Koós István: „amaz éjszaka kivé tett”: Én, valóság és szövegiség Ady Endre Emlékezés egy nyáréjszakára című versében (tanulmány)

Ady költészetének értékelése és befogadása jelentős átrendeződésen ment keresztül az Új versek óta eltelt évszázad során. A maga idejében drámaian újnak, érthetetlennek, felforgatónak érzékelt költészet ma már inkább a romantika nagyszabású lezárásának tűnik, mintsem a modernség nyitányának. Adyt utóbbihoz kapcsolhatja számos olyan témája, amely a modern ember életérzését fejezi ki: ilyen témák többek között a szerelem ambivalenciájának tapasztalata; az egységes világmagyarázó elvek eltűnése („Minden egész eltörött”); Isten távollétével, a világ varázstalanításával való első számvetés (A Sion-hegy alatt). Ezzel szemben a versszöveg abszolút centrumát képező, a verset a saját önkifejezésének médiumaként értelmező mitikus lírai én, a monologikus és vallomásos hang Ady költői magatartását egyértelműen a romantikáéval rokonítja: a „megszólítások, levelek, üzenetek, átkok sorra a kiválasztottság érzését és tudatát erősítették, a költőt mint orákulumot, jóst, váteszt, miközben a költői kifejezés már más irányokat vett.”1 Köztudott az is, hogy Ady poétikája hatástörténetileg és megszólító erejét tekintve is jócskán elmarad a klasszikus modernség másik két nagy lírikusának életműve mögött, hiszen míg Babits tárgyias költészete a vallomástevő én kiiktatásával az újholdasok hermetikus lírájára hatott ösztönzően, addig Kosztolányinak a nyelviséget felértékelő esztétikája többek között például Esterházy számára jelentett inspirációt.

Ady eredendő monologikusságának megerősítéséhez nagymértékben hozzájárult a marxista irodalomtudomány ideologikus kanonizációja, amely az antiimperialista forradalmár reprezentatív szerepét osztotta a költőre. Ez a szerep az objektíven hozzáférhető, a befogadó interpretációs tevékenységétől független társadalmi valósághoz való viszonyában identifikálta az ént, amelyet így a versen kívüli empirikus létezőként, nem pedig a versnyelv által megalkotott instanciaként értelmezett. Király István egy nagyívű fejlődéstörténetet rajzolt fel Adyról, amelyben a hős a romángyűlölő, nacionalista lélek csíraformájából a szellemi érés különböző stációin keresztül eljut a megvilágosodott és kiteljesedett állapotba, ahol az emberi társadalom alapszerkezetét a nemzetekre való hasadozás helyett immár az egyes osztályokra való tagolódásban látja.2 Igazi Bildungsroman ez, aminek csúcspontján ott ragyog a megvilágosodott marxista Ady. A háborús versek idején ugyan részben megrendül Adynak a népbe vetett bizalma, és ez a kettős, önellentmondásos pszichikai attitűd (a bizalom és a kétség együttes jelenléte) Király szerint a versek alapvető polifonikusságához vezet, ám a többszólamúság lényegében mégiscsak egy egységes empirikus tudat tevékenységére, ambivalens érzelemvilágára vezethető vissza. Király István verselemzései rendkívül alaposak és invenciózusak, amikben „együtt munkál a nagy kultúrájú versértő ihletettség és a tárgyilagos szövegfejtés szigora,”3 ám a költői életmű lényegében a szerzőnek a társadalmi valósággal kapcsolatos állásfoglalásából nyeri legitimációját. Hogy az objektív társadalmi valóság művészi visszatükrözésének lukácsi dogmája mennyire problematikus koncepció, azt elméleti szinten jól megmutatta Szili Józsefnek Lukács esztétikai főművéről szóló könyve, melyben a szerző az elképzelés belső önellentmondásainak, paradoxonjainak tömegét tárta fel.4 Ady konkrét verseire vonatkoztatva pedig rendkívül tanulságos Herczeg Ákos újabb tanulmánya, melyben az irodalom társadalomábrázoló, illetve társadalomkritikai küldetésének máig velünk élő elképzelését bírálja felül az ugar-versek kapcsán. Herczeg megmutatja, hogy ha a verseket nem Ady publicisztikája, hanem saját intenciójuk és belső megvalósulásuk felől olvassuk, akkor például A magyar Ugaron című szövegben nyoma sincs a korabeli elmaradott magyar társadalom kritikájának: a költemény a maga jellegzetes képkincsével, az indákkal és virágokkal sokkal inkább lehet a szecessziós képalkotás jellegzetes példája.5

Érdekes módon Ady értelmezésének egy másik hagyományvonala éppen az ellentéte a marxista képnek.6 Míg a Király István monográfiáiban kiteljesedő marxista interpretációs vonal Ady költészetét mint a társadalmi valóság tükrét írta le, addig Horváth János a nemzeti klasszicizmustól az Adyig vezető utat éppen a szubjektivizálódásban látta, amelynek során a lírikus fokozatosan elszigetelődik a társadalmi valóságtól (illetve egyáltalán a valóságtól), a nyelv pedig elveszíti ábrázoló funkcióját. Reviczkyt „a tömeggel el nem vegyülhető zseni társtalanságának s egy alacsonyrendű világhoz kötöttségének tudata tette szomorú és felemás költővé,” Komjáthy viszont tovább ment, és „a tapasztalati valóságot önmaga tárgyi tüneményévé alázta.”7 Ady szimbólumaiban pedig lényegében megtörtént az én teljes elválása az empirikus világtól, hiszen a szimbolikus kép már nem a külvilágot jeleníti meg, hanem egy elvont tartalmat tesz érzékileg hozzáférhetővé; a szimbólum a kép „teljes birtokbavétele, egybenövés azzal.”8 Nagyjából így látta e poétikai folyamatot Tamás Attila is, amikor a klasszikus modernség líráját úgy írta le, mint ami fokozatosan távolodik a valóság ábrázolásától: „A külvilág határozott kontúrjait egyre jobban elmossa a lélek zsongító muzsikája, s a valóságos külvilág eltűnése a költészetből helyenként filozófiai megfogalmazást is nyer.”9

Ennek a szubjektivizálódásnak a csúcspontja tehát Ady szimbóluma, amelynek működését Horváth János nevezetes tanulmányában az allegóriával összehasonlítva mutatta be A vár fehér asszonya elemzésén keresztül. Ha a kép allegória lenne, akkor „minden egyes mozzanatának a jelentés egy-egy határozott mozzanata felelne meg,”10 a szimbólumnál viszont „nincs pontról-pontra haladó megfelelés kép és jelentés közt”:11 A szimbólum a maga egészében sejtet, sugall valamit. A szimbólum a maradéktalanul dekódolható allegóriával szemben irritációt jelent a befogadó számára, mivel nincs lefordítható jelentése. A jelentésnek ez a távolléte, a nyelvi jelnek a referenciáról való leválása Horváth Jánosnál drámai újdonságként értelmeződött, ami megképezte a diszkontinuitást Ady és a nemzeti klasszicizmus nyelve között: „az a lírai fajta, amit Ady képvisel, nálunk egészen új […]”.12 Kulcsár Szabó Ernő viszont egészen más történeti indexszel látta el Ady nyelvét: szerinte a szimbólum döntően még a nyelv humanista perspektívájához tartozik. A szimbólum a jelentésstabilizáló eszköze, amely az eszmét egyesíti az érzékiséggel, a lélek és a természet közötti azonosságot pedig egy olyan organikus kód teremti meg, amely megakasztja az allegória tropologikus áthelyeződéseinek láncolatát.13 A szimbólum Kulcsár Szabó Ernőnél és Horváth Jánosnál is az allegóriával állítódik szembe, de a két meghatározó irodalomtörténésznél az allegóriának két teljesen eltérő értelmezéséről van szó: az allegória az első esetben maradéktalanul dekódolható konstrukció, a másodikban viszont éppen az egyértelmű jelentés halasztódásának alakzata: „az allegorikus jel által alkotott jelentés tehát csak egy olyan korábbi jel ismétlése lehet […], amellyel időben sohasem eshet egybe, hiszen e megelőző jel lényege épp a tiszta elsőbbség.”14 Az allegória első értelmezésével szemben a szimbólum radikálisan újnak tűnik, a másodikkal összevetve viszont a meghaladni kívánt humanista perspektíva horizontjához utalódik. A szimbólum atemporális, jelentésstabilizáló jellegével egyébként Horváth János is foglalkozott, amikor arról beszélt, hogy Ady képeinek jellemzője az időtlenség. Adynál ugyanis feloldódik a választóvonal a halál és az élet, illetve a múlt és a jelen között,15 a szimbólum egy nagy egységben képes egyesíteni az ellentéteket. A szimbólumban ezenkívül két lényeg: a kép és a szubjektum lényege olvad össze egy lényegiséggé.16

Ady költészete tehát több különböző perspektívában is egyaránt monolit szerveződésként jelenik meg. Az eredendően vallomásos, monológszerű versbeszéd egy önazonos lényegiségre utal. A marxista mimetikus olvasás egy a társadalmi valóságtól elválasztott, önnön nyelvét eszközként birtokló önazonos, empirikus ént alkotott meg a szövegek mögött, a szimbólum pedig, ami Horváth Jánosnál a valóságtól való elkülönülése miatti radikális újdonságként értelmeződött, ma már inkább a jelentésstabilizálás eszközeként utalódik a múltba, önazonos és zárt képződménynek mutatkozva. Egy ilyen zárt poétika eléggé kevéssé kapcsolódik a modern lírához, amelyet éppen a nyelviségben magára ismerő és egyre differenciáltabbá váló, a nyelvi jelentésirányokban felbomló vagy megszűnő én jellemez.
Mindennek ellenére az utóbbi években született számos olyan tudományos munka, amelyek feltárják azokat a vonatkozásokat, amelyekben Ady egyes versei vagy verscsoportjai összetettebbnek, problematikusabbnak mutatkoznak a fentebb vázolt monolit struktúránál. Kenyeres Zoltán abban látta Ady modernségét, hogy szerinte Adynál kezdődött el a lírai én szerepekre bomlása, amely aztán Weöres Sándornál vagy Pessoánál ténylegesen, név szerint is elkülönülő személyiségeket hozott létre. Kenyeres tehát nem az egyes verseken belül, hanem az életmű egészében kereste a differenciálódást.17 Más elemzők értelmezésében viszont a szövegeken belül is akadnak olyan jellemzők, amik ellenállnak a totalizáló olvasásnak. A teljesség igénye nélkül megemlítek néhány ilyen különösen érdekes textuális sajátosságot. Menyhért Anna az Ady lírájában rendkívül domináns „lélek” motívum lehetséges megjelenítéseit és értelmezési kontextusait vizsgálva mutatott rá arra, hogy miközben a lélek látszólag megképez egy abszolútnak tűnő egységet, mely a lírai ént, az olvasót és a képet foglalja magában, a konkrét képi megjelenítéseiben e motívum nagyon is összetett és ellentmondásos jelentéseket hordoz. A lélek és az én grammatikai elválasztottságán túl a versek gyakran olyan módon tematizálják az olvasó befogadó aktivitását, hogy a lélek elválik az éntől, és e megszólított olvasó aktivitására utalódik, a megszólított második személyhez utalódik, ilyen módon a megnyugtatónak tűnő egység felbomlik a mű szorosabb olvasásában.18 Egy másik kérdéses pont Ady verseiben a kuruc-versek korpusza, amelyek Kulcsár-Szabó Zoltán szerint a költői szerep tematizálásával magának a lírának az olvasási alakzatait tehetik kérdésessé: Az utolsó kuruc azt mutatja be, hogy a szerep megszűnése maga is szerep.19

Az Ady-értelmezések című kiadvány20 és a vele csaknem egyidőben megjelent, H. Nagy Péter tollából származó Ady-kollázs című tanulmánykötet21 rendkívül alapos szövegelemzéseken keresztül mutatja be az életműnek azokat az összetevőit, amelyek mentén Ady újra megszólaltathatóvá válik egy korszerű irodalomértés horizontjában. (A két kötetet azért említem együtt, mert nagyjából hasonló problémakörökkel foglalkoznak, részben ugyanazokat a verseket vizsgálják, ráadásul H. Nagy is mindkettőnek a szerzője.) Az egyik ilyen terület lehet a szimbólum látszólagos totalitását megalapozó textuális effektusok szövegközeli vizsgálata, amely során feltárulhatnak az egységes jelentés megalkotásának ellenálló jelentésképző erők. Így bontja meg pl. A vár fehér asszonyának látszólagos egységét a látás és látottság kettős perspektívája, illetve a lélek és a vár egyes elemeinek (a szem, a termek) dinamikus egymásra vonatkoztathatósága, elkülönböződő játéka, amely a képet az allegorikusság felé tolja el;22 illetve így számolódik fel Az eltévedt lovas szimbolikus figurájának identitása azáltal, hogy a szubsztanciálisnak tételezett létező a hangzás által konstituált alakká válik.23 A Sípja régi babonának egy másik fontos problémakört, a szerephez és a hagyományhoz való összetett viszony témáját exponálja.24 Ez az összetett viszony rendkívül sokrétű szövegkonstrukciót eredményez, amelyben a lírai én egyszerre azonosul a hagyomány által közvetített szereppel, miközben távolodik is attól; a paratextuális és a grammatikai én szétválása, eltérő tudásuk és magatartásuk megbontja a hang egységét, illetve az én beszédének és a sípszónak bonyolult (egymást idéző és fordító) összjátéka a szöveget hangok bonyolult, egymást kimozdító összjátékává változtatja. Rendkívül izgalmas Török Lajosnak az Ady jellegzetes motívumairól írott tanulmánya is.25 A Bajvivás volt itt… című versen keresztül Török bemutatja, hogy a szövegben a ’Minden,’ a ’Titok,’ az ’Élet’ egyszerre válnak külön egymástól, miközben be is helyettesíthetőek egymással: a Titok lehet a Minden, az Élet, a Titok tehát önreferens jelölő, amely saját hozzáférhetetlen, illetve allegorikusan behelyettesíthető jelentésszerkezetét jelöli.

Kérdéses, hogyan értékeljük az 1912-től kezdődő korszakot, amikor egyre kevésbé meghatározó Ady lírájában a szimbolikus képalkotás. Ebben a világháborús költészetig tartó középső periódusban Kulcsár Szabó Ernő szerint „mind gyakrabban tűnik elénk egy olyan grammatikai ’én’, amely a nyelv alkotta világban ismer önmagára,” a szöveg pedig „nem volt alávethető olyan külső referencialitásnak, amely talán a legszilárdabb normatív képződményként íródott bele az Ady-recepció történetébe.”26 Akadnak szöveghelyek, ahol az én valóban némiképp differenciáltabban jelenik meg, illetve részben megkérdőjeleződik az integritása – mintha valamiféle önmagától való elidegenedés kezdődne meg. A Felelet az életnek című versben ezt olvashatjuk például: „Csodálkozom, hogy beszélek, / Vagy mást merek unt szóra hozni / És hogy még tudok csodálkozni.” Hasonlóak, de beszédesebbek az Erdőben, esős délután című versben olvasható sorok: „S már alig-alig érdekel / Egykor imádott, furcsa sorsom, / Olyan lett, mint lopott kalap, / Titokban hordom.” Ez már a kései Kosztolányi hangja, akitől idézem az Ébredést: „oly frissen-új, ködös a számadás, / hogy percekig nem fáj, mint régi heg fed, / s nézed magad, minthogyha volna más, // üres közönnyel. Még kacagni is mersz, / min sirni szoktál, majd mindent megismersz, / hogy ez tiéd, eldobni nem lehet […]”. Az én itt kívülről tekint tárgyiasult önmagára, amellyel egy értelmezési aktus keretében azonosul, akár egy idegennel. Az én a saját megvalósulási lehetőségei közül csak egy az aktuális változat, amely nem képviseli a vágyott teljességet.

Ha elvétve is, az önmegszólító versbeszéd is megjelenik ekkoriban Adynál: „Az egész világ helyett imádlak, / Te hű, te jó, te boldogtalan, / Te szép, kit a buták meg nem láttak: / Te: Én, szegény magam.” (Én, szegény magam). Az én itt nem csupán megkettőződik az önmegszólításban, hanem a belső dialógus egyik ágense (a megszólító) olyan módon próbálja kompenzálni az én meg nem értettségét, dialógusképtelenségét, hogy ő maga helyeződik bele a külvilág pozíciójába. Ezzel megalkot egy újfajta közösséget, de ezt csak azon az áron teheti meg, hogy „elválik” önmagától (hiszen a világ helyébe lép). Egy másik példa Az örök gyermekségből: „Kérded, kérded: / Mért nem vagyunk mind tiszták és jók? / S jön a válasz / S a választ nem érted.”27

Ady középső korszakában, a szimbolikus képalkotás visszaszorulása után tehát helyenként megkezdődik az én differenciálódása, és mintha egy másfajta poétika lehetősége ködlene fel, ám kétségtelen, hogy ez inkább csak néhány elvétett szöveget jellemez, összességében nem tűnik igazán meghatározónak. Az viszont egyértelműnek látszik, hogy Ady háborús költészetében ezután, ahogy Kulcsár Szabó Ernő fenti idézete is utalt rá, visszatér a referenciális funkció a versbe, a szövegek újra egy külső valóságra való vonatkozásukban nyerik el jelentésüket. „Nem egy szimbóluma itt valósággá vált,”28 írja Horváth János, Kenyeres Zoltán pedig úgy fogalmaz, hogy Ady verseinek változatos témái között „megjelent egy újabb és minden viszonylatot átható vonatkozás: a háború.”29 Ezzel párhuzamosan a költői szerep értelmezése is újra pátosszal telítődik, az én visszanyeri régi pozícióját.

Az Emlékezés egy nyár-éjszakára című vers, az Ady életében utolsóként megjelent kötet, A halottak élén első ciklusának nyitószövege, Király István szerint a világháború kitörésének élményét örökíti meg (bár jóval később, 1917-ben íródott): „Nem önmaga sorsát, de az emberi jövőt, a háború meggondolkodtató-kérdező valóságát hordta idegeiben a ’különös éjszaka’ látomását megidéző költő.”30 Vagyis a vers egy olyan fordulat dokumentuma, amikor a „valóság” mintegy betör a költői tudatba, és visszaszerzi hatalmát afelett. A költemény annak a pillanatnak a verse, amivel egy új korszak kezdődött az alkotó munkásságában: a háborús versek referencialitásának periódusa.

Király István ugyanakkor egy másfajta fordulatról is beszél, ami a költői tudatnak a valósághoz való viszonyában következett be. A világháború kitörésekor Adynak megrendült az emberekbe vetett hite: a nép tömeggé vált, öntudatos egyedek kollektívuma helyett a nyers ösztönöknek kiszolgáltatott emberi masszává lett. Ady kiábrándult a tömegből, mélyen érintette a „humanista-felvilágosult világkép válsága.”31 Ám a kétség mellett megmaradt benne a remény is, és végső soron ebből a kettős diszpozícióból, a „paradox forradalmiságból” ered a kései Ady-líra polifóniája. A humanista emberkép válsága tehát érintetlenül hagyja magát a költő személyét és a lírai ént is. Csak a rajta kívül eső emberiségre vonatkozik a kételye, önmagára nem. Az objektív társadalmi valóság művészi visszatükrözésének lukácsi dogmája alapján elmondható, hogy az ellentmondások kialakulásában „a sokféle ok közt az első mozgató mégis a társadalmi volt: az egykorú valóság. Annak ellentmondásait tükrözte vissza a művészi alkotás.”32
Érdekes, hogy ennek ellenére Király István polifóniáról beszél a vers kapcsán. A művészi visszatükrözés elképzelésének megfelelően a vers a külső világ fordulatát meséli el, de ez a változás Király István szerint a lírai énből a következőkben egymásnak ellentmondó reakciókat vált ki, amely a vers belső polifóniájában fejeződik ki. Király értelmezésében ez a dialogikusság nem textuálisan elkülöníthető szólamokban realizálódik, hanem az egész szöveget átfogó nyelvi megformáltságában; a modalitásban és a szókincsben különböző lelki affektusok formáló ereje érzékelhető. Az egységesnek tűnő szöveg valójában két egymásnak teljesen ellentmondó lelkiállapot lenyomata: az egyik a világ felfordulása miatt érzett rémület, a másik a változásokkal szembenéző és azokra kívülről tekintő higgadt nyugalom. Az oxymoronok, ellentétek, a szófaji átcsapások, inverziók, a szabálytalan szótagszámú és rímelésű sorok kiszámíthatatlan váltakozása, a hétköznapiság és a kozmikus képek keveredése a pánik érzéséről tanúskodnak. Másfelől viszont a káosz és kétségbeesés feletti uralmát visszaszerző racionális tudat szervező ereje is rajta hagyta a nyomát a vers szövetén: ennek a tudatnak a jelenlétére utalnak a szimbolikus jelentésű szavak, a magyarázó szerkezetek (pl. „Jó kutyánk, a Burkus”), vagy a mondatokat tagoló kettőspontok. A vers énje tehát kettős: ábrázolóként egyszerre van kívül a versen (erre a distanciára utalnak a távolba mutató névmások: „akkor,” „azon az éjszaka,” „amaz éjszaka,” illetve erre a távolságra utal az epikus jelleg is), ugyanakkor viszont részese is az elbeszélt éjszakának, aminek traumatizáló ereje áthatja a vers nyelvi megformáltságát is. A lírai én egyszerre áll kívül és belül az elbeszélt eseményeken – ez a kettősség az aktor és a néző dualitására emlékeztet, amelyet Kabdebó Lóránt dolgozott ki Szabó Lőrinc lírája kapcsán. Adynál viszont nem szövegszerűen, szólamokká válva különülnek el a perspektívák, hanem egyszerre, együttesen hatnak a versben. Ez a kettősség azonban végeredményben mégiscsak egy empirikus tudatnak a külvilághoz való viszonyában jelentkezik. A polifónia nem az én ontológiai hasadtságára vezethető vissza, nem is a szubjektumnak a nyelvi világokban való osztottságában jelentkezik, hanem a kaotikussá lett külvilághoz való ambivalens viszonyából származik, ilyen formában pedig annak az ambivalens érzelemvilágnak az örököse, ami korábban is jelen volt Ady verseiben, pl. a Léda-szerelem esetében.

Király szerint a vers fókuszában a fordulat szó áll (tartamilag és szerkezetileg is) – a 49 soros szöveg 24. sora így szól: „Fordulása élt s volt világnak.”33 Akár az Apokalipszisben, a világ fordulatát angyalok és különböző csodák jelentik be, a szöveg pedig ezt a fordulatot bontja ki, részletezi. A vers arról a diszkontinuitásról beszél, ami a múlt és a jelen között képződik, a világ önmaga ellentétévé vált, és ellentétes reakciókat váltott ki az énből.34 A vers alaptémája tehát az objektív módon létező külvilág, amelynek mintegy „tükre” a műalkotás.

Ám a vers az utolsó két refrénnel közrefogott szerkezeti egységben valami egészen másról is beszél, mint a nyár-éjszakáról. Ennek a szakasznak a témája erőteljesen eltér az addigiaktól, hiszen maga az emlékező én tematizálódik benne: „Azt hittem, akkor azt hittem, / Valamely elhanyagolt Isten / Életre kap s halálba visz / S, íme, mindmostanáig itt élek / Akként, amaz éjszaka kivé tett / S Isten-várón emlékezem / Egy világot elsüllyesztő / Rettenetes éjszakára: […]”. Először is azt láthatjuk, hogy ebben a szövegrészben az én egy meghiúsult várakozással kapcsolja össze az éjszakát: a szöveg arra utal, hogy a transzcendens lény eljövetele puszta várakozásként a nyár-éjszaka beteljesületlen ígérete maradt. Az én azt hitte, hogy Isten eljön, ám aztán világosan kimondja, hogy továbbra is várja Istent. Az elfeledett isten megjelenése és az én halála (vagy új életre keltése) lett volna az apokaliptikus éjszaka lényege: „Maga az igazság a vég, a rendeltetés, a vég eljövetele pedig az, hogy az igazság lelepleződjék.” 35 Ez a pillanat vetett volna véget az időnek, megadta volna az időben szétszórt létezés atemporális, önazonos jelentését, az ént pedig egy igazabb létezésre hívta volna, kívül az időn és a szövegen.

Isten eljövetele tehát várakozás, fikció maradt. A szövegrész ugyanakkor mégis az én megváltozásáról beszél, hiszen az én akként létezik, amivé ez az éjszaka tette. Világos, hogy a költemény kitüntetett pontja, aminek létét a fordulat érinti, nem a világ, hanem az én. Az én itt az éjszaka „tettének” tárgya, ő az, aki újjá lett ezen az éjszakán; az én az, amit ez az éjszaka eltörölt és újra létrehozott. A „világ megfordulása” valójában egy a csodajelek sorában, amely sor ezt követően folytatódik a „részeg Gondolat” lakodalmával, az ősök sorsának visszatérésével stb. Az események láncolata egy végső eseményhez vezet, és ez az esemény nem más, mint az én apokalipszise. A jelenlegi én egy olyan konstrukció, amit ez az éjszaka létesített.

Az új én tehát nem egy Isten által új, igazibb életre keltett szubjektum, hanem az éjszaka, a meghiúsult várakozás által létrehozott létező. Az „íme” szócska arra utal, hogy a vers utolsó szakaszának a célja ennek az új énnek a felmutatása. Amit megtudunk erről az énről a szövegből, az az, hogy várakozik és emlékezik, ez a tevékenység identifikálja az ént, aki maga is az emlékezés aktivitásában konstituálódik. Annak a jelenlegi énnek, akit az éjszaka létrehozott, kizárólagos pszichikai aktivitása az emlékezés, az emlék tartalma pedig a nyár-éjszaka, ami őt magát is létrehozta. Az emlékezés médiuma nem más, mint maga a vers, és mivel a leírt éjszaka hangsúlyozottan az emlékezés aktusát tematizáló (utólag megképzett) önreflexív keretben jelenik meg, az éjszaka leírása nem annyira a valóság megjelenítése, mint inkább az én emléke, belső tartalma. Erre utal a szöveg címe is, amely szintén nem a nyár-éjszakát, hanem a felidézés folyamatát nevezi meg a szöveg tartalmaként. Egy körkörös mozgással van dolgunk: a megjelenített éjszaka létrehozza az ént, aki aztán megjeleníti az őt létrehozó eseményt. A verset tehát körkörös szerkezet jellemzi, kicsit hasonlóképpen, mint Babits költeményét, Az örök folyosót. Ezt a körkörösséget a rímszerkezet is igazolja, hiszen a verset lezáró refrén nem rímel az őt megelőző sorokkal, a vers első sorával viszont igen.

A megjelenített világ tehát az én által megalkotott fiktív kép, az én viszont a megjelenített világ által létesített instancia. Az én nem tartja hatalma alatt a képet, hiszen az mintegy az énen kívülről hozta létre az ént, és ítélte arra, hogy felidézze őt, ám közben a világ is a szubjektum aktivitására van utalva; nem önmagában, önerejéből létezik, nem „objektív valóság,” hanem az én felidézettje. A két elem viszonylagosítja egymást, egymáshoz képest külsők; nem létezhetnek egymás nélkül, de nem is oldódnak fel egy atemporális szimbolikus egységben. Az ént ilyen módon a saját fikciója létesíti, amelyet folyamatosan újraalkot, és amely fikcióból nem léphet ki. Annak a pillanatnak a megjelenítése, amelyben a költői szöveg visszatérne a valóság ábrázolásához, valójában éppen az attól való távolodásról, a szövegből való kilépés lehetetlenségéről beszél. A vers tehát nem írható le sem a valóságábrázolás mimetikus kódjával, sem a szimbólum immanenciájával. A szerkezetét nem a szubjektum és objektum egysége, nem is a mimetikusság jellemzi, hanem egyfajta örvényszerű körkörösség, ami a jelentésnek (a vágyott végpontnak) a versen belüli folyamatos, végtelen halasztódását eredményezi. Az én nem alkotja meg saját atemporális identitását sem a szimbólumban, sem egy külső valósághoz való viszonyában, hanem a körkörös szöveg belső temporalitásának foglya marad, amelynek már nem korlátlan ura, és nem is fölérendelt cselekvője.

1 Bányai János: Az Ady-vers kitöltetlen helyei. In Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok Ady Endréről (Újraolvasó). Budapest, 1999, Anonymus, 81.
2 Király István: Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben 1914–1918. I. Budapest, 1982, Szépirodalmi.
3 Kulcsár Szabó Ernő: Király István: Intés az őrzőkhöz I–II. Ady Endre költészete a világháború éveiben. In Uő: Műalkotás – szöveg – hatás. Budapest, 1987, Magvető, 535.
4 Szili József: A művészi visszatükrözés szerkezete. A művészet ismeretelméleti kérdései Christopher Caudwell és Lukács György esztétikájában. Budapest, 1981, Akadémiai.
5 Herczeg Ákos: „Új és magyar.” Ady modern művészetszemléletének kibontakozása az Új versek ún. magyarság- és Párizs-versei alapján. Alföld, 2013/9., 72–74.
6 Persze már a húszas évek Ady-kultuszában számosan voltak, akik a maguk képére igyekeztek formálni Adyt, aki egyszerre lett katolikus, népi, dekadens modern költő stb. Veres András idézi az Ady-kultuszról és Kosztolányi Ady-revíziójáról szóló újabb könyvében Zsolt Bélát, aki felkérte Kosztolányit a nevezetes írás elkészítésére: „Néhány sorban le sem mondhatjuk, hányféle Ady Endrét gyúrt ki az alkalmi zsurnaliszta pátosz az elhunyt költőből […]”. Veres András: Kosztolányi Ady-komplexuma. Budapest, 2012, Balassi, 133.
7 Horváth János: Újabb költészetünk világnézeti válsága. 2. Komjáthy Jenő. In Uő: Irodalomtörténeti és kritikai munkái V. Budapest, 2009, Osiris, 260.
8 Horváth János: Ady. In Uő: Irodalomtörténeti és kritikai munkái V., 328.
9 Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig. Debrecen, 1998, Kossuth Egyetemi Kiadó, 98.
10 Horváth János: Ady s a legújabb magyar líra. In Uő: Irodalomtörténeti és kritikai munkái V., 289.
11 Uo., 290.
12 Uo., 273.
13 Kulcsár Szabó Ernő: Az „én” utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. In Tanulmányok Ady Endréről, 16.
14 Paul de Man: A temporalitás retorikája. In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. Pécs, 1996, Jelenkor, 31.
15 Horváth: Ady s a legújabb magyar líra, 296–299.
16 Horváth: Ady, 329.
17 Kenyeres Zoltán: Ady Endre. Budapest, 1998, Korona, 65.
18 Menyhért Anna: Kipányvázott lótuszok vára. Ismerősség és szimbólum Ady Endre költészetében (1906–1909). In Tanulmányok Ady Endréről, 115–129.
19 Kulcsár-Szabó Zoltán: A szerepvers poétikájáról. In Tanulmányok Ady Endréről, 209.
20 H. Nagy Péter – Lőrincz Csongor – Palkó Gábor – Török Lajos: Ady-értelmezések. Pécs, 2002, Iskolakultúra.
21 H. Nagy Péter: Ady-kollázs. Pozsony, 2003, Kalligram.
22 H. Nagy Péter: Szimbólum és/vagy allegória. In Ady-értelmezések, 7–21.; H. Nagy Péter: A vár fehér asszonya. In Uő: Ady-kollázs, 13–42.
23 Lőrincz Csongor: A retorika temporalitása. In Ady-értelmezések, 104–118.; H. Nagy Péter: Az eltévedt lovas. In Uő: Ady-kollázs, 91–120.
24 Palkó Gábor: Ősi dalok ősi visszhangja. In Ady-értelmezések, 73-103.; H. Nagy Péter: Sípja régi babonának. In Uő: Ady-kollázs, 66–90.
25 Török Lajos: A hang és a titok. In Ady-értelmezések, 55–64.
26 Kulcsár Szabó: i. m., 14.
27 Erről a korszakról bővebben: Herczeg Ákos: „Egy fogás néha.” Az asszertív nyelvhasználat visszavonódása Ady költészetében 1910 és 1916 között. Alföld, 2014/5., 78–102.
28 Horváth: Ady, 325.
29 Kenyeres: i. m., 79.
30 Király: i. m., 391.
31 Király: i. m., 403.
32 Uo., 439.
33 Uo., 392.
34 Uo., 394.
35 Jacques Derrida: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről. In Jacques Derrida – Immanuel Kant: Minden dolgok vége. Budapest, 1993, Századvég, 74.