Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek (tárca)

Fánkkirályság, te! Hallod-e, Fridolin!

Kinéztél-e mostanság úri jó kedvedben csak úgy az ablakon? Ha igen, láttad-e mi volt farsang elején? Micsoda jó kis puhaság! Térdig a hó! Ilyen is rég esett meg, hogy ennyi pihe szakadt le ránk! A macskák prüszköltek, a kutyák morogtak, a kismalac tokáig túrta maga előtt a szikrázó fehérséget, a gyerekek meg visonganak a csillogó fehérségért, pedig én, a vén, ha nem is akartam elrontani az örömüket, míg sepergettem a havat, azzal biztattam a felszálló jégszikrákat, na, majd lesztek ti még pocsolya! Visongtak a gyerekek a hóért, meg tőle is, ahogy a nyakukba olvadt a nagy játszásban. Akkora hóembert gyúrtak, mint kétszer én! Látod, de régen is… Idén meg végre megint. Olyan igazi tél volt ez, olyan harapós, cudar, farkast vonyíttató, rókát faluba beszoktató, verebet kútkávához fagyasztó. Pista bá, tudod, a szomszéd, a mozdonyvezető mesélte, hogy a leghidegebb reggelen, munkába menet, a régi 312-es mozdonyokat itató csővezeték leágazásánál, ami a málházóba viszi a vizet, egy verebet szabadított ki leheletével, mert a kis ártatlant odacsípte a mínusz 25 fok. Mit mondjak neked, harapós január volt ez, olyan öt méter cserfám elment, mind kipöfögte a kémény, kis kupac hamu, ha maradt belőle, vagy annyi se! Jól kitakarította a pincét, hidd el, ez a cudar nagy zimankó! De hát mit is akartam írni neked, látod, pillanatot nem figyelek, máris elkezdek mesélni, te meg biztosan nem a tél szépségeire, a tűzifafogyasztásomra – azzal isten ments, soha nem zaklatnálak -, meg nem is a gyerekek huncutságaira vagy kíváncsi, azzal sem terhelnélek. Hanem össze-vissza kaparkodtam az én emlékeim közt, hogy válaszoljak a kérdésedre. Honnan a csudából jut eszedbe olyat kérdezni tőlem, hogy milyen volt a farsang a kádári gulyáskommunizmus idején, a legvidámabb Hofi Gézá-s barakkban? A nagynéném lakott akkoriban Magyarországon, én havonta jártam látogatni, mindig egy hosszú hétvégére, mert olyan kis sántika volt szegény, segíteni kellett neki a ház körül. Ha valami, akkor én inkább itthon, abban a cseszkó nagy MB 1000-es jólétben éltem. Amikor az isteni Gott hangján a Lady Karneval tízperceként elhangzott a felerősített lemezjátszón, mi meg a kamaszlányok piruló arcát bámultuk a kisvárosunkipartelepítésének idején épített beton-üveg-hideg kultúrpalota tánctermében, az ötórai tánc- és teadélutánon, a győzedelmes februári forradalom alkalmából rendezett ünnepi akadémia lecsengéseként. Régi szép idők! Hát nem a Csokonai-féle Dorottya módján jártuk a francia négyest, az biztos. Farsang? Valamit motyogott róla szakkörön a történelem-tanárnő, de hát gyertyaszentelőről, három királyokról, böjtről, húsvét előtti népszokásokról akkoriban csak a legelszántabb, régi vágású, még az antivilágból megörökölt pedagógus mert a diákjainak mesélni. Azt viszont betéve kellett tudni, mit mondott Klement Gottwald elvtárs a dolgozó népnek. Tudod mit, Fridolin? Na, pont ebből a kényszerből bemagolt marhaságból nem tudok ma már egy árva félmondatot se idézni. De amit a dőrejárásról, tuskóhúzás- ról, nagybőgő temetéséről, a szenteltvízről meg a balázsolásról mesélt Z. Margitka, a kis sánta, mindig magasba tupírozott kontyot hordó, vénlányként majd százévesen nemrég meghalt tanárnő, azt még most is tudom. Jó, ne túlozzunk, előrémlik még valami a fej emben, ha szóba kerül a dolog! Z. Margitka volt a táncos teadélutánok nagy szervezője is, talán pont azért, mert a fogyatékossága, bicegő járása miatt soha nem táncolt. Roptuk hát az egyet jobbra, egyet balra unalomig tánclépést, a lányok, már a bátrabbak forogtak is, a felsős osztályból néhány fiú tvisztelni is elkezdett, ha éppen engedte a ritmus, de akkor máris valcert parancsolt a sasszemű Margitka, mert a bomló világ romlott táncaival hadilábon állt, azt nem volt szabad táncolni ezeken a teadélutánokon, amiből iskolai évente két-három került sorra. Egy karácsony előtt, egy a győzedelmes február alkalmából, ami, micsoda véletlen, farsang idején van, egy pedig a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján. Előtte a szokásos lampionos felvonulással. Annak a szervezését is mindig Margitkára bízta az iskolavezetés, ő meg nagy vehemenciával tette a dolgát minden esetben, ahogy így emlékszem. Á, látod, elkalandozok, farsangról kérdeztél, én meg nagy októberről írok. Te, idén száz éve, hogy ez az egész izé kirobbant. Micsoda felvonulást tudna szervezni Margita a centenáriumra! De a régi rendszernek annyi, eltemethettük, mint farsang farkán a nagybőgőt! Azt végleg. Sok szemete mégis újra meg újra kifordul a szóbeszédben. Ne is kérdezd, miket mondanak. A kétkoronás tej kultusza, az ifjúházas kölcsönből berendezett háromszobás lakás, és ráadásul még a majdnem mázsás színes televíziókészülék, amit még sikerült ebből a kölcsönből megvásárolni, bizony, alapos és mély emlék, élmény és mindig előhúzható érv a jelen viszonyok szidására egy-egy család életében. Tejet nem iszom, hasmenésem van tőle, ami lakást vettem, rég más a gazdája, tévét meg nem nézek. Rohadtul sok a vizuális szmog úgyis. Kincstári optimizmusra meg sose volt szükségem. Magamban bíztam eleitől fogva, írja kedvenc költőnk, én meg elfogadom ezt tanácsnak. Élek is így, ha lehet! Milyen volt a múlt? Nem tudom, mert én így, te biztosan másképpen látod. Ami jó megmaradt belőle, megőriztem. Mint annak az elragadtatott szempárnak a csillogását, azon a farsangi, avagy győzedelmes februári tea- és táncdélutánon. Egész estig együtt táncoltunk. Tízpercenként az isteni Gott Lady Karnevál című dalára. Ami meg elveszett, az vesszen. Biztos nem érdemes a maradásra. A gulyáskommunizmus ráfagyott zsírú csajkáját én dobtam ki, a gyerek múltkor a pincében lelte meg a katonai, alumínium esuszt, emlékszel, ez volt az a háromrészes összezárható étkészlet? Jó sorsa lett, abból adott enni a betévedt kóbor macskáknak. Újrahasznosított múlt! Hát nem vicces? Az, meg hasznos is! Állják körbe a kóbor macskák az edényt, és egymást méregetve kapkodják ki belőle a száraztápot. Kölcsönös gazdasági segély, részükről, mert amit én kínálok, azt veszik, de semmit nem adnak helyette, az egerek vígan spacíroznak fel s alá a pincében. Na, majd visszafogom az adagolást a macskaropiból, látjuk, ráfanyalodnak-e az egérmenüre! Szóval így telik most a farsang. Táncolni nem járok már régen. Pedig a zene már megjött, már tudom, mit szeretek hallgatni. Enni is csak óvatosan, mértékkel, csipegetve. Vénülök, vagy mi? Te se habajkodj! Kíméld a gyomrod, ne zabáld túl magad! A fehér gyilkos, a cukor, az fog téged sírba tenni, de nem is csodálkozom rajta. Aki együltében megeszik harminc lekváros fánkot, az nagyon sok huncutságra képes! Te írtad ezt, én meg elhiszem. Láttalak nálunk fánkot kóstolni. Remélem, megóv a sors a mértéktelenségbe és mohóságba merüléstől. Pálinkát is csak mértékkel igyál, de nem ám űrmértékkel! Kolbászt, azt meg csakis diétásat, azaz legfeljebb harminc dekát egyszerre! Mohó, te! Asszonynéppel is óvatosan, Fridolin. Borból tokajit, sárga muskotályt a fánkhoz, meg eperhabot. Az a valóságos mesebeli összhangzata az ízeknek. Megengedem, jóféle szamorodni is megteszi, ha sárga muskotály nem lenne. Füstölt húshoz szekszárdi kék portugált kortyolgass. De legtöbbet csak egy meszellyel! Azt se tudod mennyi az, ugye? Na, ha írsz, írd meg a válaszban, ha valamelyik lexikonban megtalálod. Azt is írd meg, húsvétra jössz-e? Aszerint vásárolok! Parasztsonkát te hozol. De még csak farsang farka előtt vagyunk. Még minden messze van. Jó sors veled legyen! Addig is, azután is! Ölel Herman!