Berenice Abbott fényképei Berlinben (Albertini Béla írása)

Berenice Abbott fényképei Berlinben (Albertini Béla írása)

Berenice Abbott

 

Albertini Béla írása a berlini Martin-Gropius-Bauban látható kiállításról.

 

Ki festett egykor jobb, értékesebb Madonna képeket, Giotto vagy Raffaello? Miféle kérdés ez, válaszolhat újabb kérdéssel az esztétikában, művészettörténetben jártas olvasó; erről szólva természetesen nem lehet értékítélettel élni. Különböző világlátások, művészeti eszmények alapján dolgozott a két alkotó – itt most következhetnének más párba állított festők is –, akik a maguk korszakában és a maguk módján hoztak létre más és másféle, egymással nem ütköztethető művészeti értéket.

 

A fényképek világában tájékozott néző számára is felmerülhet ez a kérdés, amikor Berlinben meglátja a Berenice Abbott kiállításra hívó plakátot, a kiállításról információt nyújtó leporellót, vagy a katalógus-kötet (1) borítóképét.

 

Berenice ABBOTT, A vasalóház, 1938 (Katalógusborító, 2016)

 

A dejà vu-érzet reális: New York egyik emblematikus épületének, a Vasalóháznak a fényképét látva felvillanhatnak bennünk az évtizedekkel korábbi művek emlékei, amelyek a lágy kontúrokkal, elmosódott rajzzal operáló piktorialista fényképezés legjelentősebb amerikai és angol képviselőinek neveihez kötődnek.

Alfred Stieglitz alkotása,

 

Alfred STIEGLITZ (1864–1946), A vasalóház, 1903

 

illetve Edward Steichen röviddel később készített képe,

 

Eduard STEICHEN (1879–1973), A vasalóház, 1906

 

és az amerikai születésű, de angol fotográfusként hírnevessé vált Alvin Langdon Coburn munkája

 

Alvin Langdon COBURN (1882–1966), A vasalóház, 1912

 

ugyanerről a témáról szólnak. Bár az időbeli különbség köztük és a fotográfusnő felvétele között messze nem akkora, mint Giotto és Raffaello kora között, a látásmód radikálisan eltérő volta mindenki számára nyilvánvaló. – Ismeretes, hogy a fotográfusoknak vissza-visszatérő témát kínáló épület – eredeti, hivatalos nevén a Fuller Building – 1902-ben készült el, s közel kilencvenméteres magasságával, sajátos formájával máig különleges látványosságnak számít. (Kevéssé köztudott, hogy népszerű vasalóház nevének alapját nem az épület háromszög formája képezte; magát a háznak helyet adó telket hívták a környékbeli lakók már korábban is vasalónak.)

 

A századeleji képek és Berenice Abbot felvétele egyrészt azt mutatják, hogy ugyanazon téma a fotográfusok számára is nyújthat ismétlési lehetőséget – persze ez már-már szakmai közhely –, másrészt az is látható: ahogy jövünk előre az időben, úgy többnyire egyre gyorsabban kialakulhatnak a korábbi művészetszemlélettel szembenálló felfogások.

 

Milyen volt az út, amely a fotográfusnő 1938-ban készült képéhez vezetett? Berenice Abbott 1898-ban született az Ohio állambeli Springfildben. 1917-től rövid ideig publicisztikát tanult (Ohio State University). 1918-tól New Yorkban szobrászattal kezdett foglalkozni, képzőművészekkel került kapcsolatba. Az akkor dadaista korszakát élő Man Ray megismerése a későbbiekben vált számára meghatározó jelentőségűvé. Szobrászati tanulmányait 1921-től Párizsban és Berlinben folytatta. 1923-tól az akkor már Párizsban avantgárd fotográfusként működő Man Ray portréfotó stúdiójában dolgozott asszisztensként a Montparnasse negyedben. 1926-ban saját stúdiót nyitott, ahol egy sor művészről és a párizsi intelligencia más képviselőiről készített képeket. Man Ray vitte el Eugène Atget (1857–1927) műhelyébe. Atgetnak, a régi Párizs fotográfusának dokumentatív látásmódja mély benyomást keltett a fiatal fényképésznőben; néhány képét nyomban megvásárolta. Abbott portréja az idős Atgetról máig a francia fotográfus kötet-kiadásainak indító képe.

 

Berenice ABBOTT: Eugène Atget, 1927

 

1928 májusában a Salon de l’Escalierban Man Ray, Berenice Abbott, az akkor már Párizsban élő André Kertész (1894–1985) és a német származású Germaine Krull (1897–1985) olyan kiállítást hozott létre, ahol bemutatták a nemrég elhunyt Atget néhány képét is – az örökség jelentős részét – negatívokat és papírképeket egyaránt – Berenice Abbott vette meg. A francia mester munkásságával már a századfordulón szembe ment az akkor világszerte uralkodó piktorialista fotográfiával; az ő szikár hangvételű Párizs-fényképei egy új fotográfiai látásmód előfutáraként jöttek létre. – Kertészről tudjuk, hogy a húszas évek elején még Budapesten élve egy fotókiállítás zsűrorainak felszólítása ellenében elzárkózott attól, hogy egyik képét nemes eljárás alkalmazásával festői stílusúra formálja át. Germaine Krull pedig 1928-ban kiadott Párizsban egy 64 lapból álló mappát Métal címmel, amely az új tárgyiasság jegyében fotografált fémszerkezeteket jelenített meg. (2) Man Ray azt mondta Krullnak: Germaine, mi vagyunk a jelen idő legjobbjai, én az öregek, te a fiatal modernek egyikeként. – Ez nem volt túl szerény minősítés Man Ray részéről, de az avantgárd művészi tudat megnyilatkozásaként minden bizonnyal korjellemzőnek nevezhető.

 

A Salon de l’Escalierben rendezett 1928-as kiállítás a festői fényképezés tagadását reprezentálva kiemelkedő esemény volt a fotográfia modernizációjának folyamatában. Berenice Abbott ennek lett tevékeny részese. Ezek után természetes, hogy kiállított az 1929-es stuttgarti FIFO (Film und Foto) tárlaton is, amely az akkori világ legjelentősebb modern fénykép- és filmszemléje volt. 1930-ban az ő szervezése nyomán jelent meg az Atget Photographe de Paris kötet, Pierre Mac-Orlan előszavával (New York, E. Weyhe). Elmondható, hogy Atget fotótörténeti jelentőségének felismerése, közkinccsé tétele az utókor számára alapvetően Berenice Abbottnak köszönhető.

 

1939-ben jelent meg a Changing New York albuma. Többek között itt volt először kötetben látható a fentebb idézett Vasalóház fotográfiája. (3) Innen ismerjük a kép készítésének pontos időpontját is: 1938. május 18.

 

Hosszú lenne a sor tételesen végigkísérni Berenice Abbott munkásságát – tudjuk, hogy az alkotó magas életkort ért meg. A berlini kiállítás az egész életműből keresztmetszetet nyújt. A portrék sorában ismert személyiségek és „névtelenek” egyaránt szerepelnek. A bemutatott képek között megtalálható például Sylvia Beach (1887–1962), az amerikai származású párizsi könyvkiadó és -kereskedő portréja. Az övé volt az első angol nyelvű kiadó Párizsban; ismeretes, hogy Sylvia Beach jelentette meg 1922-ben James Joyce Ulyssesét. – Az író korábban nem talált olyan kiadóra, amely vállalta volna a könyv formában történő közreadást. (Az Ulysses eredetileg folytatásos folyóiratközlésben jelent meg.) Sylvia Beach adta ki többek között F. Scott Fitzgerald, Ernest Hemingway, Ezra Pound, Gertrude Stein és mások munkáit is.

 

Lewis Hine (1874–1940), az amerikai szociológus, aki a gyermekmunka század eleji fényképezése révén a szociális fotográfia egyik világklasszisa lett, 1938-ból hintaszékben ülve tekint ránk. Konszolidált, jámbor polgárként látjuk itt azt az idős fotográfust, aki a századelőn gyakorlatilag közelharcot vívott az Észak- és Dél-Karolina állambeli gyapotfeldolgozó üzemek illetékeseivel, hogy a helyszínen tudja dokumentálni a 8–12 [!] éves kis munkások robotját a pamutgyártó gépsorok mellett. Ez irányú munkássága párját ritkító eredménnyel járt; Hine szociofotóinak is köszönhető, hogy a huszadik század elején a Kongresszus korlátozta (legalább is írásban) a gyermekmunkát az Amerikai Egyesült Államokban. (4)

 

Berenice ABBOTT: Lewis Hine, 1938

 

A Changing New York albumból a már érintett Vasalóház képen túl ezúttal a Manhattan Bridge-fotográfiát idézem fel itt.

 

Berenice ABBOTT: Manhattan Bridge, 1936

 

A kiállításon számos olyan fotográfia is látható, amelyek 1954-ben Abbott amerikai vidéki útjain születtek; közülük néhány szociológiai szempontból is dokumentatív értéket képvisel.

 

Külön szekciót képeznek a tárlaton a tudomány világába vezető felvételek, ezek a technika- és természet-kutatók számára bizonyára éppúgy fontosak, mint az esztétikai élmény híveinek.

 

Berenice ABBOTT: Ütköző golyók, 1958 k.

 

A kiállított képek 1979-es nagyítások által brómezüst papíron láthatók.

A Gropius-Bau könyvesboltjában az Abbott kiállítás esetében is a szokásos gazdagság várja a vásárlókat: a 12 euróba kerülő katalógus mellett az érdeklődők több Abbot-kötet közül választhatnak. (Terri WEISMANN munkája – The Realism of Berenice Abbott: Documentary and Political Action, Washington, University California Press, 2011 – 79,95 EUR; az Aperture Masters of Photography Berenice Abbot könyv – intr., commentary Julie VAN HAAFTEN [second edition], New York, Aperture Foundation, 2015, ára 18,80 EUR; s a Photo Poche sorozat kis karcsú kötete Berenice Abbott, intr. Hank O’NEAL, London Thames&Hudson, 2010. 12,80 euróért kapható. Ezúttal egy CD is kiegészíti a kínálatot: Berenice Abbott. A Wiew of the 20th Century. A Film by Kay WEAVER, Martha WHEELOCK – 29,80 EUR.)

 

(Martin-Gropius-Bau, Berliner Festspiele, megtekinthető október 3-ig. A kiállítást meglátogatni szándékozók figyelmét indokolt felhívni arra, hogy a Gropius-Bau az általános múzeumi gyakorlattól eltérően nem hétfőn, hanem kedden van zárva.)

 

Jegyzetek

(1) Anne MORIN et al., Berenice Abbott: Topografien, Göttingen, Steidl, 2016.

(2) Germaine KRULL, Métal, Paris, Neuausg., [d. Ausg. Paris 1928] Köln, Stiftung Fotografie und Kunstwissenschaft Ann und Jürgen Wildel, 2003 = 1928.

(3) Berenice ABBOTT, Changing New York, Text Elisabeth McCAUSLAND, New York, E. P. Dutton&Company, 1939. 124. – Említést érdemel, hogy ez a kötet fellelhető a berlini Kunstbibliothek állományában.

(4) Charities and the Commons (New York), 1909/18. (jan. 30.) 743-757.

A kiemelt kép forrása: www.biography.com.

 

 

Albertini Béla (Vizsoly, 1940. március 14.) fotótörténész. Diplomák: Felsőfokú Tanítóképző Intézet (Szombathely, 1963), ELTE Bölcsészettudományi Kar (1971, 1979). Szakíróként a Magyar Fotóművészek Szövetségének a tagja (1977–). Fotóesztétikai egyetemi doktor (1979), a művészettörténet tudomány kandidátusa (1984). Apáczai Csere János-díjas (2009), Németh Lajos-díjas (2010). Emeritus professor a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán (2010–). Jelenleg Budapesten él.