Janáky Marianna: Kötél-tánc; Összeterelt szobrok (kisprózák)

Kötél-tánc

Kakastaréjos nyár. A június már bújócskázott a májussal. Egy falu iskolaudvarán pattog a pöttyös labda.  A kisebb lányok labdáznak, szaladgálnak, kék köpenyük lebben mellettük vakáció-szárnyain. Az egyik felbukik, felcsavarodott a köpenye sarka az ugrókötélre. A nagyobb diákok rájuk se néznek, csoportokba verődve beszélgetnek, néhányan egyedül, tankönyvvel kezükben. Két tanárnő, az egyik huszonöt éves lehet, a másik negyven, az udvar közepén egymás mellett áll mereven, nézik a diákokat, közben beszélgetnek.
Az egyik tanárnő: Hallottam, hogy megvetted a képet, ami nekem is tetszett! Mi nem engedhetjük meg magunknak két gyerek mellett.

Anna: Hát igen, jegyzett festő, de rögtön beleszerettem a festménybe!
Az egyik tanárnő: És az utazó ügynök is jóképű volt! Mosolyog.
Anna: Az, tényleg! Hirtelen Harlekin-mozdulatokkal elindul az egyik diákcsoport felé, ahol vitatkoznak.  És hasonlított egy volt csoporttársamra! Szól vissza, száján a nevetés. Meg nekem még belefér a kétszázhatvan havi törlesztés.
Jani: Ez a hülye szemét Bakos még megíratja a dolgozatot!
Egy diák: Az utolsó héten! Én ugyan nem írom meg!
Anna: Miről beszélgettek!? Csend. Halljam! Felhívjam apukádat? Fordul Jani felé.
Jani: Tőlem!
Anna: Add ide az ellenőrződ! Csöngetés.
Jani: Most rögtön? Nevetve körbenéz. Az osztályban van a táskám!
Anna int. Jani, mögötte pár diák és Anna bárgyú mozgással mennek be az iskola bejárati ajtaján.
Anna: Mindjárt jövök, menjetek be a terembe!
Hamarosan az osztályban a feladatlapokat osztja ki szaggatott mozdulatokkal.  Jani helye üres.
Anna: Jani? Körbenéz.
Egy diák: Hazament az ellenőrzőjéért. Nem találta a táskájában! A nevetés fogai közt bukdácsol. Tudja, itt laknak nem messze! Meg hoz majd nekem egy kazettát.
A diákok a dolgozatot írják. Fejest lehetne ugrani a csendbe. Szirénahang szeli ketté. Mindenki felkapja a fejét, az ablakoknál ülők szétrántják a függönyt, kidugják a fejüket. Vakondudvarház.
Anna: Láttok valamit? A szirénahang egyre közelebbről hallatszik. Üljetek vissza! Az év végi jegyet nagyon befolyásolja ez a dolgozat!
Eltelik pár perc. Az egyik tanárnő az udvarról behajol az ablakon. Janika felakasztotta magát!

Fél óra se kellett, a tanár kolléga elejtett mozdulatokkal az ebédlőben járkál, egyik kezével minden asztal terítőjét felemeli lanyhán, a másikban egy kötelet ráz, majd zsebéből kiveszi és a linóleumra dobja a kék papírba csomagolt ellenőrzőt. Lábával megtapossa.

Anna a kórházban: Többre nem emlékszem, csak arra, hogy ülök a tanáriban, és nem érzem, hogy ülök, nem érzem, hogy a hátam, a combom, a lábam érintené a széket, nem érzem, hogy néznek, hogy állnak körülöttem, hogy hányok, csak kollégám ordítását hallom az utcáról, kirohanok a tanáriból, senki, átszaladok az udvaron, csapódik az ebédlőajtó, utánam senki, egy asztal alá kuporodom, várok, földig ér a fehér terítő, itt a kötél, ezzel akasztotta föl magát, itt az ellenőrzője, írj be neki, szorítottak össze szavai, és anya hirtelen bebújt az asztal alá, fonni kezdte hajamba a terítő széleit, bátyám és húgom ide-oda kígyózott felfelé rajtam, és húzták, húzták a terítő alá apa koszorúinak egyre hosszabbodó, sok-sok éve sárguló szalagjait.
A tanár kolléga, Jani apja otthon: Csak megpofoztam egyszer. Kétszer. De magyarból hármast kapott! Előző héten matekból. Akkor is kapott. Az osztályfőnökét meg lekövérezte! Jó, nem mehetett moziba, de nehogy már az én fiamba legyen szerelmes a hülye igazgató lánya!

Anna a kórházi ágyon: Kijöttem az asztal alól, miért, anya és a testvéreim eltűntek, ő jött közelebb, rázta a kötelet, ordított, nem hallottam, csak magam elé kaptam egy széket, hátrálni kezdtem az ablak felé, inkább kiugrom, gondoltam, de az igazgatóhelyettes megjelent, ő is ordított, azután mások is bejöttek. Anna arcán egy könnycseppben, mintha kivetítőn, látjuk emlékeit, amint két férfi kolléga támogatja korcs mozdulatokkal, kíséri a buszmegállóig. A buszon hazafelé nem emlékszem: emlékszem, nem emlékszem, csak arra, hogy ülök, és nem érzem, hogy ülök, nem érzem, hogy a hátam, a combom az ülést érintené, csak hirtelen valami sötétség, majd mintha tölcsérként táguló fényesség, és láttam magam valahonnan fentről, hogy ülök a buszon, a szemem becsukva, anya odaül mellém, átölel, mond valamit, nem emlékszem, mit, valaki segített, leszálltam a buszról, a rendőrség nincs messze, gondoltam, de nem éreztem a lábam, nem éreztem, hogy lépek, a félelem ment helyettem.
Egy rendőr: Megszúrta? Fojtogatta? Hölgyem, ezek szerint még meg se támadta! Nem folyt vér! Hát, sajnálom, semmit se tehetünk.

Egy temető ravatalozója. A koporsón ballagó tarisznya. A pap int a diákoknak, akik felemelik a  koporsót, és lassú, fekete mozgással mennek a keskeny kikövezett járdán. A temetői munkások kocsira rakják szaggatott mozdulatokkal a koszorúkat, csokrokat, majd utánuk indulnak.

Anna otthon: Nem mertem elmenni a temetésre. Féltem. Két év múlva a fiam is féltettem. Nem mertem otthagyni babakocsiban a kertben, féltem, elrabolja, megmérgezi, vagy áramot vezet a kilincsbe, féltem sétálni menni, meglát minket a főtéren, odajön, kiborítja a kocsiból, itt a kötél, az ellenőrzője, írj be neki!
2.

Az ősz összehúzta kabátját a szakmunkásképző udvarán. Mint a lehullott levelek, kupacban állnak a diákok egy mobiltelefonját mutogató fiú körül. Anna elindul feléjük, de csengetnek. Lassan mindenki betalál az ajtón, pofont, seggbe rúgást mímelve. Egy lány felsikolt lökdösődés közben. Anna bágyadt mozdulatokkal, fehér arccal lépked felfelé a lépcsőn.

Anna: Az álmom, hogy jó tanár leszek, majdnem szertefoszlott megint. Földrajz órára mentem be helyettesíteni. Nem ismertem az osztályt. Szeptemberben kezdtem itt tanítani. A nap akkor még tátott szájjal sütött. Beléptem az I. G-be. Gépszerelők, lakatosok, autószerelők. Meglepődtem. Egy derékig kigombolt ingű, 16 év körüli cigány fiú tárta felém karjait. Alig tudtam a terembe bejutni. Már a tanári asztalnál álltam, amikor elkezdett táncolni. Nagyon jól mozgott. Mellkasán izzadság csorgott, mint a hátamon. A diákokon látszott, hogy várják, mit teszek. Mit tegyek? Mit tegyek? Beírjak az ellenőrzőjébe? Küldjem az igazgatóhoz? Eszébe jutott az ötödikes kislánya. Suta mozdulatokkal utánozni kezdte a fiút. Menj a helyedre! Készítsétek ki a felszereléseket! Felszólítása halkra sikeredett, topogott a tanári asztal mögött.

A fiú: Nekem maga ugyan nem parancsolgathat! Azt hiszi, mert tanár, magának mindent lehet? Bár igazán jól tolja!
Egy másik fiú: Soha nincs felszerelése!
A fiú: Neked kuss legyen!
Anna: Miért beszélsz így? Léégy szííves, ülj le és fiigyelj, ha máár nincs felszereléésed!
A fiú: Feleltessen nyugodtan! Én nem fogok dadogni!
Egy másik fiú: Harmadszorra járja az elsőt!
A fiú: Feldughatod neki a mobilom, fasz!
Anna elindul fehér arccal, ruganyos léptekkel, keskeny mozdulatokkal a szép, vigyorgó cigány fiú felé. Az osztály elhalkul. Mindenki őket nézi. Anna azt hitte, ordítani fog, amikor megragadta a fiú mellkasán az inget, de csak a szíve dobogott.
Anna: Ha férfi lennék, most megpofoználak!
A fiú lefejti a kezét: Azt próbálná meg! Jönne holnap kaszával, vasvillával egész Cigánybécs!
3.

Az álmok úgy fogynak, mint emberek az utcáról. Az iskolaudvar latyakos. Sok a diák. A legtöbben egyedül mobiloznak. Anna kótyagosan járkál ide-oda. Pár napja vált el húsz év után.
Anna: A 10. F-et nem ismerem. Majdnem kilencszáz diák jár ide.
Csengetnek. Hamarosan csendes, szürke mozdulatokkal belép a tornaterembe. Tíz-tizenkét lány ül a padokon.
Anna: A többiek még öltöznek?
Csend.
Anna: A többiek még öltöznek?
Egy diáklány: Gábor bácsival mi van?
Anna: Azt mondták, valami hivatalos ügyet kell elintéznie. A többiek még öltöznek?
Másik diáklány: Ugye nem tesizünk?
Anna, mintha elkapott volna egy labdát: Nem, persze, nem, nem akarok rendes órát tartani! Kosarazzatok, vagy kézizzetek, vagy akármit, de ne üljetek itt, mint a faszentek!
Egy diáklány: Káromkodni mi is tudunk! Különben menjen csak be a fiúöltözőbe!
Anna a kilincset melegnek érezte. Vedd le, vedd le, hallotta. A szép cigány lány átlátszó bugyiban állt egy öltözői padon. Mindkét kezében ötszázas. Hat-hét fiú nyúlkál felé. Nevetnek, kiáltoznak. Kezükben ruhadarabok: melltartó, blúz, szoknya, harisnyanadrág. Rázzák.
A fiúk: Vedd le, vedd le!
Anna: Mit csináltok?
Lány: Irigyli?
Anna: Adjátok vissza a ruháit! És öltözz fel! Kifelé mindenki! Jöttök velem az igazgatóhoz mind!
Lány: Szarom le! A fiúk éljenzik.
Anna: Tehetnél végre a szádra féket, te, te!
Lány: Üljön rá!
Lassan, sejtelmes mozdulatokkal letolja bugyiját, a fiúk éljenzik, de a lába belegabalyodik a tanga egyik szárába, és térdre esik a kövön. Anna felsegíti.
Lány: Nincs kivel dugnia? Hülye picsa! Mikor lesz a temetése?
Anna: Nem mindegy, te, te, te cigány!?
A lány ordítva, szaggatott mozdulatokkal verni kezdi Anna hátát két kézzel, a fiúk elhűlve hátrálnak.
Lány: Mit mondott? Nem úszhassa meg! Én nem az igazgatóhoz megyek! Az apám majd… feljelenti, hívja a médiát, a sajtót!

Kint az udvaron esni kezd a hó. Szakálla lesz a fáknak. Anna büszkén lép be az igazgató irodájába, és nem érzi rosszul magát, mint ahogy előtte elképzelte.
Igazgató: Kérlek, ne dramatizáld túl! Nem lesz semmi baj! Én még negyven évet se éltem! És megrendeltem a szolgálati érdemérmet!

Összeterelt szobrok

A kedves kis téren majdnem egymással szemben két szobor áll. Egyikük nyakáról keskeny sál hull alá, a másik kezében vastag könyv. A padokon idős emberek ülnek, kedélyesen sutyorognak, egyikük-másikuk félénken mutogat is. Valahonnan induló hallatszik. Hamarosan cipők süppednek a kavicsba, pár tagú fúvószenekar vonul a térre, mögöttük ünnepi ruhában szaggatott, álmos mozdulatokkal többen, majd megállnak az egyik szobortól nem messze.

Szobor1 kicsit feljebb emeli szíve felé a jobb kezét: Minden évben egyszer megkoszorúznak, az ég szürke kabátot vesz, szól a zene. Felcsendül a c-moll csárdás dallama. Egy percig hallatszik, majd lassan elhalkul, közben fel- és beáll minden megemlékező a sorba. Mindjárt kezdődik! Ünnepi beszéd, majd az én versem! Tudom rég a sorrendet, de azért jólesik.

Szobor2: Ó, a költő, ahogy ma hiszik, még ledől! Hogyan bírta el eddig is a talapzat? Hízékony volt mindig, pedig csak verseket írt. Pim-pam, pimpapam, pim-pam, pimpapam. Rímeit kirázzák ujjukból az alsósok még manapság is! Még ha én lettem volna olyan kövér, én, aki megírt tizenhat remek regényt!

Felerősödik a zene, a polgármester beszédéből csak foszlányok hallhatók: „legnagyobb”, „múlt”, „példa” és hasonló szavak. Utána a tizenkét év körüli iskolás fiú sápadt arccal, pantomim-mozgással odamegy a mikrofonhoz egy szál fehér szegfűt lóbálva kezében, és tátogni kezd. Nem hallatszik, amit mond. Dörgés, villámlás. A fiú körbenéz, tanárnője intésére gyorsan, mint egy bohóc meghajol, a talapzatra dobja a szegfűt, és elsiet. Az ünnepelők kinyitják az ernyőiket, és mindenki Harlekin-mozdulatokkal, kapkodva igyekszik elhagyni a kedves kis teret.

Szobor1: Maradjatok! Ne, ne, ne menjetek el, kérlek! Mindjárt eláll!
Szobor2: Dehogy áll el mindjárt, te természetversek pusztába kiáltott szósz-szólója!
Szobor1: Irigykedsz? A környéken lakókat annyira se érdeklem, mint táskájukban a tankönyvek vagy az elmúlt éjszaka gyönyöre. Engem pedig a velem szemben álló firkonc nem érdekel! Sugárban hánytad a romantikát!
Szobor2: Barbár senki, kávéházakban vakargattad a tökeid! Elmutogatja.
A térre befut egy macska, utána rohan egy kutya. A macska felugrik Sz1 talapzatának első lépcsőfokára, a kutya nyugodtan Sz2 talapzata elé ül.  Hallgatnak. Már csak csepeg az eső.
Szobor1: Himlőhelyeid a tankönyvekben nem látszanak, de én azt is látom, ahogy a kutya levizel. Pfuj, és hozzád lépcső se vezet! Önbüntető regényeidet ki ismeri? Senki!
Szobor2: Te, te is ismered, te hólyag, macskakaparásos galacsin-lélek!
Szobor1: Magánykupac vagy és voltál, csak úgy szikkadt a bánat az arcodon! Szavaid szaporodtak, mint a gombák a sárga, vastag lábkörmödön. De a magába roskadó fémlelkedet az sem érinti meg, hogy az egyik dédunokámhoz hasonló kisfiú idén másodszorra olvasta fel lábaimnál költeményemet!
Szobor2 megmozdul, buta mozdulatokkal vezényel: Tam-tam, tam-tatam, hopp-hopphopp, dédpapa, dédpapa kopp-koppkopp. Bevizeltél? Folyik a sárga lé nadrágod száráról! Fingani is fogsz?
Szobor1 toporog a talapzaton: Zabigyerek! Mesélték, hogy megetted saját könyved, hogy jobban fogyjon, és hogy az anyád poharakba gyűjtötte a könnyeid, azzal koccintott gróf szeretőjével, amikor egy új regényed megjelent.
Szobor2: Öt liter bor mellé naponta tátott szádba csorgó könnyeid ittad te is, babérkoszorús alkoholista!
Szobor1 pantomim-mozgással próbál lelépni a talapzatról: Kis tetű! Fémagy fejedre galambok szállnak, és nap mint nap potty-potty nyomot hagynak. Eső után pedig az én tenyeremből isznak, lefényképezi a nap.
Szobor2 pantomim-mozgással próbál lelépni a talapzatról: Idén is költöznek verebek a  tököd alá, te, te, te, te guanóhalom?

Az éjszaka fekete rongyai alatt pislognak a csillagok. Egy fiatal nő, mintha be lenne lőve, támolyog a kedves kis téren, majd lekuporodik Sz1 talapzatára.

Nő: A szerelmet ki tudja megtanulni? A szerelmet ki tudja megtanulni?
Szobor1 lelép dülöngélve a talapzatról: Drága nőm, íme, itt vagy megint! Ma is tíz felé jöttél. Barna szemedben az éjszaka, mit én, csillagokat keresett mindig, de benned megtalálom a tejutam is!
Szobor2 toporog: Vámpír! Piros szemed beszívja a tér fényeit!
Szobor1 szelleme fehér ruhában kilép a szoborból, a macska rémülten felugrik. Sz1 megérinti a lányt, majd odamegy lebegve Sz2-höz: Akkor láss! A kutya elrohan a macska után. Sz1 visszamegy pantomim-mozgásokkal a talapzatához, és megfogja a nő kezét, toporog, körötte topog: Félrebeszélnek már a fák levelei, szavaid szívemre gyöngysort kötnek. Állj fel! Gyere velem! Cipőid trottőr sarkai a macskaköveken tam-tam, ta-tam, ta-tam ritmust írnak szívembe, akár tenger hajad, derekad énekel, szoknyád telt combodon rímeket leng, táncoljunk az égen, lépteink csillagok, tejútrendszer.
Szobor2 eljátssza, hogy majdnem ledől: Hogy vagy? Nevet. Megőrültél? Még megsajnállak, poétabohóc. Meglásd, reggel szemeteskocsi ébreszt. A muslincák majd tetőtől-talpig belepnek. Mindig közelebb voltál nálam az ismertséghez. Nevet. Írjak végre én is egy költeményt? Muslincaverset neked.

Teherautóhang. A kedves kis téren gyerekek futkároznak. A teherautó hangja felerősödik.
Szobor1 megmozdul, utánozza a mozdulatot a talapzaton: A kisfiú labdáját visszarúgtam, észre se vette, de a kislány szemembe nézett, amikor épp egy tulipánt tépett le.
Szobor2 halkan, fejét billegtetve: Szegény, egyik lába hosszabb, mint a másik. A sánta költőt ismerte még a névtelen szobrász is.
Szobor1 a talapzatán álmélkodva lépked egy helyben: Munkások ugranak le, egyikük a kavicsok közé sercint. Kezükben kalapács, mit akarnak?
Szobor2: Bam-bam, bamm, ba-bamm. Néhány perc telt el, megerősítették rajta a kötelet, vállukra vették, hórukkozva a platóra emelték. Az egyik lábfeje elcsúszott a sarokba, utána egy kézfej. Egy munkás a fejére ült.
Munkás1: Ó, te, halhatatlan! Végül csak bemagoltam nyolcadikban egy versed a kettesért!
Munkás2: Faszomba is, maradj már nyugton! Megrúgtál! És megint berúgtál? Nem is volt olyan rossz költő ez! Én négyest kaptam, amikor felmondtam!
Szobor1 törött hangja a teherautóról: Csak res-ta-urálni fog-nak az idő-járás okoz-ta eró-zió mi-att.

A gondozatlan múzeumudvarba besüt a nap. A munkások lassan, fáradt, suta mozdulatokkal hozzák Sz1 darabjait is, és leteszik.
Szobor1: Salétromos falhoz a sarokba hurcoltak! Méltatlanság!
Hamarosan ismét megjelennek pantomim mozdulatokkal, Sz2-őt odateszik Sz1 mellé.
Szobor1 meglöki vállával Sz2-t: Te is itt vagy? Mi történt?
Sz2: Hol vagyunk? Pfuj, menj már arrébb! Ne mássz már rám, mint egy meztelen csiga!
Szobor1: Itt a múzeumudvarban makkjaid talán még kikelnek.

A toronyóra éjfélt ütő hangja. Sz1 és a Nő szelleme együtt „balettezik” a gondozatlan múzeumudvar fái alatt.
Nő szelleme: A szerelem mindig talál társat, vágyat a vajúdáshoz.
Szobor1 szelleme: Élni akar a fájdalom.
Szobor2 szelleme hozzájuk lebeg, és Sz1 fülébe súgja: Kis poéta-lelkem, ugye várod már nagyon a szobor-feltámadást!