Körkérdés I. – Víz az irodalomban IV.

Körkérdés I. – Víz az irodalomban IV.

Wes Anderson: Moonrise Kingdom

 

Az Irodalmi Szemle új rovatának első részében arról kérdeztünk írókat, költőket, irodalomtörténészeket, melyik a számukra legkedvesebb, víz közelében játszódó jelenet az irodalomban. Negyedik és egyben utolsó fordulónk következik, afféle búcsú a nyártól.

 

 

Hizsnyai Tóth Ildikó (1966, Vágsellye) műfordító, tanár, Comenius Egyetem, Pozsony

Az apa kilenc évet tölt politikai fogolyként börtönben. Az anya politikai nyomásra sem hajlandó elválni tőle, elveszíti állását, nehéz körülmények között, egyedül neveli fiát. A fiú-elbeszélő emléktöredékeiből (köztük egy patakban és egy folyóban való megmártózás) áll össze ennek az együtt meg nem élt időszaknak a mozaikja. A magány zárványaiban vergődő, egymásért helytálló apa, anya és fiú, akik majd egy évtized után ismét létezni szeretnének egymás számára. De vajon tudunk-e értelmet adni az önfeláldozásnak? És vajon megtartjuk-e az ígéretünket, ha valóra váltjuk? – kérdi Pavel Vilikovský elbeszélője.

„Hirtelen az jutott eszembe‚ amikor egy nyáron‚ apám még börtönben volt‚ elmentünk anyámmal áfonyát szedni az erdőbe – vagy gombázni? Talán mégis áfonya volt‚ mert magasan jártunk a völgyben‚ és amikor déltájban rendesen tűzött már a nap‚ anyám a fejébe vette‚ hogy megfürdik a patakban. Őrült ötlet volt tőle‚ a patak ugyanis odafent sebes folyású és olyan mérhetetlenül hideg volt‚ hogy ha az ember csak egy percre is belemártotta a kezét‚ rögtön elgémberedett‚ de anyámat ez nem zavarta. Mivel nem volt fürdőruhája‚ engem lent hagyott a hátizsákkal és az áfonyás vödrökkel. Egy ideig csönd volt‚ aztán csobbanások hallatszottak‚ sikongatás‚ húúú-brrr‚ és hisztérikus nevetés… Ez még normálisnak volt mondható‚ mindenki így tett volna – vagyis minden olyan őrült‚ aki erőnek erejével hegyi patakban akar fürdeni –‚ de anyám részéről az efféle gyerekes pajkoskodás elég megdöbbentő volt. Azután elhallgatott. A nedves moha‚ amin üldögéltem‚ hűteni kezdte a fenekemet‚ de nem mertem a sziklára kiülni‚ mert ott állítólag kígyók szoktak sütkérezni. Ekkor énekszó ütötte meg a fülemet. Azaz‚ először azt hittem‚ anyám kiált nekem valamit‚ hirtelen talpra is ugrottam‚ de nem. Énekelt. Megijedtem. Nem emlékeztem‚ hogy valaha is hallottam volna őt énekelni‚ ráadásul valami elkoptatott népdalt‚ hogy ablak alatt jege-jeges-jegenyefa virágzik… hogy aszongya‚ add ki‚ babám‚ szekercémet… Te jó ég‚ miféle szekercét?! Honnan és miért? Feküdt meztelenül a patakban‚ és énekelt. Úgy énekelt‚ mintha én nem is lennék‚ mintha… Mígnem elfogyott a türelmem‚ és teli torokból kiabálni kezdtem: – Gyere már! A nagymama haragudni fog‚ ha nem érünk haza időben!”

X

“Nem sokkal az után‚ hogy apámat kiengedték‚ azzal az ötlettel állt elő‚ hogy lemehetnénk a Dunára fürödni. Az építkezésen eleget mozgott a napon és a szabad levegőn‚ ezek szerint valami másra vágyhatott. Az idő tájt még óvatosan kóstolgatta az életet‚ sétálni is csak sötétedés után merészkedett ki. Mintha a sötétben kevésbé lett volna látható, egyfajta fényiszonya volt. Ezért a Duna egyik holtágához mentünk‚ ahová nem nagyon jártak emberek. Nem is volt ott senki. Apám felvette tarka‚ elasztikus stráffal szegélyezett‚ vastag‚ ódivatú gyapjú fürdőnadrágját; arcát‚ nyakát és az alkarját majdnem feketére cserzette a nap‚ de a teste többi része mintha évekig eszméletlenségben feküdt volna. Amíg anyám a combjára terített kendővel a pokrócon üldögélt – szintén évek óta használaton kívüli‚ kifakult‚ virágos‚ egyrészes fürdőruhájában –‚ nem vettem észre rajta semmi különöset. Csak később‚ amikor mégiscsak rávette magát‚ hogy előbújjon a fa árnyékából‚ és megindult a vízpart felé – közben mondott is valamit‚ valami egészen hétköznapit‚ “hogy szúrnak ezek a kövek“‚ mondjuk‚ vagy “jaj‚ hogy tele van itt gyökérrel“. Hisztérikus kacajjal rezonáló‚ természetellenesen magas hangon beszélt‚ miközben a csípőjét komikusan illegette‚ a hátsóján összekulcsolt kezével pedig mintha egy lefelé csúszó csomagot próbált volna visszatartani. Megdöbbentett ez a suta‚ naftalinból előhúzott kacérság‚ az ifjú emberek őszinte‚ elvakult egoizmusával el se tudtam volna képzelni‚ hogy az anyám is szeretne tetszeni valakinek‚ hogy egyáltalán van ilyesmire igénye – ugyan kinek és mire föl? Nos‚ amikor a parthoz ért‚ leült a fűbe‚ és úgy‚ ültében ereszkedett bele a vízbe. Akkor viszont egyből belém hasított a felismerés‚ hogy hiszen az apám előtt szégyenkezik a nagy feneke miatt‚ és ezzel egyidejűleg nyers elfogulatlansággal gyorsan nyugtáztam is magamban‚ hogy‚ bizony‚ van is miért‚ és hogy ez biztosan sokat nyom a latban.”

Pavel Vilikovský: Posledný kôň Pompejí (Az utolsó pompeji ló, H.T.I. fordítása)

 

PROfoto

 

 

 

Nagy Ildikó Noémi (1975, Vancouver, Kanada) író, fordító

A kedvenc vizes részletem Garaczi László Wünsch híd című könyvéből van, ahol két barát beszélget a Széchenyi fürdőben.

Fazekas László munkája

 

 

 

Seres Lili Hanna (1993, Budapest) költő, irodalom– és kultúratudomány szakos hallgató

Először Thomas Mann ugrott be, A varázshegy, a vízesés, a beszédet abbahagyni nem bíró, tátogó Peeperkorn, de aztán rájöttem. Hogy Pilinszky. A tengere, tengerpartja („A tengerpartra kifekszik a tenger, / a világ végén pihen a szerelmem, / mint távoli nap vakít a szivem, / árnyéka vagyunk valamennyien.”), és a parton sétáló, kavicsokat felszedő, aztán vízbe dobó gyerek („A tengerpartot járó kisgyerek / mindig talál a kavicsok közt egyre, / mely mindöröktől fogva az övé, / és soha senki másé nem is lenne.”; „Mint kisfiúk szive a tengerparton, / szökött szivem megáll és megdobog!”). A távoli, éteri, hatalmas, éltető víz, ami belém égett, és ami visszaköszön például a Kalandozás a tükörben című mesében is, mint a gyerekek dajkája, mint vidám menedék a világ, az élet elől. Végtelen, nyugodt, befogadó. Az elvágyódás és a hazatalálás tökéletes helye.

 

 

 

Andrung Heinzelmann (1990, Pozsony) ember

 

Vladislav Vančura: Rozmarné léto (Szeszélyes nyár) – részlet

 

 

“Dozpívav svoji písničku, veliký Antonín složil ruce na zádech a maní dýchal na kuličku teploměru. Sloupec téměř neúplatný sotva se pohnul a Důra znamenaje tuto řádnost měl několik myšlenek, jež se vystřídaly v sledu míšených karet. »Tento způsob léta,« děl vposled, odvraceje se od přístroje Celsiova, »zdá se mi poněkud nešťastným. Je chladno a můj dech, jakkoliv jsem nepozřel vody, je mrazivý. Který měsíc nám zbývá, jestliže ani červen není dost vhodný, abychom pečovali o zdravía o tělesnou čistotu? Nuže, ať je podnebí příznivé čili nic, tyto věci nesnesou odkladu.« Řka to ujal se mistr řemene, svlékl svůj šat a dívaje se dolů do vody, jež zrcadlila jeho dlouhé zarostlé nohy, roubení bazénu a nebeskou báň, znamenal obraz obrácené nádoby, kterou kdosi neuměle postavil právě na okraj, a dodal: »Ach, plovárna a tato číška jsou prázdny.«”

 

“Eldalolván a dalocskáját a nagy Antonín, egymásba tette kezeit a keresztcsontján, s gépiesen rálehelt a hőmérő gömbjére. A csaknem megvesztegethetetlen higanyoszlop alig moccant valamit, és Důra e gáncstalanság láttán néhány gondolatot pergetett le agyában a kártyakeverés sebességével. – A nyárnak ez a módja – szólt végül, elfordulva Celsius műszerétől – kissé szerencsétlennek tűnik nekem. Hűvös van, és leheletem, jóllehet nem fogyasztottam vizet, fagyos. Mely hónap marad számunkra hátra, ha már a június sem elég kedvező arra, hogy egészségünkről és testi tisztaságunkról gondoskodjunk? Nos, akár megfelelő az éghajlat, akár nem, ezek a dolgok nem tűrnek halasztást. Imígyen szólván, a mester megragadta nadrágszíját, levetette öltözékét, s letekintett a vízre, melynek felszíne híven visszatükrözte hosszú, szőrös lábát, azonképpen a mennyboltot is és egy kis edényt, melyet valaki ügyetlenül éppen a medence szélére állított. Mindezt látván a víztükörben, a mester megjegyezte még: – Ah, az uszoda és ez a pohár üres.”

(fordította: Zádor András)

 

 

 

 

 

Csillag Lajos (1990, Nádszeg) író

“Feje ott feküdt a Truman Capote könyvet olvasó lány ölében, teste napolajtól és verítéktől ragyogott, és azt álmodta, hogy felakasztották.”

Hajnóczy Péter: Föloldozás

 

„– Sokan hiszik, hogy nem vagyok tengernagy – mondta Boo Boo, és erősen figyelte Lionelt. – Csak azért, mert nem szoktam vele hencegni. – Egyensúlyát megőrizve pantallója oldalzsebéből cigarettát és gyufát vett elő. – Soha senki nem tudott még rávenni, hogy a rangomról diskuráljak vele. Különösen olyan kisfiúk nem, akik rám se néznek, ha szólok hozzájuk. Inkább fokozzanak le vagy tegyenek ki az egész nyavalyás flottából! – Nem gyújtott rá, hanem hirtelen felpattant, és túlzottan feszes vigyázzállásba helyezkedve, jobb keze hüvelyk- és mutatóujjából gyűrűt formált, ajkához emelte, s gyerekek módjára, akik papírtölcsérbe dúdolva muzsikálnak, olyasféle hangot adott, mint a kürtszó. Lionel tüstént felpillantott. Bizonyára tisztában volt vele, hogy a kürtjel csak hókuszpókusz, mégis szemmel láthatóan felrázta, még a szája is tátva maradt. Boo Boo háromszor szólaltatta meg a kürtjelet egymás után – a takarodó és az ébresztő furcsa keverékét. Aztán ünnepélyesen tisztelgett a túlsó part felé. Amikor végül újra lekuporodott a stég peremére, arcán végtelen sajnálkozás tükröződött, mintha nagyon fájna a búcsú valami nemes tengerészhagyománytól, mely a széles tömegek és a kisfiúk előtt mindörökre titok marad. Egy pillanatig a tó keskeny látóhatárára szegezte tekintetét, majd mintha hirtelen ráeszmélt volna, hogy nincs egészen egyedül. Tiszteletet parancsolóan pillantott Lionelre, akinek még mindig tátva volt a szája.”

J.D. Salinger: Lenn a dingiben

 

„– A legrosszabb, ami valakivel történhet – mondta Beatrice –, ha senki nem használja semmire. A gondolat megnyugtatta. Leheveredett Rumfoord régi plasztikus székére, felpillantott a Szaturnusz elképesztően gyönyörű gyűrűire – Rumfoord szivárványára.

– Köszönöm, hogy használtál – mondta Constantnak –, még ha nem akartam is, hogy bárki használjon.

– Szívesen – felelte Constant.

Nekilátott, hogy felseperje az udvart.”

Kurt Vonnegut: A titán szirénjei