Pucher Bálint: A magyar Ugaron (Nyáry Krisztián Merész magyarok című kötetéről)

Nyáry Krisztián szubjektív irodalomtörténeti könyvei, a magyar irodalmárok szerelmeiről szóló Így szerettek ők (2012) és annak 2013-as folytatása után új témában adott ki egy könyvpárost. A magyar történelem utolsó két évszázadának arcképcsarnokát nyújtja az Igazi hősök (2014) és a Merész magyarok (2015), amelyek tematikai és formai-szerkesztési szempontból is ugyanúgy épülnek fel. A válogatás alapját, ahogy mindkettő előszavában bejelenti a szerző, a hősiesség adja, amely számára leginkább az egyéni, a többség véleményétől vagy a törvényektől független gondolkodást és cselekvést jelenti, amely emiatt nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett, harciassághoz kapcsolódó erényekben nyilvánul meg, hanem sokszor pontosan ezek ellentétében. A humanizmusban, pacifizmusban, nagyon gyakran a hátrányos helyzetű, diszkriminált, üldözött társadalmi csoportok segítésében, ezért a leggyakoribb történelmi csomópontokat a könyv alakjainak sorsában a ’48-as szabadságharc, a második világháború, az azt követő kommunista diktatúra, az ’56-os forradalom, majd a megtorlás jelentik. A személyek válogatásának egyértelmű erénye, hogy történelem- és társadalomszemléletben sikerült meghaladni mind a konzervatív, mind a liberális előítéleteket, sztereotípiákat. Tehát nemzeti máz se csöpög, de a pozitív diszkrimináció elve sem reprezentálja túl a kisebbségeket, egyaránt szerepeltet rabbit és papot, férfiakat és nőket, bevándorlókat és országon belülieket.

Nyáry egyfajta alternatív történelemírást folytat ezekkel a könyvekkel, mert nem a történelem alakítóira, hanem a „másodvonalbeli”, vagy még annál is kisebb jelentőségű alakokra, a politikai-társadalmi változások hétköznapi átélőire, elszenvedőire helyezi a hangsúlyt. Azonban, ahogy az Igazi hősök előszavában erre is utal, „nem lehet azonos mércével mérni – s nem is lenne értelme – az üldözött gyerekeket saját élete kockáztatásával megmentő Sztehlo Gábor hősiességét Elek Ilona vívóéval, aki elsőként bizonyította be, hogy nő is lehet olimpiai bajnok Magyarországon” (10.). Talán ennek kiküszöbölésére hozott létre alosztályokat: „A teljesítmény hősei”, „Építő hősök”, „A jogvédelem hősei” és így tovább, a két könyv közt némi átfedéssel. Ez alapvetően jó megoldás a problémára, bár a kategóriák és a besorolás néha esetlegesnek hatnak, mert nem mindig lehet határozottan különbséget tenni a karakterek cselekedeteinek típusai közt. Viszont arra az idézet is jól rámutat, hogy Nyáry nagyrészt azért emelt be a könyvbe valakit, mert a többségnek vagy a törvényeknek ellentmondva a saját erkölcsi elveik szerint viselkedtek és/vagy kiugró teljesítményt nyújtottak bármilyen értelemben vett hátrányos helyzet, előítéletek, diszkrimináció ellenére. Ezek között van különbség, és az utóbbi csoport történetei is nagyrészt érdekesek, azonban általában kisebb téttel bírnak, és a hősi jelző is sokkal kérdésesebb, mint a tág értelemben vett, gyakran „békés forradalmárok”, törvénysértők esetében, akiket sokszor súlyosan szankcionáltak, vagy akik mártírrá váltak. A kötet számomra legérdekesebb karakterei közülük kerültek ki, néhány esetben egészen hihetetlen sorsokkal cáfolva az előítéleteket. Mint Löw Lipót, a rabbi, aki a ’48-as szabadságharcban a részvételre buzdította a zsidóságot, később pedig Veszprémben a magyar függetlenség kikiáltására kérték fel, amire a helyi zsinagógában került sor, a vallások közti megbékélés jegyében, egyszerre zsidóknak és keresztényeknek. Vagy Bédy-Schwimmer Rózsa, akit harcos feministaként tartottak számon, viszont az első világháború alatt egy amerikai küldöttség egyik vezetőjeként próbálta – sikertelenül – békekötésre bírni az európai országokat.

Az egymást átfedő történelem-szeletekből két konklúziót lehet határozottan levonni. Az egyik, hogy az előítéletekből következő viselkedés, amely nincs tekintettel az individualitásra, és egy társadalmi csoport tagjait teljes egészében a csoport által meghatározottnak tekinti, pusztító következményekkel járhat (ahogy egyébként az a felfogás is káros lehet, amely teljesen függetlennek tekint valakit a csoportjától: úgy vélem, hogy részben mindenki determinált a szocializációján keresztül, ugyanakkor létezik individualitás és döntési szabadság). A másik konklúzió, hogy mindegy, milyen ideológiai előjelű vezetés van hatalmon, amennyiben az korrupt, diktatórikus, diszkriminatív, akkor az elvhű, humanista, demokratikus gondolkodású emberek így is, úgy is számkivetettek lesznek.

A szerző ezzel a két könyvével emléket állít olyan magyaroknak, akik a számukra adott lehetőségek közt kiemelkedőt vittek véghez, és kitartottak az elveik mellett. Úgy gondolom, hogy itt nagyobb súlyt emel meg, mint az Így szerettek ők köteteiben, amelyek inkább irodalomtörténeti kuriózumot nyújtottak. A fejezetek a könyvek során átlagosan hosszabbak lettek, és a szerző jól fejlesztette tovább az első könyvpárosban kialakított szerkezetet a sablonos életrajzírás elkerülésére. Így már nemcsak a fejezet végén található idézet különül el a főszövegtől, hanem az első bekezdés is, amely időben előreugorva, filmes szóhasználattal „flashforward”-ként egy fontos pillanatot ír le az illető életéből, és csak ezután kezd bele a kronologikus elbeszélésbe, időben visszalépve a család vagy a születés leírásához. Nyáry olvasmányos stílusban tart történelemórát, hiszen az életpályákat úgy követi végig, hogy erősen hat az érzelmekre, és elbeszélésbe ágyazza a történelmi-társadalmi tényeket; könyvei a magyar történelemnek nem a tudományosan komplex és tárgyilagos, hanem a szubjektív, de reális erkölcsi szűrőn polarizált látványát tárják a befogadó elé. Nem gondolom, hogy ez ördögtől való lenne, és a célkitűzését szinte teljesen megvalósítja, számomra mindössze az jelentett problémát, hogy néha idealizálja az alakjait, és olyan tényeket is beépít a hőstörténetekbe, amelyeket fölösleges. Pl. Karig Sáránál túlzásnak éreztem a korán kialakult igazságérzetének betudni azt, hogy az iskolában az első tanítási napon, miután körmöst kapott a tanítótól, elvette a pálcát és visszaütött vele. A ritkán előforduló túlzások mellett pedig itt is helytálló Pogrányi Péternek a Revizoron megjelent Igazi hősök-kritikájának állítása, mely szerint a karakterminták, narratívák egy idő után kiszámíthatóvá válnak. Viszont tagadhatatlanul nagy kutatómunka áll a könyvek mögött, amelyek bőséges képi anyaggal illusztráltak, és a grafikájuk is minimalistább, ízlésesebb, mint a túldíszített Így szerettek ők-köteteké. Nyárynak sikerül így könnyen elképzelhetővé, érthetővé tenni a történelmet, a társadalmat, és bővíteni azoknak a magyaroknak az arcképcsarnokát, akiknek értékrendtől függetlenül konszenzusos lehetne a megítélésük. Nem a legátfogóbb könyvek a témában, de nem látok kivetnivalót abban, ha ez megszólít és elgondolkodtat olyanokat is, akiket a szakszerűbb, tudományos könyvek, lapok nem tudnak elérni.

(Corvina, Budapest, 2015)