Kadlót Nikolett: „Egy boldog szerző jó hatással van a környezetére”

(Beszélgetés Nyáry Krisztiánnal, a Magvető Kiadó igazgatójával)

Amikor elfogadtad a felkérést a Magvető és az Athenaeum Kiadó kiadóvezetői posztjára, faggattak az indulásról, a kiadóval kapcsolatos tervekről. Most már eltelt több mint egy év, hogy látod az eltelt időt: merre tart most a kiadó, mi változott leginkább azóta, hogy a te vezetéseddel működik?

A könyvkiadás valójában mezőgazdasági műfaj, az elmúlt egy évben még jobbára azt arattuk, amit az elődöm, Morcsányi Géza az előző két évben vetett. Elsősorban az általa felkért szerzők kéziratai érkeztek be, azokat gondoztuk, azokból csináltunk könyveket. Persze van azért, ami már főszerkesztő kollégám, Dávid Anna és az én nevemhez kötődik. Újraindítottuk a Magvető egykor volt legendás memoár-sorozatát, a Tények és Tanúkat, új kortárs verseskötet-sorozatot indítottunk Időmérték címmel, új szerzőket is hoztunk a kiadóhoz Oravecz Imrétől Röhrig Gézáig, és kiadtuk több elsőkötetes szerző munkáját is.
A legtöbb változás talán a közönséggel való kapcsolattartásban érhető tetten – hívhatjuk ezt akár marketingnek is. Megújult a kiadó arculata, aktívabbak vagyunk a médiában és az online térben is, próbálunk nyitni egy fiatalabb, kevésbé „beavatott” közönség felé. Jövőre már jobban látszik, mit teszünk mi hozzá a Magvetőhöz, de radikális változásra ezután sem kell számítani. Ami a minőséget és a szerkesztési elveket illeti, konzervatív kiadó maradunk, ami a kommunikációt, ott egy kicsit avantgárdak.

Időközben megjelent a negyedik köteted is, Merész magyarok címmel. Ez valamelyest tekinthető az Igazi hősök folytatásának is, ahogyan az Így szerettek ők két egymást követő kötete is kiegészíti egymást. Ez a páros szerkesztésmód tudatos, vagy egészen véletlenül rímelnek egymásra így a könyvek?

Annyiban tudatos, hogy amikor foglalkoztat egy téma, egyszerre mindig több mondanivalóm van, mint amennyi belefér egy kötetbe. De nem törvényszerű, hogy ez ebben a ritmusban folytatódjon. Lehet, hogy írok még hősös könyvet, mert sok hasonló történetem van még, de az nem a következő egy-két évben várható. Addig is készülünk egy válogatással az Igazi hősök és a Merész magyarok anyagaiból angol nyelven Eminent hungarians címmel. Olyan sztorikat válogattunk ki szerkesztőmmel, Hevesi Judittal, amelyek külföldieknek is mondanak valamit. Mindegyik változik egy kicsit a magyar eredetihez képest, hiszen többet kell elmesélni a történelmi szituációról, és kevesebbet a csak magyarok számára érthető részletekből.

Jelenleg is dolgozol egy új köteten, ami magyar festők életéről mesél majd el a megszokott módon történeteket. Mikorra várható a kötet megjelenése?

Őszre, november a legvalószínűbb. Most a könyvtárazásnál tartok, a történetek fele már összeállt, a másik fele csak alakulóban van. A festők élete kevésbé ismert a nagyközönség előtt, mint az íróké és költőké, viszont forrásmunka is kevesebb van, úgyhogy lassabb a munka kutatási fázisa. Párkapcsolati történetek lesznek ezek is, de nagyobb kitekintéssel a művészi életműre.

Mesélnél arról, hogyan fordult érdeklődésed célirányosan a képzőművészet, azon belül is a festészet felé?

Eredetileg a Magyar Nemzeti Galéria kért fel három éve egy festők szerelmi életéről szóló előadás megtartására. Ebből aztán akkor meg is írtam pár történetet a Facebookon, sőt, egy sorozatom is volt tavalyelőtt az Éva magazinban. Egy teljes kötetre való történetvázlat azonban csak mostanra gyűlt össze belőle. Ráadásul a kutatás során kiderült, hogy sok minden másképp történt, mint ahogy a népszerű életrajzokból eddig tudtuk. Ma éppen annak próbáltam utánajárni, ki lehetett Rippl-Rónai egyetlen vér szerinti gyermekének édesanyja, akiről szemérmesen hallgatnak az életrajzok. Egyelőre nincs válaszom rá. De azt például már el merem neked mesélni, hogy a festőnek zseniális Czigány Dezső minden bizonnyal a magyar művészettörténet egyetlen sorozatgyilkosa volt. Négy embert bizonyítottan megölt, egy másikat csak valószínűleg. Két áldozat ebből a felesége volt.

A kialakult szokás, miszerint évente egy Nyáry-kötet megjelenik: folytatódik? Mi lesz a folytatása a magyar festők életét bemutató történetgyűjteménynek?
Sok tervem van, de most még nem tudom, mi lesz a következő. Szeretnék például egyszer az 1936-os magyar vízipóló-válogatottról írni, mert izgat, hogy rakta össze Komjádi Béla ennyire heterogén társadalmi hátterű sportolókból a világ legjobb csapatát. De nem biztos, hogy rögtön ezzel folytatom.

A köteteid utóélete is rendkívül színes: készül belőlük idén nyáron például színházi előadás is a Budapesti Nyári Fesztiválra, de előtte Kováts Kriszta rendezői közreműködésével a Zsidó Művészeti Fesztiválon is megelevenedik a régi idők Budapestje, amelyhez a teáltalad megírt történetek adják az előadás gerincét. Hogyan találtak meg ezek a lehetőségek? Hogyan zajlik az együttműködés?

Úgy, hogy megkeresnek előadók, akiknek elindították a fantáziáját a történeteim. Kováts Kriszta és a Kaláka egyébként nagyjából egyszerre jelentkezett. Két teljesen másfajta előadás készül, de mindkettőre igaz, hogy a daloknak nagyon fontos szerepe lesz a történetmesélésben, tehát csak alkotótársa vagyok az előadóknak. Most indult el mindkét próbafolyamat, rendkívüli módon élvezem. Szentesi drámatagozatos középiskolásként és a pécsi egyetemi színpad tagjaként is többször álltam színpadon, azóta némileg csökkent a rutinom, de a lelkesedésem annál nagyobb. Persze ha arra gondolok, hogy Rudolf Péternek kell végszavaznom, azonnal lesz egy kisebb gombóc a torkomban.

Az irodalom más művészeti ágak segítségével történő bemutatása, megszólaltatása elengedhetetlenül fontos, s lassan felváltja a klasszikus értelemben vett kötetbemutató szeánszokat. Kommunikációs szakemberként és kiadóvezetőként hogy látod, miben tudnak megújulni az irodalmi estek, hogyan lehetne egy-egy felolvasóestet vagy író-olvasó találkozót szerethetőbbé, emlékezetesebbé tenni?

Mivel a hagyományos csatornák, például a folyóiratközlések szerepe csökken, a napilapokból pedig egyenesen eltűnik a szépirodalom, a kulturális tévéműsorok száma elenyésző, a szerzőknek más utakat kell találniuk a törzsolvasóikhoz. Ez lehet online közösségépítés, és lehet valamilyen közönségvonzó rendezvény. Olyan, amelyik élményt kínál, és sorban áll érte a közönség. Ilyen mondjuk a Rájátszás-sorozat vagy akár Grecsó Krisztián és Grecsó Zoltán közös műsora, esetleg Cserna-Szabó András főzéssel egybekötött estjei. Ezek mind komoly segítséget nyújtanak abban, hogy a szerző szoros kapcsolatot építhessen az olvasóival. Ma már nem csak a fiatalabb írók tudják, hogy erre szükség van. Szeptemberben jelenik meg Krasznahorkai László új regénye, a kézirat már hónapokkal ezelőtt megérkezett a kiadóba. Az íróval együtt már most azon dolgozunk, mitől lesz egyedi és különleges a könyvbemutató. Annyit mondhatok, ha sikerül, amit tervezünk, olyat még nem láttak Budapesten.

A most tetőző folyóirat-támogatási bonyodalmakról is kérdeznélek, kíváncsi lennék, mi a véleményed a kialakult helyzetről? Kiadóvezetőként mit tehet egy szakember a folyóirat-kultúráért, tennie kell-e egyáltalán valamit?

A folyóiratok és a könyvkiadók között létezik egyfajta szimbiózis, legalábbis a Magvetőnél így működik. A folyóiratok gyakran jelentetnek meg részleteket a kiadásra váró köteteinkből, mi pedig a folyóiratközlések alapján keressük az új, elsőkötetes szerzőket, és a folyóiratokból válogatjuk az évtizedek óta minden évben kiadott Szép versek és Körkép antológiákat. Ha beszűkül a folyóiratok piaca, akkor a mi merítésünk is szegényesebb lesz. Kiadóként sokkal többet nem tudunk tenni, mint előfizetéssel, némi hirdetéssel segítjük őket.

Erről hirtelen az jutott eszembe, hogy egy helyütt azt nyilatkoztad, hogy amíg a hősöket vagy a merész magyarokat bemutató történeteken dolgoztál, az fogalmazódott meg benned, hogy ezek ismeretében talán te magad is bátor tudnál lenni hasonló helyzetben, ha úgy adódna. Milyen felelőssége van a kiadóknak ebben a jelenlegi helyzetben?

Mindig az egyénnek van felelőssége. Kollégáimmal együtt azoknak az írószervezeteknek is tagjai vagyunk, amelyek épp most próbálják meggyőzni a döntéshozókat, hogy jóvátehetetlen kárt okoz egy-egy rangos folyóirat bedöntése, miközben ez a kultúrafinanszírozás legolcsóbb területe. Részt veszünk az alternatív finanszírozási modellekről folyó eszmecserékben is. Én magam szerzőként elérek egy, a szűk irodalmi közéleten kívüli közönséget, ezért beszélek és írok is a témáról.

Merre tart ma Magyarország legpatinásabb, legnagyobb kiadója?

A patinát vállalom, de messze nem mi vagyunk a legnagyobbak. Valóban: a mi könyveink hozzák el a legtöbb rangos díjat, a mi szerzőink köteteit fordítják le legtöbbször idegen nyelvre, rájuk figyel oda leginkább a nemzetközi irodalmi közélet, de ez nem a kiadó méretétől függ. Üzleti értelemben a minőségalapú, megfontolt növekedést tartom továbbra is jó iránynak. Ami a szellemieket illeti: mielőtt megszűnt a Holmi, valaki azt írta, hogy a rendszerváltás után a Holmi és a Magvető képviselte leginkább a Nyugat hagyományát. Ennél tömörebb és jobb programot a jövőre nézve sem tudnék mondani.

A különböző szerepek, tapasztalatok, folyamatosan, egymást erősítve vannak jelen az életedben. Számos jó ügyben tevékenykedsz, legyen szó a Rehab Critical Mass esélyegyenlőségi program támogatásáról vagy a Hősök tere projektben vállalt nagyköveti teendőkről. Hogyan lehet ezt az intenzív életformát megélni? Lehet ezt jól menedzselni?

Egy egész napos rohanás közben gyakran gondolom, hogy nem lehet, de aztán a rémület valahogy mégis összerántja a dolgaimat. Érzem a felelősségét annak, hogy van egy viszonylag nagy közönségem, akik számára fontos, hogy milyen ügyeket képviselek. Most olyan helyzetben vagyok, hogy nekem sokan elhiszik, hogy például a Rehab Critical Mass elképesztően jó dolog, amit érdemes segíteni. És tényleg az. Hogy is tehetném meg, hogy elhajolok egy ilyen felkérés elől?

Az utolsó két kötetnek erőteljes lelkesítő hatása van, amelyet megtámogat az a tény is, hogy Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológus gondolatai is szerves részét alkotják a könyveknek: többször idézed, hivatkozol rá, s az egyik könyv fülszövegén is az ő sorait olvashatjuk. Ennyire nagy hatással volt rád az ő budapesti jelenléte, kutatása, elmélete az emberi gonoszság kialakulásával kapcsolatban?

Inkább azt mondanám, hogy az ő írásain keresztül értettem meg, hogy miért fontosak nekem, mint szerzőnek azok a történetek, amelyeket megírok. Hogy a közös motívum azokban a nagyon is széttartó életrajzokban nem más, mint hogy a történetek hősei sorsfordító pillanatokban képesek voltak máshogy dönteni, mint amit a többségi elvárás diktált, és aztán képesek voltak kitartani a döntéseik mellett. Azt tanultam tőle, hogy jól dönteni nem is olyan nehéz, kitartani a jó döntés mellett már annál inkább.

Az első két kötet megjelenését követően érezhetően megnőtt az érdeklődés régi íróink munkássága iránt, s közvetve műveik is újabb reflektorfényt kaptak, olvasóik lettek. A merész és bátor hősök bemutatásának milyen hozadéka van? Ez a fajta példamutatás hogyan találhat magának követőt? Van ilyen hatásról tapasztalatod, visszajelzésed?

Nem hinném, hogy én írásaimnak ilyen erős közvetlen hatása lehetne. Egy picike impulzust talán adnak, de szükség van másik száz hasonló impulzusra ahhoz, hogy az ember változtasson a maga hozzáállásán. Az írásaim elsődleges célja, hogy szórakoztatva informáljanak szerintem példaszerű emberi sorsokról. De ha valakiben egy-egy ilyen történet elültet egy gondolatcsírát, és másnap nem néz keresztül egy szerencsétlen sorsú emberen, vagy elgondolkodik rajta, hogy egy berögzött mindennapi rutin valójában értelmetlen és káros társadalmi elvárás, amin lehet változtatni, annak nagyon örülök. Egy boldog szerző pedig etológiai értelemben is jó hatással van a környezetére…