Csehy Zoltán: A narancssárga; Dalloszöld; A festményekről éjszaka (versek)

A narancssárga

A bal kéz dallama a h-moll alaphelyzetre épül,
a jobb első akkordja a h-moll hármashangzat
első fordítása: nekem sokáig nagyjából ez volt
a narancssárga. Chopin-prelúdiumban a szín hangpróbája.
Aztán a zongorán kifeküdt a Nagy Narancssárga szörny,
és felkínálkozott. Így akart fennmaradni az anyagban,
holott túlságos élénksége eleve elriasztja a halált.
A szörnyleírások latens alapjaira
a realgár trükkje épül: mintha körül mindenütt véres szikla
lenne, de hogy ne riadj meg túlságosan, a vér a narancshoz inklinál.
Emlékszem egy narancsszín bringás fiúra,
aki a kiszikkadt falusi rétekről kerekezett föl a holdra,
majd az idő engedelmes köreit róva
egyre érzéketlenebb lett a színek iránt. Ha akkor magával visz,
ma boldog istenfi, és nem elhízott, mackónadrágos családapa,
aki undorral gondol vissza egykori bátorságomra.
Persze, a narancs az erények és a képzelgés
gerezdjeiből áll össze. A förtelem fölött ömlik szét
a legreménytelenebb pillanatokban: tévedés, ez
valami tévedés lesz, sőt: tévesztés. Ó, sevillai keserű
narancslekvár! Vérnarancsok öt sebe Lorca testén!
Kétségbeejtő szürrealizmusa
a gyerekszobai félelmeknek, a húros zongoraszörnynek.
Az álmok félemeletén
az átmenet narancsa szörny és tündér között.
A narancssárga mindig a dolog kezdete, nem szorul rá
a korrekt kitartásra, a huzamra: ezért olyan szörnyű,
mert, ha tetszik, ha nem, idegenségét, otthonosságát
billentyűnként, húronként kell megalkotni
a sárga és a piros
atyai-anyai szigorából.

Dalloszöld

A dalloszöld egy mészárlás kellős
közepén árad szét, maga a vér inverze.
Biztonságos kozmosz, melyben nem okoz
pályaháborgást a mítoszkeresés
tömegvonzása. Gyürkőzz neki, hogy megtaláld a szót a zöldre:
a smaragd siránkozását felissza a fű. A „szigorú
stílusnak” gesztózis a vége: a kihordhatatlan szín
nem pusztán magzat, de az anyatest esküdt ellensége.
A puha madár megnevezhetetlenül
életen túli, nem lehet soha eléggé halott,
nem akar szaporodni. Az évszak is áteshet
egy kiadós színképelemzésen,
de a dalloszöld szerelme nem tűr szennyeződést. Milyen
lehet a szag, te jó ég, milyen lehet ez a tanatofóbia
mentes érintőlegesség itt, a létezés partján,
ahol a véres toll, a tépett hús, a hasadt bőr, a húzott ér
tapétázza ki a teret? A mítoszból,
ha kihúzol egy tollat, megnyílik a test pornográfiája,
kitárul a hús költészete,
tökéletesedik a kifolyó vér prozódiája.
Ma is proxénosza
vagyok a zöld vágynak: egy görög városban
magyarázom az idegenséget,
azoknak, akik számára az otthon
eleve be nem vallott provokáció.

A festményekről éjszaka

A festményekről éjszaka,
ha zár a múzeum, lecsorog a látvány,
pocsolyákban, tócsákban gyűlik a képek alatt,
mint gyerekkocsi alatt a vizelet.

Aztán reggel, pontosabban pirkadatkor
jön a visszajátszás, és a látvány uralni
kezdi a vásznat és a teret, és a steril
szagtalanság szinte önmagát veri át.

Lépj be ebbe a tocsogós elfolyásba,
és megérzed lábadon a locska folyót,
a váratlan ránőtt, festői strandpapucsot,
mely idegen látványok felé cuppog.