Szászi Zoltán: A kislány, aki körbehorgolta magát (novella)

– Ne nyöszörögjön már annyit, mint egy szűzlány! Hát milyen férfi maga, hogy egy vacak Priessnitz-kúrától nyafog! Na, emelje fel a fenekét, másképpen nem tudom becsomagolni! Jól van, kész! Ennyi volt! Pihenjen! – szólt rá kissé erélyesen Magic Mary az eltikkadt Utasra, akit már második napja igen magas láz gyötört. Az anyai ösztöneinek engedve a betegét már nem csupán ideiglenesen befogadó pincérnő a régi és bevált módi szerint Priessnitz-kúrával próbálta helyrerakni, őt, aki az elmúlt napok eseményei és egy alapos megázás miatt dőlt ágynak.

Ágost kamaszkorából jól emlékezett erre a hideg borogatásos gyógymódra. Ahogy arra is, hogy nagyapja – amikor ő olyan tizenöt évesen, szinte egész évben betegeskedett egy makacs vírustól és sorozatos megfázásoktól – az anyukája minden tiltakozása és féltése ellenére elvitte őt gyógyfürdőbe, erre az akkoriban igencsak felkapott, kissé drasztikus gyógymódra. Egészen az ország másik végébe, a csehországi, bocsánat, morvaországi egykori Gräfenbergbe, amit ma Jeseník-fürdőnek hívnak. Ott aztán kapott ebből a Priessnitz-kúrából eleget szegény Utas! Az orvosi javallat szerint naponta kétszer, egy órán át, aztán még ehhez járt napi kétszer félóra inhalálás sós víz és gyógyfüvek párájával, kétnaponta könnyű túrák a fürdőhely körül kanyargó ösvényeken, minden áldott nap esténként súlyfürdő, reggelente rendes gyógytorna. Az orvosok úgy gondolták, hogy ha már ott van ez a gyerek a gyógyfürdőben, akkor az S betűbe görbülő hátgerincét kiegyenesítik neki még időben. De lett is eredménye a kúráknak! Négy hét után krónikus arcüreggyulladásait, szinte már állandó hőemelkedéseit, makacs lázát mintha elfújták volna, gerince megerősödött, s a kúra eredményeként évekig még csak nem is tüsszentett Utas. Csak a lelkében maradt egy rejtett, titokzatos seb, ami inkább édesen fájt, mint keserűn. Senki nem tudott erről, s aki ezt a sebet okozta, annak már a lelke messze jár. Mi tud ilyen sebet ütni? Csak a szerelem? Vagy a halál. Egy szerelmet s halált megismert ifjú jött haza a fürdőből. Ahogy így erre a régi szép és emlékezetes, szíven sebet ejtő nyarára, a borzongató lepedők hirtelen és libabőrt okozó érintésére gondolt, eszébe jutott Utasnak az a valaki, akinek már a lelke is messze jár. Akiről nem is tudni, ki volt. Lány vagy tündér? Boszorkány vagy beteg kislány? Utasnak most az pillanat derengett elő, ahogy ott Gräfenbergben, a fürdővendégeknek szállást adó egyik szálloda ablakában meglátta a Lányt. De miért is fontos ez most? Mert ezekben a zavaros, viharos napokban, amelyek lebetegítették és ágyba kényszerítették Utast, egy, ehhez a régihez a megszólalásig hasonlító lányt pillantott meg egy homályos üveg mögött. S lehet, a viharnak, ami őt eláztatta, itt is köze lehet a lányhoz. Egy olyan pillanatban villant be az egykori Lányhoz nagyon hasonló mostani lány arca, amikor Utas minden érzékszerve A kislány, aki körbehorgolta magát ezerszeres finomsággal fogta a világot. Lány, lány, lány, megint ezek a lányok! Ja, na! Egy régies keret, homályos üveg, ahogyan ül, s a vállai szabályos időközökben fel-felemelkednek, mint akinek valamivel folyamatosan babrálnia kell a kezével az ölében. Kísérteties! Annak a régi gräfenbergi lánynak a mása elevenedett meg.

– Bolondos emlékek, ehhez csípős adaléknak a Magic Mary táncművésznő szigorúsága, ez így vegyítve, de jó, de jó, de jó! Ha már vacogok, akkor ez kábítson, míg rám csavarja a lepedőt! – gondolta Utas, és tovább merengett és álmodozott. Betegségét úgyis csak az idő képes meggyógyítani. Mint a szíven esett régi sebeket is. Hogy azok meggyógyulnak-e egyáltalán? Mert a szív sebei…

– Milyen volt a gräfenbergi Lány? – mormolta Utas, s félhangosan válaszolt is a saját kérdésére.

– Milyen ugyan? Pont, mint az itteni lányka – morfondírozott tovább Ágost. Aki mindig pontosan szerette volna leírni meghatározó élményeit. Milyen is volt? Vagy inkább milyen is legyen? Ha már újra itt kell lennie. Legyen-e megszépített? Ne olyan, mint a valóság. Az mindig fakó. Unalmas. Szomorú. Kopott. Milyen a párás nyári erdő széle? – motyogott tovább cserepes szájjal.

– A Lány nyurga, fiatal nyírfa! Nyír? Vagy fűz? Szűz. Már megint ez foglalkoztat, na! Mint a vulkán, olyan forró. Pulzál, lüktet. Bús mélység, simuló elevenség. Ő. Mindig lázas volt. Vulkán, félig nő, félig lányka. A keze-lába hosszú, pálcika. Mellei még csak… Megmutatta egyszer! Milyen volt? Ja, az arca? Az porcelán finom. Angyalé? Nem, az giccses. Csak egy szép lányarc volt, minden a helyén, nagyjából. Alabástrom. Kínai sápadtság. Talán. Pisze orra, kismalacka orra volt. Turcsika. Meg apró fülei, két lencse alakú anyajegye a nyakán, egymás fölött. Azt jó volt nézni! Pulzáló, halk, mélykék erek hófehér bőr alatt. Homlokába belehulló rézvörös haj. Makacs száj, egyenes, vízszintes vonal, egy friss vágás. Olyan. Kár szépíteni, fogmosás után is betegszagú lehelete volt. Nem undorító, csak kellemetlen. De milyen pontosan a betegszag? Hm! A nyelve hegyes. Apró zománc fogai majdnem átlátszóak. Nem volt sokszor közel a szája. Hamvasság, igen, az volt az arcán. Vagy inkább misztikus sápadtság! Halállal előcsókolt! Igen. Valóban. Lány, serdülő, hervadó Lányka. Én kamasz voltam. Egyszer láttam a melleit. Aprók voltak, párnácskákon meredező, barna udvarú, szederszemnyi bimbók. A tompora, az sokat szenvedett. Oda sok injekciót beszúrtak. Megszámoltam a tűszúrásokat. A negyvennyolc Pendepon. Vagy miféle injekció volt az. Az felejthetetlen! Nem a Pendepon, hanem amit kirajzoltak a tűszúrások. Csillagtérkép. Igen, hát ilyen. Volt, volt, volt! Ha ő ilyen volt, akkor ilyen lehet ez az itteni lányka is? Ha már így, ha már ilyennek láttam. Lehet-e még a világon még egy és ugyanolyan, mint az a Lány, ott Gräfenbergben, a szálloda ablakában, akkor? Mikor is? Nicsak! Te meg mit keresel itt, nagypapa? Mary, úgy emlékszem, jól bezárta az ajtót. Vigyázz már, nagypapa! Nézd csak! Te, mit csinálnak azok az emberek? Ne engedd, nagypapa! Ne tegyék be semmilyen dobozba! Nincs neki semmi baja, csak az álmai ültek a tüdejére, azoktól nem kap levegőt. Ha felébred, akkor nem tud felkelni! Fél a sötétben! Nem értik? Ne tegyenek rá semmilyen fedelet! Meg vizes lepedőt se! Nagyapa, oda akarok menni, nem akarok hazamenni! Vegyék leróla ezt! Hideg, nagyon hideg! – motyogta egyre zavarosabban és halkabban Utas, és belesüppedt az időbe, a lázba, a szomorúságba, a halállal és szerelemmel vívott első pürrhoszi csatájának emlékörvényébe. Csak aludjon már el végre, az álom gyógyít! Az egész csak álom! Utasban az elcsituló vacogás után tisztulni kezdett a benti emléktér, már megint utazott, most nem mesélt, most újraélte a történetet, a Lány és a kamasz egymással és a halállal lefolytatott csatájáról. Pontosan látta, ahogy az a Lány ott, a morvaországi, klimatikus fürdőben, Jeseník városka főterén, a SLOVAN szálló ablakában ült, és csak derékig látszott. Tökéletesen fel tudta idézni, ahogy aprókat mozdult a válla, oda se nézett a keze munkájára, inkább a kinti világot figyelte, míg ölében éles és villogó horgolótűk járták a táncot légiesen finom, hosszú ujjai közt. Álmában is, meg a valóságban is így látta ezt Ágost. Ami valós is volt, meg látomás is. A régen látott Gräfenbergbe, annak előbb vasútállomására, majd a főterére repítette őt az illúzió. A szinte álombeli és mégis valós városkába egy hirtelen megnyúlt, tizenöt éves lakli kamasz érkezett, orra körül pörsenésekkel, kiütköző bajuszkával a szája felett. Az látszott rajta, hogy az állandó láztól már nagyon fáradt. Egy nyurga fiú, de már majdnem férfi magasságú, akinek igen rossz a tartása, csupa csont és ín emberke. Egy szálas termetű idős férfi öles lépteit és tempóját próbálta követni a kétvágányos gräfenbergbi-jeseníki vasútállomás kijáratánál. Két hatalmas bőrönddel birkózott, közben bámulta a harapósan friss levegőjű városka egymáshoz simuló házait. A tornyot, a késő délelőtti bárányfelhőket, amelyek a fenyvesek, a párolt káposzta, a sült disznókaraj, meg a sör illatának tetején úsztak. Nekigomolyodva a hegyek csúcsának Lengyelország felé sodorták át az itteni ebédek csilingelését, amit a harangszó is jelzett. Az északi szomszédnál, a jó polyákoknál akkoriban, mikor Utas kamaszként kúrákat venni érkezett e vidékre, olyan nagy volt a szegénység, hogy nem minden valóságalap nélkül a két kenyérjegy közt egy húsjegyet lengyel szendvicsnek mondták. A morva kisvárosban eközben minden olyan nyugodtnak, lassúnak, kényelmesnek és békebelinek mutatkozott, mintha a pár száz kilométer mellett pár száz évet visszafelé utaztak volna az időben. A kamaszok mindig éhesek, s bár volt már előre foglalt szállásuk teljes ellátással a városka fürdőhoteljában aznap estére, Utast és nagyapját rávette az éhség, hogy a téren lévő szálló vendéglőjében azonnal egyenek valamit. A csomagolt rántott húsok és kenyerek, a kolbász és a paprika valahol Zólyom előtt elfogyott. Itt, ezen a teraszon emberek étkeztek felettébb étvágygerjesztően. A legelső megbízhatónak látszó lehetőségként ők is beültek ide. Még jóformán körül sem nézett Utas, éppen csak kihozták a tányérokat, a poharakat a kockás abroszra, a nagypapa már dallamos cseh nyelven viccelődött a pincérnővel. Utas akkor még nem értette a cseh nyelvet, hát csak hallgatott, a galambokat bámulta, meg az idegen városka felett a szelek hátán vitorlázó felhőket. Éppen az egyik boszorkányformájú felhő miatt nézett véletlenül még feljebb. Miután jól megbámulta a felhőt is, meg az érdekes hagymakupolás és kilátós városházatornyot, amely egy négyszögletű, várszerű emeletes épület tetejéből nőtt ki, s már megismerkedett a helyi verebekkel, sőt egy macskát is látott elsurranni az egyik boltíves kapualj felé, akkor került szeme elé egy félig zárt ablak, s mögüle meghallott valami egészen halk csilingelést. Utas meglátta a Lányt. Mi lehet ez a hang? – kérdezte magától Ágost. Mintha ollók, egészen kicsi ollók csattogtak volna. Valaki pedig halk, vékony hangon ismételget egy imaszerűséget. Utasnak, a kissé beképzelt kamasznak, aki biztos volt a saját hallásában, elég volt összpontosítania, s máris tudta, mi ez a hang. Elég sokat hallotta a nagyikáját ugyanígy mormolni és halkan csilingelni. A kamasz fiú a szemében is megbízott. Ám amikor megpillantotta a terasz fölötti ablakban a Lányt, mégsem tudta, látomás, amit lát, vagy valóság. Törékeny, égővörös hajú lányka ült hatalmas karosszékben, hófehér ruhában, csipkegallérban, fehér blúzban, mint valami mozgó angyalszobor, s kezében apró kötőtűk, amelyekről tenyérnyi, cérnából horgolt hópihék girlandja omlott alá. Átölelve a lánykát. Ágost már majdnem ki is mondta, hogy jé, egy angyal, de aztán a szájára csapott inkább, megrázta a fejét, és lekapva tekintetét a Lányról inkább folytatta az evést. Eleinte óvatosan, majd egyre nagyobb falatokra vágva lapátolta magába a sült húst, káposztát és knédlit. Mikor az éhség elcsitult, belekortyolt a Kofolájába, és lassan rágva a további falatokat, újra figyelni kezdte a Lányt. Innen csak félig látszott. Félig nyitott, ódon hangulatú, homályos üvegű ablak volt, pont a terasz fölött, a szálló félemeletén, szinte karnyújtásnyira tőle és az ebédelőktől. A félig látszó lány folyamatosan ezt mormolta maga elé:

– Hat láncszemet gyűrűbe. Első sor egy láncszem, egy tucat rövidpálca a gyűrűbe, hamispálcával zárjuk a kört. Második sor egy láncszem, rövidpálca az első pálcára, majd három láncszem, egy rövidpálca végig a körön, az utolsó három láncszem helyett egy félpálcát készítek, azzal kapcsolom körré. Egy tucat ívet horgolok. Harmadik sor egy láncszem, rövidpálca a félpálcára, amivel a kört összekapcsoltam. Negyedik sor négy láncszem, amit egy hamispálcával hozzákapcsolok az előző sort záró hamispálcához. Ha kész vagyok, kezdem az újabb pelyhet, úgy, ahogy a nagyi mutatta! – Mindezt halkan ugyan, de Utas asztalánál is egészen jól érthetően. Miközben járt a Lány keze, és beteges csillogású halványkék szemével az alatta hempergő várost, az életet pásztázta, azt a félelmetesen éles fényű nyarat. Itt valahogy hidegebb volt, mint Utas szülővárosában, de mégis nyár volt. Morva nyár, lazán nyitott ablakos, könnyebb takarós, nem az a vastag dunyhákkal burkoltató. A knédli, a sült malackaraj, a párolt káposzta ámulatot kivívó ízeivel eltelt a fiú, és tovább hallgatózott. A fura dallamú cseh nyelv, amit a pincérek és pincérnők könnyedén csicseregtek, érdekes zene volt neki. Ebbe mordult olykor bele baritonján a nagypapa, és ebbe duruzsolt bele a csak félig látszó Lány rekedtes horgolásmintája. De hát én ezt értem! – villant fel Utas fejében a felismerés. Ez a Lány, ez ugyanolyan nyelven duruzsol, ahogy én is beszélek! – tisztázta magában. Az ebéd vége felé Utas már szinte fejből fújta a Lány horgolásmintáját.

– Első sor, láncszem, rövidpálca gyűrűbe, hamispálca zárja, második sor, láncszem, rövidpálca az első pálcára, majd láncszem, rövidpálca végig a körön, az utolsón egy félpálcát készítek. Negyedik sor láncszem, amit egy hamispálcával hozzákapcsolok az előző sort záró hamispálcához. – Valahogy így, de ő már nem halkan mormolta, hanem félhangosan. A Lány a visszahallott mondókára felkapta a fejét, és rekedtes, köhécselős, szinte vénasszonyos hangon leszólt.

– Komisz vagy! Nagyon komisz vagy! Rosszul mondod, megtévesztesz! Hogy bánts engem! Rossz! Gonosz! Ó! – Mondta szinte sírósan, és hirtelen becsapta az ablakot, majd haragosan felnézett az égre. Ebben a pillanatban rézszín haján és égkék  szemén egy izzó villanás futott végig. Írják is a fürdővárosi annalesek, hogy ilyen hirtelen még soha zivatar nem támadt ebben a városban! Igazi gyors vihar volt, elsöprő zivatar, amely egy rohammal mosta végig a teret. Első, szinte tenyérnyi esőcseppjei, mint aprócska rakéták, úgy csapódtak bele a még befejezetlen ebéd maradványaiba, ráfröccsentve a csúfolódó Utas Ágost tiszta ingére a párolt káposzta és a malackaraj pirosló szaftját. Boszorkányok tudnak egy pillanat alatt ilyen vihart támasztani, hirtelen felmérgedésben! Rézvörös hajú, égkék szemű, érintetlen boszorkánylányok! De erről nem tudnak az annalesek! Egy soha nem volt, de majd lesz ország képét rajzolta az ingre az étel. Egy giccses, szív alakú, mellcsontnál kezdődő, ágyéknál végződő, számtalannyi félszigetes országét. Ilyet csak elvetemült emlékkártya-rajzolók tudtak kanyarítani az ükpapa korában, még a Nagy Háború előtt! Nagypapa ügyetlenség miatti nyaklevese nem is fájt a kamasznak. Utas tudta, hogy ez hirtelen harag, nem is neki szól, inkább a kiborult mentalikőr és az esőtől ízetlenné váló, már kifizetett, de még el nem fogyasztott sör miatti. Sokkal fájóbb lett az ablak mögött rázkódva síró Lányról a szemében megmaradt kép. A vékony és színtelen száj, azon az utánozhatatlan gyermeki kegyetlenség keserve. Varázslat volt? Viharidézés? Annak átokszavait suttogta, akarva vagy akaratlanul a Lány? Mi van, ha ez a Lány egy kamaszboszorkány, vagy elátkozott tündér volt mégis? Hová vitte a fájdalmait? Mi rejtőzött a lelkében? A lélek, így mondja nagypapa, a lélek, az nyughatatlan, és mindig olyat akar, amit nem lehet. Ezért vannak a kóborló lelkek. A foltos ingjét szégyellő, a helyzettel semmit kezdeni nem tudó kamasz megpróbált megszabadulni a ráfröccsent ételmaradékoktól, de igazán nem tudta, mit kell ilyenkor tenni. S ekkor, varázslatos égi segítségként egy csomag papír zsebkendő repült pontosan az ölébe. Honnan? Onnan. A zár ismét kattant, és ezután már senkit nem látott ott Utas, alig karnyújtásnyira az ebéd romjai felett. A nehéz függöny rojtjai ringatóztak még picit, mintha vágynának egy kis puhító esővízre és simogató szélre. Ágostnak bizsergett a füle. Tudta, mi ez a bizsergés! Esett már ő szerelembe egy pillanat alatt! Bizonyos Nóri nevű osztálytársnőjével például faliújság-készítés közben fél percig csókolózott is. Vagyis inkább egymás szájához szorították a szájukat. Aznap hazakísérte a lányt, vitte egész úton a táskáját, azt a rohadt nehéz táskát, amiben benne volt a nagyatlasz, a füzetek, legkevesebb hat könyv, szóval végigcipelte a táskát az egész városon, a sulitól a Nóri házáig, ami a város másik végén állt. Másnaptól soha többé nem szóltak egymáshoz. Csak az első szerelem szokott ilyen gyors lenni! Utast érdekelni kezdte a titokzatos rézhajú. Már csak azért is, mert egy vakkantásnyit sem tudott csehül, így csupán a nagyapjával tudott értelmesen szót váltani, és ha nem akar itt négy hétig teljesen megbolondulni, akkor a Lánnyal lehet talán beszélni. Hol és hogyan találkozhatnának? Míg ezen járt az esze, lassan elértek szálláshelyükre, s a másnapokra semmit sem gondolva elaludt, mint egy kis vadállat a szokatlanul hideg nyári éjszakában. A Sors úgy akarta, hogy Utas alaposan megszenvedje a kúrákat, az érkezéskori elázás sem tett jót. Megfázott, a láza is újra felszökött, a szállodából át kellett költöznie a szanatóriumi részbe. Nagypapa ott már nem lehetett vele, de naponta látogatta. Utas alig beszélt emberrel. Csehül érteni kezdett néhány szót, arra is hamar rájött, ha mosolyog, azzal a nővérek, konyhai ételkiadók kedvét máris elnyeri a sok fancsali képű sorstársa közt. Ha olykor még egy-egy „děkují” is kiesett a száján, attól egyenesen elolvadt a személyzet. Ám a Lányt csak ennek az egész hosszú és didergős lepedőkkel rémítő gyógyfürdői ottlétnek az utolsó péntekén látta meg újra. A fürdőorvosi váróban. A zárójelentésre várt. Csak nézte messziről, ahogy a kerekes székében ült, és ott is járt a keze. Valami fehér, finom, szinte légies dolog villogott az ujjai közt. Ágost remélte, mielőtt még bemegy a fürdőorvoshoz a Lány, rápillant. De nem. A nővér kiszólt, a Lányt kísérő ápolónő feltápászkodott, majd begurultak. A kamasz Ágost elkedvetlenedve a magával hozott regényt kezdte el olvasni. Bele is feledkezett. Annyira, hogy azt észre sem vette, amikor jó félóra múltán elgurították előtte a Lányt, aki mintha véletlenül, hosszú ujjaival kisodorta a kezéből a könyvet. Mindketten lehajoltak érte, egymásnak is koccant a fejük, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy néhány csillagot meglássanak. Közös csillagokat? Bizony, olyat, mert osztozni kell a csillagvilágokon! A rézhajú igen gyorsan felkapta a könyvet, és odacsúsztatta Utasnak. – Bocsánat! Keress meg! A másodikon vagyok – súgta, és már gurult is tovább, svájci sapkája alól kibújt lángoló haja tűzkoronaként vette körül. Ágost szeme elé eleven szikraesőként táncoltak tincsei, amelyek a krematórium lángjával ölelkeztek alig pár hét múlva. Erre az érzésre ébredt fel Utas, a meleg, a tűz érzésére, s valami nagy megnyugvásra. Újra magához ölelte őt a láz, de már gyengébben. Hűvös kéz simította el homlokán a verejtéket.

– Persze! Hát meghalt! Tudom. – mondta tisztán Utas, és nézte, ahogy a pincérnő újra bemártja a kis vászondarabot egy lavór vízbe, és mosdatja vele.
– Ki halt meg, kedvesem? No, csak nyugodtan, még nagyon gyengécske, majdnem tíz órát fetrengett itt lázasan – búgta Magic Mary.
– Most azt kéne elmesélnem, ki halt meg, mikor, hol és mi történt. Hát semmi!
Azaz, azért mégis valami. Abban a könyvben, amit ott a folyosón kivert a kezemből, abban egy cetlit találtam, egy szobaszámmal, a 213-as, fent balra a sarokban, a szanatórium csendesebbik, súlyos betegeket magába záró felén.
– Jól van, kedvesem, semmi baj. Ha a 213-as, akkor a 213-as szoba – nyugtatta tovább a láztól és emlékektől felhevült Utast a pincérnő.
– De Mary, maga tényleg ne legyen féltékeny arra a Lányra, hiszen meghalt már, régen meghalt, arról meg igazán nem tehetek, hogy az emlékezetem mindent megszépít!
– mondta Utas.
– De Ágost, én nem tudom, maga mit álmodott, kedvesem! Én arra a Lányra nem vagyok féltékeny, hiszen nem is tudom, ki ő. De erre, akire hasonlít, akit az ablakban látott maga, akiről a láza kitörése előtt rajongással beszélt nekem, ettől, igen, ettől féltem magát. Mert olyan egy bolondos fickó maga! Még magát is körbehorgolja az a kis boszorkány! Ismerem!
– Micsoda? Ismeri?
– Persze! Most felállunk, zuhanyozni megyünk, nem tiltakozunk. A hideg víz jót tesz. Egy kis zuhany is hozzátartozik a Priessnitz-kúra befejezéséhez. Egészen vaddisznószaga van, ezt most lemossuk szépen!
– Mary, de ugye…
– Na, mi az már megint?
– Ugye csak irigyelte egy pillanatra azt a Lányt?
– Hm, hát igen is, meg nem is. Irigyeltem, mert szépnek látta, de…
– Ne irigyelje, Mary, mert meghalt. Boszorkány volt, nem is akármilyen. Ha harminc év után is képes így lázálmomban előviharzani, akkor…
– Úgy gondolja, valami misztikusnak kellett benne lenni? Ugyan, Ágost, maga egy hóhányó! Nocsak, találja ki a meséje végét, így, láz nélkül!
– Igen, igaza van, Mary, be kellene fejezni. Szóval az a Lány szintén körbehorgolta magát, egy hónap alatt hatvan hatalmas hópihét horgolt. Mint megtudtam, saját szemfedelének horgolta azokat, tudta, hogy meg fog halni.
– Ez szomorú! De ezt az ötletet már tőlem lopta, ezt nem eszem meg!
– Ilyen az élet, Mary. Ilyen a mese.
– Ugyan már, valami jobbat találjon ki!
– Jó, akkor ott lesz az, hogy bebizonyította az a Lány, hogy tud vihart varázsolni.
Én láttam a szemében a villanást!
– De kérem, Ágost, hiszen lehetett az sima tükröződés is!
– Mary, kérem! Én egyszer felmentem a szobájába, az utolsó napon, amikor nagyapa valami váratlan ismerős hölggyel elutazott kirándulni Wamberk városába. És…
– Na, kis huncut, és?
– Bementem hozzá. Már csak feküdni tudott. Vizes lepedőkbe burkolva. Didergett a lepedők alatt. Láttam a mellét, a gyér kis pamacskát az ölében, láttam a szinte átlátszó fogait, a rézvörös haját. Beszéltem hozzá.
– És mit mondott neki?
– Hogy én olyan vagyok, bár ha csak egyszer is találkoztam valakivel, akkor sem felejtem el. Mert az én emlékezetem ilyen! Ráadásul sok év után még meg is szépít.
Mindent! Mindenkit! Az emlékezetem.
– Mit mondott erre?
– Hogy köszöni. És nem fél. De maradjak még legalább egy percig. Mert azt szeretné, ha nézném őt, mezítelenül, és lássam őt szépnek. Mint ahogy szeretném ezt az itteni lányt is így látni. Aki itt lakik, a tér sarkán. Mi lesz vele? Olyan szép, olyan megfoghatatlanul bájos és izgató. Pont a hivatalnok temetésén, viharkor, kint ült az ablakban. Horgolt. Ha jól láttam, szintén olyan hópiheszerű valamiket. Hm? Hát nem égi jelek? Mi lesz vele? Jaj, mi lesz?

– Ki fog derülni. Itt egy jó gyömbértea. Igya meg! Azon meg ne aggódjon, mi lesz a szemközti szomszéd lánykával, mert egészen véletlenül ő az én lányom. Ott lakik az anyósomnál, vigyázni fogok rá. Az meg csak nem baj, hogy szeret horgolni. Majd fog szeretni mást is! Nem fogja magát körbehorgolni, ő nem beteg, és nem egy begubózott báb. Igazi pillangó lesz-e, nem tudom. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy az legyen. De maga meg kis gonosz! Tizenhat éves lányokat bámul. Mentségére legyen mondva, nem olyan rossz az ízlése. Az én lányom!

– Mary kedves, és ezek után is, izé, maradhatok?
– Szerinted? Ó, te!