Szalay Zoltán: „Minden újság hazudik” / Umberto Eco Mutatványszám című kötetéről

Az újságok nem írnak igazat, a történelmet elferdítették, az igazság csak a kiválasztottak köre számára ismert, de ők állandó életveszélyben vannak. Ezek a „közkedvelt” panelek szervezik Umberto Eco utolsó regényének, a Mutatványszámnak a cselekményét. Eco ebben a könyvében tulajdonképpen ott folytatja, ahol A prágai temetőben abbahagyta. Az a regény az összeesküvés-elméletek anatómiáját és kórtörténetét kínálta, a Mutatványszám pedig a közelmúlt konteókkal terhes világába nyújt betekintést. A regény időzítése nem is lehetett volna ideálisabb: talán soha nem beszéltek még annyit álhírekről és dezinformációs manipulációkról, mint manapság, amikor még a legnagyobb téttel járó politikai események kimenetelét is sajtókacsák dönthetik el. A Mutatványszámnak ugyanakkor nem az a célja, hogy leleplezze a hoaxok társadalmi károsságát (az ilyesféle szájbarágósság méltatlan lenne Ecóhoz), hanem hogy a mechanizmusaikat próbálja feltárni, amelyek bonyolultabbak, mint amilyennek első pillantásra tűnnek.

A helyszín és az időpont nem véletlenszerűen megválasztott: a kilencvenes évek elejének Milánójában a hétköznapi valóság része, hogy mindent behálóz a korrupció és a maffia. A korábbi évtizedek terrormozgalmai ugyan már eltűntek, de még mutatkozik az irányukban némi baljós nosztalgia, közben pedig nagy vehemenciával épülnek az új sajtóbirodalmak – az Olaszországot hosszú ideig kormányzó Silvio Berlusconi világában járunk. Ez a világ elsősorban a nyerészkedő semmirekellők világa, azoké, akik a gerincesség legkisebb jeleit sem mutatják, az uralkodó elit kiszolgálásában ugyanakkor példátlanul kitűnnek. (A felvonultatott szereplők típusai megint csak ismerősek A prágai temetőből, amelyben szintén túlsúlyban voltak a mindenre kész gazemberek.) A szüzsé tulajdonképpen egyszerű: adott egy bukott író, akit megszólít egy újonnan alapítandó napilap főszerkesztője, segítséget kérve tőle. Az újonnan alapítandó lapnak tizenkét mutatványszámát kell elkészíteni, azt viszont senki nem tudhatja meg, hogy maga a lap valójában sosem fog megjelenni, csak azt a célt szolgálja, hogy kiadója az erejét fitogtathassa a mutatványszámokkal, illetve ráijeszthessen egyes ellenfeleire. Szó sincs igazságkeresésről, valódi tényfeltárásról, sokkal inkább kétes közéleti bulvárról, amely célzottan a kiadó politikai és üzleti érdekeit szolgálja. A „szerkesztőség” ennek megfelelően szedett-vedett, esetenként elszánt és dörzsölt, de alapvetően jellemtelen alakok gyülekezete, kivéve azt a fiatal nőt, aki az elbeszélőt végül kiemeli ebből a mocsárból – a maga nemében ő is elég furcsa (autizmus jeleit mutatja), ám a jóindulatát illetően nem lehetnek kétségeink. A mutatványszámok tervezése közben a szerkesztőség egyes tagjai olyan ügyeknek erednek a nyomába, amelyekből nem kevesebbre, mint arra lehet következtetni, az elmúlt ötven év történelme merő kamu, minden másképp történt, mint ahogy az a közvélemény számára ismert. A kusza szálak Mussolini kivégzésétől indulnak, amely nem az ismert módon zajlott, és Mussolinit egyáltalán nem is végezték ki, az ebből eredő bonyodalmak pedig egy máig húzódó titkos összeesküvés- rendszert bontakoztatnak ki. Az elbeszélő eleinte teljes szkepszissel fogadja ugyancsak kétes hátterű kollégája sztoriját (miközben Milánó bizarr, sötét arcát is megismerhetjük), és inkább fiatal, naiv kolléganőjénél keres menedéket (miközben Milánó derűsebb oldalát is megismerhetjük). Végül azonban olyan események történnek, amelyek megingatják a szkepszisét, és beleesik az összeesküvés-elméletek hálójába.

Meddig tudjuk magunkat távol tartani az összeesküvés-elméletektől, teszi fel a kérdést Eco, aki ebben a könyvben egyszerre leplezi le a konteógyáros, bugyuta, hagymázas képzelgéseitől mámoros álmédiát és a korrupt, valódi tényfeltárásra általában képtelen, saját nyomorúságos világától elszállt és pongyola nyelvéből sajátságos világot felépítő „mainstream” sajtót. Hosszabb részek foglalkoznak azzal, hogyan szeretnék az újságok „kiszolgálni az olvasót”, és ehhez miféle álságos nyelvre van szükségük, amelyet gyakorlatilag két évszázad tapasztalatából gyúrtak össze: „Az olvasó csak akkor fogja fel, miről van szó, ha olyanokat olvas, hogy süketek párbeszéde, meg hogy a kormány vért és verejtéket ígér, emelkedő pályán a gazdaság, az elnök harcra kész, Craxi csípőből tüzel, szorít az idő, nem ördögtől való, nem finnyáskodhatunk, vagy hogy a ciklon szemében vagyunk. A politikus nem mondja vagy leszögezi, hanem mennydörgi. A rendfenntartó erők pedig szakszerűen jártak el.” (94.) Ez az „óvatos” nyelv azt is szolgálja, hogy ne kelljen a sokaknak kényelmetlen igazságot kimondani, ugyanakkor jelezzék, mi is volna az a bizonyos igazság: „Úgy nem szabad mondani, hogy az egyház belátta, mégis forog a Föld, csak úgy, hogy a pápa bocsánatot kért Galileitől.” (95.)

Egy nyelvi és társadalmi csapdában vagyunk tehát: ha közéletről akarunk beszélni, hozni kell az „elvártat”, ami gyakorlatilag meggátolja, hogy a valós közéletről beszéljünk. Ez persze erősen sarkított képlet, Eco regénye nem valamiféle éles, általános kultúrkritika vagy sajtóellenes pamflet, sokkal inkább a társadalmi és nyelvi csapdák sokszor láthatatlan jelenlétére mutat rá. Emellett pedig alapvetően társadalmi regény is (ezzel jócskán kilóg az Eco-regények sorából), hiszen jóllehet a kilencvenes évek elején játszódik, az azóta eltelt huszonöt év talán inkább csak elmélyítette a regényben vázolt jelenségeket, mintsem felszámolta volna. A regény vége ugyanakkor érdekes fordulatot hoz, amikor felveti, a szövevényes összeesküvés-elméletek pánikkeltő és szenzációhajhász kinövéseiktől megfosztva igenis szolgálhatnak útmutatóul a rejtett társadalmi háttérmozgások megfejtéséhez, mindössze arra van szükség, hogy racionális következtetésekre jussunk belőlük (s így tulajdonképpen meg is szűnnek összeesküvés-elméletek lenni). Azaz: a hamis összeesküvés-elméletek kiiktatásához vezető legjobb út a valódi háttértörténetek hiteles bemutatása. A regényben persze mindjárt kétségbe vonják ennek az eljárásnak a hatékonyságát, hiszen a valóság az emberek számára általában sokkal hihetetlenebb, mint a hazugságok, így a valós, komoly történetek „a kutyát sem érdeklik”. Ezen a ponton pedig a regény „társadalmi” vonala átcsap némi erőltetettségbe, amikor a szereplők morális mérleget vonnak a korabeli Olaszország közállapotairól. Megoldásként a szereplők a kivonulást választják, ám ez a megoldás mintha kissé a szerző megfáradtságának jele is volna. (Vagy ez már majdnem egy összeesküvés-elmélet?)

A Mutatványszám összességében (a gyengébb lezárástól eltekintve) egy kiválóan megkomponált, részben A prágai temető konstrukcióját újrahasznosító, ám számos új kérdést felvető szöveg, amely egyszerre olvasható társadalmi regényként, egészen konkrét „figyelmeztetésekkel”, az erősebb oldala ugyanakkor olyan általános kérdések nyomába ered, mint a nyelven keresztüli manipuláció és a valóságról alkotott képünk már-már abszurd képlékenysége. A valóságról a nyelv aligha közvetíthet a végsőkig hiteles képet, és ezt azok tudják a legjobban, akik minden pillanatban megpróbálnak visszaélni a nyelvvel szembeni kiszolgáltatottságunkkal.

(Európa, Bp., 2016)