Pomogáts Béla: Az irodalom mindenese (A 80 éves Koncsol László köszöntése)

Kisebbségi közösségben írónak lenni mindig többszörös feladatot jelent: ott általában nem alakul ki az a „munkamegosztás”, amelynek körében egyértelműbben elkülönülnek a tennivalók és a szerepek. Az írói identitásnak igen széles körben kell érvényesülnie: a költészet, az elbeszélő irodalom, az esszé, az irodalomkritika és a pub- litisztika műfaja nem egyszer egyazon alkotó személyiség munkájában jelentkezik. Sőt esetleg a verset publicisztikai mozzanatok szövik át, a prózai művekben az esszéműfajnak is feladatot kell találnia, az irodalombírálat személyes műfajjá válik. A munkamegosztás hagyományos stratégiáját egy egyetemes és összegző irodalmi felelősségtudat, több irányban is érvényesülő alkotó szellemiség váltja fel (vagy egészíti ki).

Ennek az összegző irodalmi stratégiának szép és gazdag példája az ebben az évben nyolcvanéves Koncsol László élete és életműve is. Munkásságát egymással versengő és egymást kiegészítő feladatok szabták meg: magam egykor irodalomtudósként, a felvidéki magyar irodalom elhivatott értelmezőjeként, az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként ismertem meg. Aztán, ahogy múltak az évek és érkeztek Pozsonyból a könyvek, megismerhettem költői munkásságát, szociográfiai (helytörténeti) és publicisztikai műveit, műfordításait. Szinte egy egész könyvtárat, amelynek a létrehozását tekintve talán két mozgató és ihlető tényezőre hívnám fel a figyelmet: az írói sokoldalúságra és a közéleti felelősségtudatra. A sokoldalúságra, amely az írásművészet, mondhatni, teljességében érvényesül és a felelősségtudatra, amely ezt a sokoldalú írásművészetet (és életművet) morális indíttatások nyomán állította egy emberközösség szolgálatába.

A felvidéki magyarság szolgálatára gondolok természetesen, de aztán eszembe jut, hogy Koncsol László szerteágazó munkássága nem csak a Pozsony és Kassa között élő magyarokat szolgálja és gazdagítja, hanem az egész magyar nemzetet. Gazdagabbá és ön- tudatosabbá teszi a Budapesten, Kolozsváron, Szabadkán és Ungváron élő magyarok gondolkodását és teherbí
róbbá teszi közösségi összefogásukat, munkájukat, önérzetüket.

Úgy gondolom, hogy nem ebben a rövid „üzenetben” kell teljesebb képet adnom Koncsol László barátom szerteágazó és minden általa megművelt területen eredményes írói munkásságáról. Ez talán egy egész könyv feladata lehetne – már csak írásainak bibliográfiai áttekintése is nagyszabású filológiai munkát és összegzést igényel. Most csupán megállapíthatom, hogy kortársaim közül igen kevesen voltak képesek arra, hogy hozzá hasonlóan ilyen összegző módon és gazdag változatosságban tegyenek eleget az írástudó hagyományos felelősségének. Annak, hogy képet adjon az általa megismert világról, és segítsen másokat abban, hogy nem csak a megismerésben, hanem a cselekvés írói erkölcsében is osztozzanak vele.

Az az írói szerep és teljesítmény, amelyről Koncsol László életműve tanúságot tesz, engem mindig a régi írástudókra emlékeztet, azokra, akik számára az írásművészet nem pusztán a kulturális teljesítmény egyik (igen fontos) ágazatát jelentette, hanem egyetemes érdeklődést, erkölcsi helytállást (szabadjon így mondanom:) „nemzetnevelést”. Olyan huszadik századi magyar írók jutnak eszembe, mint Babits Mihály, Németh László és Illyés Gyula – mindegyikük morális és közösségi feladatokat vállalt írásművészetében, és nem pusztán írástudó kívánt lenni, hanem egy emberi-nemzeti közösség pedagógusa – a nemzeti kultúra „mindenese” is.

Ebben a meggyőződésben kívánok Koncsol László barátomnak még sok munkás évet, magunknak pedig azt, hogy enyhüljenek azok a súlyos történelmi és nemzeti gondok, amelyekről Koncsol László művei: tanulmányai, versei, publicisztikai írásai olyan őszintén, olyan tájékozottan, olyan megren- dítően tudósítanak.

Isten éltessen, László!