Körkérdés I. – Víz az irodalomban I.

 

Az Irodalmi Szemle új rovatának első részében arról kérdeztünk írókat, költőket, irodalomtörténészeket, melyik a számukra legkedvesebb, víz közelében játszódó jelenet az irodalomban. Németh Zoltán, Rácz Boglárka, Gužák Klaudia, Fráter Zoltán és Bánki Éva válasza alább olvasható.

 

Németh Zoltán (1970, Érsekújvár) irodalomtörténész, költő, kritikus

Ha víz, akkor Rilkére gondolok, akinek a duinói kastély alatt, a tengerparton sétálva súgta meg a szél a Duinói elégiák első mondatát: „Wer, wenn ich schriee, hörte mich denn aus der Engel Ordnungen?”, amelyet gyorsan naplójába írt, és a tengerparti kastélyban a következő néhány nap alatt el is készült az első két Duinói elégia. „Hogyha kiáltanék, ki hallana engem / az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére / vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék / az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, / mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk…”

 

 

 

Rácz Boglárka (1986, Losonc) költő, tanár

Bartis Attila A séta című regénye jut mindenekelőtt az eszembe. A regény központi helyszíne egy fürdő, régi villával a parton, a főhős számára talán az egyetlen menedék a világon. Szép, lassú, minimalista írás az elmúlásról.

 

 

 

Gužák Klaudia (1989, Rimaszombat) képzőművész, költő, író, kézműves

Azt hiszem, hogy Az üvegburából az, amikor Esther meg akar fulladni.

 

 

 

Fráter Zoltán (1956, Szob) irodalomtörténész, egyetemi oktató

A vízhez kapcsolódó kedvenc jelenetem Karinthy Frigyes regényében, az Utazás a koponyám körül
egyik fejezetében van. Nem is a víz közelében, hanem magában a vízben. A Duna hullámaiból merül föl az a gyerekkori emlék, amelyet A strucc védekezik című rész felidéz. A betegségtudat elől menekülő elbeszélő ahhoz a szorongató tapasztalathoz hasonlítja állapotát, amikor tizenhárom évesen átúszta a Dunát, de a folyó közepén elfáradva csaknem belefulladt a kegyetlen habokba. A kétségbeesett kapálózás közben attól kapott erőre, hogy egy kis kutya valamiért utána úszott, és vergődve vonított mögötte. Amikor erejük megfeszítésével mégiscsak elérték a szigetet – a kutya is, ő is – akkor jutott eszébe, hogy milyen „hidegen és gúnyosan és közönyösen” áramlott mellette a víz, mialatt fuldoklott. Számomra ez a jelenet arra példa, hogy bárki, bármikor kerülhet olyan élethelyzetbe, amikor befolyásolhatatlan, hatalmas erők kiszolgáltatottja lesz. Feladni persze ekkor sem szabad, viszont jó, ha tudjuk, azért a víz az úr.

 

 

 

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa) író, irodalomtörténész

Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei című verse jut eszembe. Mennyi saját élmény,
mennyi tapasztalat kell a költészethez? Azt is felelhetjük, semennyi, hiszen például az összes halálról szóló vers a halál előtt született. De minden nagy halálköltészet valamilyen személyes megérintettségből fakad – és így vagyunk talán a születéssel, a szerelemmel és a tengerrel is. Régi költészetünk (a hajdani horvát bánt, a mediterráneumhoz ezerféle szállal kötődő Zrínyi Miklóst kivéve) nincs igazi barátságban a tengerrel. A legtöbb XIX. századi költőnk soha életében nem látta a tengert. De az óceán, az öblök, a vitorlák, a rejtélyes tengeráramok nem akkor rajzolódnak ki költészetünkben, mikor egy milliárdos minden magyar költőt elrepít egy távoli szigetre, hanem mikor a latin költői hagyományt is újraolvassuk.

A magyar tenger egyik nagy alapítója, kartográfusa, újkori szirénje egy erdélyi költő, Kovács András Ferenc. Az a posványos, mocsaras, ragadós, démonokkal teli, a bűnöktől szinte bugyborgó mocsár, amely lehúzza a fiúkat Szent Jakab ünnepén, a nyár tetőpontján, engem nem emlékeztet a Portugáliában látott, fenségesen kék óceánra. De nemcsak a mottóban szereplő Andrès de Costa (Kovács András?) emlékeztet a „magyar utazókra”, a tengertől való félelmekre, a tenger iránti olthatatlan sóvárgásra,  hanem az Intelem műfaja is. Ha emlékszünk, egy egészen másfajta király nem elbukásra, nem az önfelszámolásban megvalósuló önmegvalósításra, hanem erényes életre intette örökösét – igaz, a portugál felfedezéseket elindító, a tengerbe szerelmes (amúgy állítólag víziszonyban szenvedő) portugál herceg, Henrik, szűzies volt, de nem szent. De navigare necesse est… Hajózni, és minden nyáron belehalni – még ha ez nem is illik a helytállás és megmaradás nagy erdélyi hagyományához.

Minden nagy halálköltészet valami személyes megérintettségből fakad. Hiszen mindannyiszor a „meghalást” próbáljuk, ha utazunk.

 

 

Bánki Éva válaszához mellékeljük Kovács András Ferenc versét is:

 

Tengerész Henrik intelmei

 

„Szent Jakab havában érkeztem Don Enriquezhez Sagresbe,

éppen a születésnapomon. A jeles férfiú többek között

óva intett a hajózástól. Igaza volt, és mégis tévedett…”

(Andrès da Costa: A hajózás hasznáról)

 

szent jakab havában ne készülődj

ne érkezz sehova ne vess horgonyt

ne köss ki sehol szent jakab havában

szárnyashalak énekelnek csalogatnak

zátonyra rohadnak a flották

vergődnek hintáznak a roncsok billegnek

kelletik magukat megtanulnak szirénül

és lesznek ők szélvész libikókái

és lesznek ők démonok nyoszolyái

és a sátán tekerőlantjai lesznek

szörnyek szeretői hullámok kurvái

 

szent jakab havában hagyd a tengert

nézd kiravaszkodtam ügyesen a dolgot

bekalkuláltam a teljes állatövet

láttam a rák az oroszlánra támad

s az bőrét menti – ketrecbe rohan

megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünket

 

szent jakab havában ne hajózz ne

érkezz sehova sellők ugatnak minden

partvidéken valamikor szent jakab havában

én sem szálltam tengerre de mintha

köveket kötöttek volna lábamra

tologattak unszoltak feléje hallottam

örvények zenebonáltak sellők vonítottak

a zenekarok a mélyben a zenekarok