Szeifert Natália: Az altató szerekről (regényrészlet)

Mandy Kerr felvétele

(Zelma)

Mindennap próbáltam találni valamit, ami visszavezet, de nem tudtam volna megmondani, pontosan hova. Belekapaszkodni apró dolgokba, ha már a nagyokat át nem foghattam, a reggeli kávéban elkeveredő tej csigavonalába (apa—anya—apa), az utcán a cipősarkak koppanásába (Jönni fog egy ember / magas, nagy kalapban / jönni hajnalonta / mindig más alakban), a digitális dokumentumok fekete-fehérjébe (betű—szün—betű—betű—betű), de nem találtam semmit. Semmi olyat, amibe rendesen bele lehet kapaszkodni.

A múlt jól kivehető pillanatai magukba szakadtak, kiesve az elképzelt idő és körülmények szövetéből. Valószerűtlennek tűntem én is. Mintha álmodnék, pedig tudtam, hogy nem alszom. Persze soha nem lehettem egészen biztos benne.

Minduntalan egy távoli birtok képe merült fel bennem, egy olyan vidéké, ahol soha nem jártam. Kőből épült, magas udvarházzal, ahol minden fölé, talán az égre az van írva áttetsző fekete betűkkel: Malinconico. Ott élek, hosszú fekete szoknyás asszonyok között, nyaranta beleszakadok a ház körüli munkába, a körmeim rövidre vágva, hajnalban kelek, esténként fémes fáradtsággal zuhanok az ágyba, telente minden lelassul, ráérősen terjengenek még a pletykák is, ahogyan évszázadok óta minden télen, mert az ilyen helyeken valamiképpen megállt az idő.

Amikor sok éve Berta mama falujából gyalog elindultunk Marával a művészeti fesztiválra, végigstoppoltuk a Balaton környékét, az egyik út mentén találkoztunk egy emberrel, aki még soha nem járt a falu határán kívül. Unottan tolta a biciklit, és nem csak a hátizsákunkból tudta, hogy nem vagyunk odavalósiak. Ő mindenkit ismert ott, sőt mindenkit felismert, azt is látta, hogy messziről jöttünk, mondta, amikor megállítottuk, hogy megkérdezzük, jó felé megyünk-e. A beszédünkből megmondta, hogy pestiek vagyunk. Mosolygott, Jó maguknak, mondta, én még sosem jártam ott. Megtorpantam, bámultam a barázdákat az arcán, Mi az, hogy sosem? Hát, hogy sosem, mondta. Amarra van a nagy marhagazdaság, ő ott dolgozik, a marhák után takarít. Azok aztán fosnak, mondta, fosnak azok mindenre és mindennap, vasárnap is, ünnepnapon is, úgyhogy ki kell merni a ganét valakinek, és ő ez a valaki, hajnalban meg esténként, minden egyes nap. És szabadnap, nyaralás, család?, kérdezgettem, megvonta a vállát, Nem nagyon van, mondta. Éreztem, hogy ezt most mindenre érti, hogy nem nagyon van, és abban a pillanatban elképzeltem azt a világot, a Marhaszarmerő Ember Világát, ami a falu határáig tart, egy lépéssel se tovább, azon kívül minden úgy létezik számára, ahogyan nekem később egy távoli birtok, tudja, hogy milyen lehet, de sosem látta a saját szemével.

Sok emberrel találkoztam naponta, olyanokkal, akiket nem ismertem. Találkozás az is, amikor álmatlanságtól kiélesedett érzékekkel a befelé mélyülő univerzumban arcok, gesztusok töredékéből hirtelen feltárul egy metszet, mint egy nyitány partitúrája, amiben előre-hátra benne van minden. Például velem majdnem szemben ült a villamoson egy ember. Mindent tudtam az elnézőnek tűnő mosolyról, ami az arcán játszott, a visszataszító szája görbületéről, kopaszodó feje búbjáról, a gyűrött, fehér ingéről, két felső gombját lazán nyitva hagyta, nyakában bőrszálon lógott valami jelkép, a meggyőződése kézimunkába öntve. Ingzsebéből összehajtogatott papírt vett elő, rajta kinyomtatva (24-es Ariellel) hazafias versek, azt olvasgatta, és amikor néha feltekintett belőle, úgy nézett körül, mint aki tudja a választ az életre, habár valószínűleg nem olvasta a Galaxis útikalauzt, mert akkor felmerülne benne, hogy esetleg a kérdéssel is lehet gond. Pár éve ráébredt valódi hovatartozására, unokáit lovasiskolába íratta, nyaranta honismereti kirándulásokat szervez, szavalóversenyeken elnököl, lételeme a szervezés, éltetője az Igaz Ügy. Számára a világ többi része talán még annyira sem létezik, mint számomra egy távoli birtok. Nem kísérti semmi sem álmában, vannak álmai. Álmatlan óráiban sem kísérti semmi. Nincsenek álmatlan órái.

Amikor az apa halála utáni estén egyedül maradtam a lakásban, Mara hazament, sokáig néztem a tévét, de nem fogtam fel a látványt. Aztán felcsaptam a laptopomat, és minden e-mailt megválaszoltam. Éjjel kettőig hallgattam Szkrjabint a fürdőkádban ülve, néztem a színes csempéket. Anyám mindig azt mondta, fehérek, de én csak a nyitva hagyott ajtón át beszűrődő előszobai fényben láttam őket fehérnek, vagy inkább szürkének, ha felkapcsoltam a villanyt és szólt a zene (ha fürödtem, szinte mindig szólt), olyankor színesek voltak. Ahol a könyökömet kilógatom, ott pont egy citromsárga van, mellette egy piros, fölöttük almazöld, méregzöld.

Aztán az ágyban fekve képzeltem magam vissza a jobb időkbe, amikor még nem én voltam az egyetlen élőlény a lakásban. A felolvasásokra gondoltam, de az nem segített, mert azon kezdtem gondolkodni, mit is olvastam apának utoljára. Pontosan tudtam, mit. Ülök a kis fotelban az ágya mellett, körülbelüli oldalszámot mond, belekezdek, Nem, lapozz tovább, következő rész, az lesz, igen, jó lesz, mondja, aztán másik könyvet kér, Borges. Így nem fogok elaludni, úgyhogy még hátrébb megyek az időben, amikor még várni lehet, hogy éjfél körül kattan a zár, hazaér anya, nem jó, még hátrébb, amikor még Berta mamához járok nyaralni, nyár van, Marával játszunk az udvaron, mit játszunk, nem játszunk, lemegyünk a tóhoz, nem, nem fog ez így menni.

Nyitott szemmel fekszem az ágyon, már nem akarok sehova visszamenni az időben, már nem igazán van fogalmam arról, mi az, ami elmúlt, és mi lehet, ami előttem áll, nincs folyamat. Minden besimul saját magába. A karomat a fekete mennyezet felé nyújtom, spagettivékonnyá válik, végén a kézfejem mint vasgolyó imbolyog, majdnem elérem a plafont a végtelen messzeségben. Aztán leejtem vállból, vagy fél órán keresztül zuhan, mire végre súlyosan lehuppan a testem mellé. Becsukom a szemem, így fekszem egy vagy két órát. Ilyenkor talán alszom, azt képzelem, hogy alszom, azt álmodom. Vak, reménytelen percek, negyedórák peregnek el. Csak az álomból tudom biztosan, hogy aludtam. Amikor felriadok, kipattan a szemhéjam, mint a zsebóra fedele, remegek és lüktet a koponyám, mintha rajtakaptak volna. Ránézek az órára, onnan tudom meg, hány percig voltam boldog.

Hosszasan simogattam magam aznap éjjel, meglepően sokáig száraz maradtam. Volt az érdességben mégis valami abbahagyhatatlan, aztán robbanásszerűen nedvesedtem be, és rövid élvezettel végeztem. Kezeltem magam, mintha orvosságot vennék. Hátha a végén eljön a teljes tudatvesztés.

Hajnali háromkor felütöttem az internetet, és keresni kezdtem valamit vagy valakit, aki segít nekem elaludni. Orvosok, gyógyszerek, segélyvonal este nyolcig (este nyolcig?), homeopátia, aromaterápia, meditáció, öngyógyítás, magányos emberek.

Egy lány egyszer hatvannégy napot töltött folyamatos alvással. A kurva életbe. Egy kínai focirajongó az EB minden meccsét látni akarta, ezért tizenegy napig nem aludt, bele is halt, bele fogok halni, a kurva életbe. Randy Gardner viszont ugyanennyi napot töltött ébren, hogy Guinness-rekorder legyen, a hülye barom. Az lett. És nem halt bele.

Idegen életeket olvasgattam blogokon (mind kukkolónak születünk), elolvastam, hogyan él egy magyar Helsinkiben, Londonban, New Yorkban, Tokióban, Jaipurban, Sri-Lankán (mindenhol nehezen, mindenhol könnyedén), és mindennap megdöbbentem, hogyan képesek mások az élet hétköznapiságával kibékülni. Kielégülni munkától, egy sikerültebb ételtől, Guinness-rekordtól. Aztán örömmel láttam, hogy csodálatosan elszaporodott az ingyenpornó.

Éjszakák következtek széttárt combbal a monitor előtt, passzív szemlélő módban. Hajszolt, kirobbanó orgazmusok, három-négy is egy éjjel, mielőtt a végső kimerültség vagy a gyógyszer vagy az alkohol végleg kiütöttek. Aztán rászoktam, hogy a sorozatlövések helyett egyre tovább nyújtottam az egészet, egyetlen nagy, mindent kioltó elélvezésre hajtottam, de sokszor úgy alakult, hogy mégis elmaradt. Felröppentek néha kérdések (hová menekülhetek?), de elhessegettem őket. Talán még azt sem tudtam, hogy mindig ugyanazt a világnagy felejtést keresem.

Határidő előtt befejeztem és visszaküldtem a munkáimat, rászoktattam magam, hogy nappal dolgozzak. Soha nem voltam ennyire pontos és naprakész. Hetente egyszer bementem a kiadóba, minden számlát időben leadtam, ha kellett (már csak nagyon ritkán kellett), megjelentem a rádióban is, gyorsan és pontosan végeztem mindennel, és csak én éreztem, hogy néha megremeg a hangom. Egyetlen célom lett, hogy estére kizárjak minden zavarót, és minél hamarabb a gép előtt legyek, hogy ájulásig nyúlkálhassak a nyílásaimban.

Egyedül Marának említettem a dolgot, hónapokkal később, amikor este hazakísértem. Új hobbim van. Ja, én is szoktam néha pornót nézni, mondta, de már nem bánnám, ha lenne valaki komoly. Egy kapcsolat, mondta, nem olyan, amilyenek eddig voltak, nem kell ez a szerelem meg minden, csak valami biztos pont. Furcsán nézhettem rá, mert hozzátette, hogy jó, hát azért lehessen jókat dugni, de ne kelljen már beledögleni. Nevettem, de felderengett valami ijesztő az egészben, ami nem jellemző rá, valami komolyság, amit csak felnőttekről tudtam elképzelni. Rosszabb, mint ez a munkadüh, amivel képes a kiadóban mindenre, az másik élet, azzal nekem nincs dolgom. Lehet, hogy Mara be akar állni a többi közé?

Mintha valaki más beszélne azzal a keskeny szájával, amit úgy szerettem nézni, amikor evett. Felröhögtem. Nyugdíjba nem akarsz még menni?, kérdeztem, erre végre ő is nevetni kezdett, aztán megettünk egy egész doboz mogyorós karamellás csokifagyit. Nem alszom itt, mondtam fél tizenegy körül, Még éppen hazajutok. Nem felelt, megvonta a vállát, hogy jó, ahogy akarom, de ahogy nézett, abból megsejtettem, mit gondol rólam. Nyomorult, magányos pornófüggőnek látott. Én is annak láttam magamat.

Hazafelé a metrón végig egyetlen szó kattogott felém a szerelvényből. E-gye-dül. Otthon rákattintottam egy chat-oldal hirdetésére, regisztráltam, és megtudtam, hogy a világ egyik fele éjjelente titkos, virtuális szobákba lépve éli második életét, inszomniás látomásait. Kapcsolatot létesíthetek hasonló érdeklődésű álmatlanokkal bármelyik éjjel, bármelyik hajnalban. Beléptem egy chat-szobába, és pár percig úgy tűnt, az egésznek alig van valami köze a szexhez.

A névtelen ismerkedés őrületes szabadsága, és még csak eszembe se jutott füllenteni. A nevem elárulta, hogy nő vagyok, talán először örültem annak, hogy anyám Zelmának nevezett el. Nem volt foglalt a név, tényleg kinek is kéne egy ilyen hülye név, még álnévnek se. Egyszerre egy csomó férfi írt nekem. Bevallottam a koromat, hogy egyedül élek és hogy nem tudok aludni. Mindenkinek volt egy ötlete, mitől tudnék. Fényképet kértek, előkotortam a digitális mappákból egy nem túl régit, másnapra frisset ígértem, nem tudtam olyan gyorsan írni, amilyen gyorsan kérdezgettek, pedig jól gépelek. Webkamera?, Holnapra lesz!, írtam a Bánatos Nősnek, a Fiatal Pincérnek, a Gyúrós Pasinak, a Jóindulatú Sokatbeszélőnek. Nagyvonalúságban nem volt hiány, nem baj, ha nincs kamerám, azért nézzek meg egy csak nekem felállított faszt, ha gondolom, ki is veri nekem online, és én gondoltam. Fülig pirulva izgató szavakat írtam ismeretleneknek, bámultam egy nemi szervet, egy idegen húst, rajta idegen ujjakat, hallgattam idegen torokhangot, élveztem a nagyon is ismerős izgalmat, csodáltam, mennyire egyszerű az élet. A magánynak vége.

Két élvezéssel később úgy zuhantam végig a heverőmön, mintha agyonvertek volna. Négy órán át öntudatlanul aludtam, de ugyanazzal a zakatoló, égető szégyennel ébredtem, amit először akkor éreztem, amikor Mara öccse bámult engem Berta mama hátsó udvarában.

Megjelentek az Irodalmi Szemle 2017/10-es számában.

Szeifert Natália (1979, Zirc)

Költő, író.