Petres Csizmadia Gabriella: Semmi sem az, aminek látszik (Balla Margit A földönkívüli kislány című kötetéről)

A földönkívüli kislány kétszeresen első kötet: a Somorján élő Balla Margit ezzel a kötettel mutatkozik be a gyermekirodalomban, illetve ezzel a művel indult útjára a Kabóca folyóirat mellett önállósodó Kabóca-könyvsorozat. A tíz fejezetből álló meseregény először folytatásokban, egy tanéven keresztül jelent meg a havilap hasábjain, majd az olvasói érdeklődésnek köszönhetően önálló kiadásra került. Jogosan, hiszen számos meglepetést tartogat a mű: a cím ígérete ellenére egy kisfiú a tulajdonképpeni főszereplő, a földönkívüli kislány jelenléte ellenére a legrejtélyesebb figurát egy macskában találjuk, világmegmentés helyett a főszereplő belső útjárása kerül előtérbe a történetben, a közvetlen modalitású, szövevényes szerkezetű szöveg pedig időnként sejtelmes utalásokkal és ígéretekkel csalja lépre az olvasót. A kötetben elhangzó „semmi sem az, aminek látszik” gondolata szinte a meseregény tételmondatává válik, azonban nem telepedik tolakodó módon vagy didaktikusan a műre, hanem valóban arra vezeti az olvasót, hogy a főszereplővel együtt fejezetről fejezetre rácsodálkozzon a történtekre. Vagyis inkább a szöveg szövésére, ami olyan finoman fonja körül a történéseket, hogy a mű tulajdonképpeni eseménytelensége ellenére is egészen lebilincseli az olvasót.

Az első meglepetést a műfajjal szembeni elvárások megsértése okozza. A kortárs meseregények egyik sajátosságának tartjuk, hogy életkori és pszichikai adottságaikból kifolyólag a gyermek főszereplők számára átjárás nyílik a különböző valóságok között, vagyis épp azáltal válnak főszereplőkké és világmegmentőkké, hogy ők még képesek (f)elismerni a felnőttek racionális világából kirekesztett irracionális világot (vö. Lovász Andrea: Felnőtt gyermekirodalom. Budapest, 2015, Cerkabella. 20.). A mesével ellentétben ugyan a meseregényekben már többnyire meghökkenést okoz az irracionalitás hétköznapi valóságba történő betüremkedése, azonban a rácsodálkozást követően a gyermek mégis képes elfogadni a különböző létszférák egymás mellettiségét. Balla Margit története is ezzel a meseregény-technikával indul, amikor a főszereplő Miki szobájában váratlanul megjelenik egy apró földönkívüli kislány, Nimuke. A hétköznapi valóság ilyen típusú kizökkentésére, a sci-fi formában megjelenő irracionalitásra maga a textus is felhívja az olvasó figyelmét: „És most kapaszkodj, mert olyan dolog következik, amilyet még sohasem láttál” (8.). Ezt a lehetetlen eseményt Miki először képzelgésként, majd álomként próbálja értelmezni, azonban hamar megbarátkozik a csoda jelenlétével („Álom vagy va­lóság, mindegy” – 12.), és az irracionális világ beavatottjaként indul neki az eseményeknek. A második fejezet elején a többlettudással rendelkező gyermek még titkolja a felnőttek elől a természetfeletti jelenlétét, vagyis a reggelit készítő Miki a zsebébe rejti Nimukét a nagymama (vélt) fürkésző tekintete elől. Azonban hamar kiderül, Balla Margit nemcsak Mikit, de az olvasót is az orránál fogva vezette, mert a meseregény-hagyománnyal szembeszegülve valójában Miki a legkevésbé beavatott az eseményekbe, sőt, még a felnőttek is többet tudnak a fiú körül zajló történésekről, mint maga a főszereplő. Történetünk főszereplője ugyanis olyan perem-figura, aki nemcsak szó szerint kerül szélhelyzetbe – a város szélén, szegényes életkörülmények között él –, hanem saját életében is marginális szerepet tölt be, mivel életének (meséjének) aktív alakítása helyett (a mű fordulópontjáig) csupán passzív megélőként, az események elszenvedőjeként funkcionál. Nimuke megjelenése a mű többi szereplőihez képest csak az ő számára tűnik rendkívülinek, váratlannak, meghökkentőnek – idővel megtudjuk, hogy a többiek már várták a földönkívülieket, és előkészítették jövendőbeli lakhelyüket. A mű érdekessége, hogy éppen a leginkább kívülálló szereplő nézőpontjából közvetíti az eseményeket, és az ő helyzetelemzésén keresztül fejti fel az olvasó előtt a rejtett összefüggéseket.

Miki kívülállósága múlt- és jövőnélküliségében gyökerezik. A fiú a nagymamájával kettesben él, a szüleire már csak halványan emlékszik, a halálukról semmit sem tud. Úgy tűnik, mintha valójában ő lenne a földönkívüli, hiszen kapcsolatok nélkül, idegenként él saját városában és iskolájában. A másság, az átlagtól való eltérés gondolata súlyosan nyomja Miki vállát, aki annyira beletemetkezik saját belső világába, hogy önmagát helyezi kitaszított pozícióba. Nimuke megjelenéséig nem is próbálkozik barátok keresésével, mivel életvitelét idegennek tartja a többi osztálytársáéhoz képest. Miki külvilágról alkotott pesszimista perspektíváját erősítik meg a narrátor kiszólásai is – „Ugye, te sem gondoltad komolyan, hogy Miki a városszéli düledező házból, akinek nincse­nek menő játékai, se menő cuccai, csak másodkézből való ka­catjai, aki nem gumicukrot vesz a boltban, hanem kenyeret meg tojást, hogy pont ő lesz a népszerűségi listák vezetője a gyerekek között? Nyilván nem ő az. Vele ugyanis nehéz kijön­ni és nincs miről beszélgetni, hiszen még kábeltévéjük sincs”, 14–15. –, melyekről hamar kiderül, hogy ismét lépre csalták az olvasót, hiszen a fiú amint nyitottan közelít a vágyott focicsapat felé, azok problémamentesen elfogadják őt. A mű folyamán többször is visszatér az a gondolat, hogy minden csupán nézőpont kérdése, vagyis Miki élethelyzetének megítélése alapvetően azért elkeserítően reménytelen, mert ő maga nem képes másképp tekinteni a saját sorsára („A világ pontosan olyan, amilyennek látod. Ha biza­lommal fordulsz felé, ha a csodákra nyitottan szemléled, akkor azok a csodák meg is történnek” – 77.).

A mű vezérfonalát ezért – a címben ígértek ellenére – valójában nem a földönkívüliek elhelyezésének kérdése, hanem a magányosság problémájának körüljárása alkotja. Így lesz a látszólagos kalandtörténetből szocio-témára összpontosító mű, egyfajta magánykönyv, amelynek tétjeként Miki betagozódása, a külvilág felé való megnyílása artikulálódik. Baruch, az újonnan összebarátkozott Miki és Nimuke párosához csatlakozó varázslatos-bölcs macska így fogalmaz: „Az agyadnak ki kell(ett) nyílnia az igazságra” (71.). A megnyílás folyamata pedig belső és külső útjárással párosul. A belső útjárás Miki múltjának fokozatos felfedésével történik – a főszereplővel együtt fejezetről fejezetre egyre több információt tudunk meg Miki személyes történetéről (ami természetesen szorosan összefonódik Nimuke népének történetével). A történet kalandosságát tehát a múltbéli titkok lassú felfejtése, a rejtett összefüggések egybeillesztése képezi, hiszen a cselekmény két napja alatt fizikai értelemben nem történik valódi próbatétel vagy küzdelem – a földönkívüliek problémamentesen találnak menedéket, a focicsapat minden fenntartás nélkül befogadja Mikit. A kalandok a múlttal való szembenézést foglalják magukban, annak a lelki folyamatnak a rögzítését, ahogy Miki összeszűkült és görcsös világlátása elkezd kitágulni. A múltmegismerés tehát együtt jár Miki személyiségének lassú megnyílásával, és a többször elhangzó tanács – Figyelj jobban oda a világ történéseire! – meghozza az eredményét. A külső útjárás is valójában ennek a célnak rendelődik alá, hiszen a leginkább líraira sikerült labirintusfejezetben a lelki tévelygés metaforájával találkozunk. A szocio-téma társadalomkritikai felhangját tehát a lírai finomsággal átitatott bölcseleti igény megjelenése tompítja.

Az álkalandosság és antihős szerepeltetése mellett a szöveg számos helyen incselkedik még az olvasóval. A legizgalmasabb szövegjátékot a narratív megoldások képezik: kiszólások hívják fel az olvasó figyelmét a cselekmény jelentős eseményeire, fordulataira („Biztosan rájöttél közben, hogy melyik faj ez!” – 17.), kérdések késztetik a szöveggel való kommunikációra a befogadót („Na és ki ült a pulton, közvetlenül a vajtartó mellett vidáman lógázva a lábát?” – 75.), a feszültségkeltés érdekében előreutalások, sejtetések satírozzák a szöveget („Megnyomta a gombot, és egy nagyot sóhajtott. Úgy érez­te, a lifttel egy ismeretlen világ­ba megy, ahol semmi sem érvé­nyes abból, amit eddig tudott” – 41.). A nézőpontokkal is szívesen játszik a mű, Miki belső világán kívül szívesen közvetíti a többiek gondolatait is – a szöveg játékosságát domborítja ki például az a leírás, amikor a három barát, Nimuke, Baruch és Miki némán bandukol egymás mellett, és sorban haladva egyenként feltárja a szereplők belső vívódásait, gondolatait, azonban Baruchhoz érve pimaszul csupán annyit jegyez meg, ugyan ki láthatna bele egy macska fejébe. Azonban nem a macska állat mivolta miatt hárítja el a szöveg Baruch gondolatainak kivetítését, hanem a szöveget élénken átható macskakultusz kidomborítása céljából. Baruch ugyanis kiszámíthatatlan és egyben mindentudó szereplő, akivel kapcsolatban a narrátor folyamatosan sejtelmes információkat és megjegyzéseket rejt el a szövegben („Nem tud beszélni! Csak egy macska! […] Hát persze hogy tud beszélni, hiszen macska!” – 24–25.). A narratívum úgy irányítja a befogadást, hogy több varázslatos, magyarázat nélküli esemény hátterében is a macska tevékenységét véljük felfedezni. A labirintusba tévedés és az abból való kitalálás során például homályban marad, milyen szerepet játszott a különös eseményekben a varázslatos tudású(nak tűnő) macska. Amennyiben az egyes történések nem bizonytalanítják el kellőképpen az olvasót Baruch kimagasló-irányító szerepét illetően, a szöveg szó szerint is felhívja a kevésbé figyelmes befogadó figyelmét erre („Nem tudjuk meg soha, hogyan is történt valójában” – 55.). A Baruchhal kapcsolatos szövegalternatívák különös színfoltját képezik a műnek, ezért az ő karaktermegformálása vetekszik a főszereplőével. Így válik a két szereplő egymás inverzévé. Baruchot a beavatottság, többlettudás sejtelmessége lengi körül, amit a tettei motivációinak elhallgatása vagy szándékoltan több nézőpontból történő bemutatása erősít meg, Mikit viszont a kirekesztettség, az információk hiánya és meg nem értése jellemzi leginkább. Nem véletlen, hogy Miki jellemfejlődésének fordulópontján Baruchhal kettesben találjuk őt, és a labirintusból kettejük tudásának egyesítésével találnak ki.

A párhuzamosság az egyes sorsok tükröződésében (nagymama és unoka depressziója, magánya), a név öröklésében (nagyapa és unoka is Kis Miklós), a belső világ külső világra való kivetítésében is megfigyelhető. A Kis család stagnáló történetét, múltban rekedtségét egy külső megfigyelő, az idegen világból érkezett Nimuke – akinek már a neve is jelzi másságát – tudja csak megtörni. Nimuke útnak indítóként (tehát csak a történet bizonyos szakaszain) szerepel a műben, látszólag ő kér segítséget, azonban valójában a külső perspektíva történetbe léptetésével ő billenti ki a családot az apátiából.

A szöveg plasztikus leírásait, gördülékeny nyelvezetét Horváth Ildi képi világa teszi még érzékletesebbé. A mesevilágot megidéző színgazdagság mellett külön figyelmet érdemel az illusztrációk perspektíva-játéka, amely hol egy-egy részletre hívja fel a figyelmet, hol pedig domború-hatást vagy éppen dinamikus mozgásérzetet ébreszt. A kép és szöveg játékos párbeszédéről tanúskodnak azok az illusztrációk, amelyek egy-egy metaforikus gondolatot szó szerinti jelentésében ragadnak meg – arra a szöveghelyre például, amikor a nagymama azt mondja magáról, ő már csak annyit eszik, mint egy madár, az illusztráció egy magokat csipegető madár képével válaszol (18.). A szereplők viszonyairól is izgalmas ábrázolásokat találunk. A nagyapa és unoka tükrözéséről tanúskodik az a két kép, amely egymás kiegészítéseként mutatja be a szereplőket: az elsőn a szellőzőnyílásba befelé mászó, hátsó felét mutató Mikit látjuk, a másikon pedig a szellőzőnyílásból kifelé tartó, elölről látható nagyapa szerepel. Baruch és Miki szövevényes kapcsolatát (vajon ki is valójában a gazdája a másiknak?) a labirintus felé tartó séta ábrázolása fejezi ki a legplasztikusabban, ahol a légies járású, csodás képességű Baruch Miki feje felett, egy kerítés tetején ballag, tehát érzékelhetően feljebbvalóként jelenik meg a képen, azonban mégis Miki halad elöl, mintha a bajsza alatt mosolygó macska megengedné, hadd maradjon meg a fiú vezető szerepe hitében (53).

A földönkívüli kislány történetét tehát mágikus kettősség hatja át: valóság és illúzió, játékosság és komolyság, kalandosság és belső tépelődés egyensúlyozásával kerekedik ki sajátos univerzuma, melyek jó érzékkel egészítik ki egymást. A valójában tündér-képességekkel felruházott Nimuke földönkívülisége fiú- és lányolvasók számára is vonzóvá teszi a történetet, és egzotikussá varázsolja a párhuzamos valóságok dimenzióit. A rejtélyes családi és földönkívüli viszonyok szétszálazása mellett az igazi ínyencfalatot pedig a macskarajongók kapják meg Baruch karakterábrázolásán keresztül. Ne csodálkozzunk hát, ha a macskánk mancsai között találjuk a könyvünket…

(Balla Margit: A földönkívüli kislány. Illusztrálta: Horváth Ildi. Anser, 2016, 80 oldal, 2700 Ft)