, dekódolni igyekvő, a szöveg minden elemének többszintű jelentést tulajdonító elemzés hipotetikus mivoltára is rávilágít. „Amikor minden egyes eset addig foglalja le a gondolatokat, amíg bele nem illik valamilyen rendszerbe, egyre világosabb lesz, hogy az értelmezés nem más, mint feltételezés. A regény számainak világában például dominánsan ismétlődik a 342. Évekig tartó, messze vezető elméletek felépítése után fedeztem fel az egyszerű megoldást, hogy ez egy személyes emlék: ez volt Nabokovék pétervári telefonszámának utolsó három számjegye” (654.).
A monográfia egyik legfontosabb szava az eksztázis. Az eksztázis, ami mindig egy másik dimenzióba kerülést jelent, illetve azzal jár. Feloldódik az én, és két dimenziót él át: az eksztázis enged betekinteni a másik világba. Eksztázis lehet az alkotás – író és hősei esetében egyaránt –, eksztatikus állapot a szerelem, az lehet az álom is. Nemcsak az alkotási folyamat, az olvasás is lehet eksztatikus, a csoda határait átlépő természeti kép is az, és egy intellektuális élmény is el tud ragadni az eksztázis érzéki-érzelmi tartományába. Eksztatikus élmény, természetesen, a halál is, ami Nabokovnál nem megsemmisülést jelent, hanem mindig valamiféle átlépést egy másik világba (legyen az akár a szovjet határ átlépése vagy távozás egy ablakon keresztül).
E világból a „túlnani világba” (Nabokov özvegyének kifejezése, 216.) számos regényben az álomhalál révén kerülnek át a hősök. Felcserélődhet a valóság és az álom, de utóbbi valósabb a realitásnál. Máshol ez az álomhalál átszületés, és elképzelhető a visszatérés is belőle. Az álomhalál gondolatát – állapotát – a monográfus Lermontov Álom című versére vezeti vissza, szép párhuzamok, utalások feltárásával. (A monográfia nemcsak a Lermontovét, hanem az orosz irodalom más alkotóitól induló, Nabokovhoz vezető ösvényeket is bejárja.) Az álomhalállal, álommal, átlépésekkel áll összefüggésben a regények talányos befejezése, amely szinte minden esetben „a metamorfózis egy változata” (131.).
Hetényi Zsuzsa koncepciója szerint Nabokov műveiben a lehető legkevesebbet bízza másra, mint a nyelvre, a hősökre, a véletlenre – az olvasóra (és a kritikusaira, elemzőire, akikkel igen lekezelően bánt). Ezt a tudatosságot mutatja a monográfia felépítése is. Ebben az óriási terjedelmű, sokfelé ágazó könyvben letisztultság, rend van. Bármikor bárminek utána lehet nézni benne, filológus- és olvasóbarát. Az Előszót az oroszországi gyermek- és fiatalkor felidézése követi a Szólj, emlékezet! című memoár bemutatásával – felvetve élet és irodalom később is sokszor tárgyalt, sajátos, nabokovi viszonyát –, utána következik az életrajz folytatása 1940-ig. Ebben a fejezetben kerül sor a berlini időszak bemutatására az ekkor írott novellákkal az előtérben és a bevezetésre a monográfia olvasásába. A további fejezeteket egy-egy regénynek szentelte a szerző, megjelenésük sorrendjében.
A monográfia közepén – ami egyúttal az életmű közepe, a nyelvváltás ideje is –, olvasunk egy remekbe szabott összefoglalást: a Tükörszimmetriák az életműben című fejezet összefoglalja az orosz „regénysort” és bevezeti az angolt. A monográfus meglátása szerint az életmű két része (a kettőben azonos mennyiségű regénnyel) valójában tükröztethető egymásra: „az orosz nyelvű regények sajátos tükörképét fedezem fel az angolul írott regények sorában” – írja (481.). Mindeközben a regények egyik visszatérő motívuma a tükör, a tükrözés és tükröződés különféle formái.
Az életmű két felének egymásra tükröződése és motivikus szálainak összefonódása nem mond ellent annak, hogy az angol nyelvű regények témája részben eltér a korábbiakétól. Fontos momentum a nyelvváltás problémájának megjelenése poétikai szinten, a kétnyelvűségre utaló szokatlan nyelvi elemek felerősödése, vagy az első Amerikában írt regényben felbukkanó Shakespeare-motívumok. Utóbbit Hetényi Zsuzsa úgy interpretálja, hogy a klasszikus angol szerző beleírása a regénybe mintegy „belépőjegy” volt az angol nyelvű irodalomba (554.). Erősödik a parodisztikus hang, az írásról szóló írás, az önmagát olvasó szöveg poétikája. Míg az orosz nyelvű regények létező világok keretei között zajlanak (még ha azok csak az álomhalál révén érhetőek is el), az amerikai regények sokszor másik világot, másik nyelvet teremtenek. A korabeli amerikai kritika eleinte ellenérzésekkel fogadta Nabokov angolságát, majd: „Végső soron az angol nyelvű olvasó kellett hozzászokjon az ő stílusához, nem pedig a szerző idomult a normativitáshoz” (521.).
Az angol regénysor elemzését sok mindenre kiterjedő filológiai adatok követik. Rövid életrajz évszámokban, Nabokov műveinek címe oroszul és angolul, megjelenésük ideje (a magyar kiadásoké is), egy több szempont szerint rendezett 14 oldalas szakirodalmi bibliográfia, mutatók, amelyek sorát – és a könyvet magát – a Tárgymutató zárja. A monográfia fontosnak tartott fogalmainak mutatója ez, segít a céltudatos előrehaladásban az ösvényeken – akkor is, ha a monográfia egészének ismerete nélkül egy Nabokov-olvasó utána szeretne nézni valaminek. De óvatosan! Először az érdeklődő csak utána akar olvasni egy fogalomnak, névnek, motívumnak, esetleg csak egyetlen regény elemzésébe szeretne belepillantani, s máris azon kapja magát, hogy a szövegben lévő utalásokat, hivatkozásokat követve ide-oda lapoz, és úgy viselkedik, mint egy rendes Nabokov-olvasó: lassan észreveszi, de nem bánja, hogy lépre csalták.
(Hetényi Zsuzsa: Nabokov regényösvényein. Kalligram, Budapest, 2015, 985 oldal, 3990 Ft, 13 €)