N. Tóth Anikó prózái

Julija Svetlova felvétele

Tép

Csak a belek, semmi más.

A professzor halkan beszél a medikához a széttárt combok közül. A törékeny nő karján mappa, engedelmes és szorgalmas jegyzetelésre. A balkezesek jellegzetes könyöktartása kecses várakozásban. Szív alakú arcát kiemeli a gondosan igazított fekete bubifrizura. Feltehetően hosszú ideig gyakorolt mosolyba merevedik finom sminkje: a bizalmasan és teljes odaadással magyarázó professzor felé következetesen irányítja a legcsekélyebb kacérságot is kizáró, ugyanakkor áhítatmentes fegyelmet. Két lépés távolságból és elszánt kötelességtudatból követi a mozdulatokat. Még véletlenül sem néz a vizsgált területen túl. A folytatódó testre, a felgyűrt blúzba kapaszkodó ujjakra, az apró virágminták alól kikandikáló melltartó csipkéjére, a finoman sminkelt másik arcra. A bordó bubifrizurára. A félig leeresztett gyöngyházszínű szemhéj alól riadtan fürkésző tekintetet tüntetően kerüli.

A flakon halkan tüsszent, amint a professzor a kezébe veszi. Gyengéden simogatja szét a lúdbőrző alhason a hideg gélt az ultrahang-készülék fejével. A fáradtrózsaszín forradás végén és környékén óvatosan benyomja a bőrt. Meg-megáll, néhány pillanatig kivár, több irányba is elfordítja a berendezést, a kissé a medika felé fordított képernyőt tanulmányozza. Latin kifejezések mállanak szét a steril fényben. A fej visszakerül a tartókarra. A korántsem puha papírtörlő, amivel a professzor ösztönös takarító gesztust tesz, nem bizonyul elégnek a kétoldalt szétkúszó áttetsző gél felszívására.

A hangszín és hangerő, mellyel türelemre inti a feszülten heverő testet, ugyanaz, mint amit a medikának is szán. Endovag, rövidít a bubifizurás. A behatolás hűvösen kíméletes, szürke örvényeket eredményez a monitoron. A méh helyén visszhang.

Csak a belek, semmi más.

Az izmok megkönnyebbülnek, amint az alagút bejárata halk pukkanással összezár. A professzor lefejti a makkra emlékeztető vizsgálófejről az óvszert, majd visszahelyezi a tartókarra. Kesztyűt ölt. Az éles fénycsóvát a megfelelő helyre küldi. A testnek megfeszített összpontosításra van szüksége, hogy az izmok megadóan lazák maradjanak. Combtőmagasságban tar férfifej. A behatolási mélység megegyezik az ujjak hosszúságával. A gyöngyházszínű szemhéj összezárul. A kesztyű lecuppan a tátott szájú szemetesbe.

Csak belek, kanyarodik a jegyzet a szegycsonthoz szorított mappába a rezzenéstelen arc alatt. Semmi más.

A vizsgálat alatt példásan engedelmes test nehézkesen mozdul, lomhán szedelőzködik. Előbb kiakadnak a lábak a kengyelből. Majd felemelkedéshez feszül a has, bizsereg a forradás az időközben megszáradt gélmaradványok gyöngyházszín repedései mentén. Csusszan a fenék a vizsgálóasztalszéli gödörben. Helyükre hullanak a virágminták. A függöny mögötti fülkében lassan boldogul a többi ruhadarabbal. Sehogy sem akarnak alkalmazkodni a test kanyarulataihoz, mintha kicserélődtek volna a néhány perc alatt, míg üresen lógtak a szék karfáján. Vagy a test cserélődött ki végérvényesen.

Részemről rendben. Három hónap múltán jöjjön ellenőrzésre. A professzor hangjában és tekintetében biztatás. Megértés. Tapintat. A medika arcán együttérzést kizáró sminkmosoly. Amint kezet nyújt a férfinak, hullámot vetnek a virágminták. Elteszi a leletet. A testébe betolakodó bubifrizurást tüntetően figyelmen kívül hagyja. Átsuhan a széles küszöb felett, tompán csapódik mögötte az ajtó.

A váróban két terhes nő, egy vézna öregasszony, egy hozzá hasonló korú, gondosan ápolt asszony és egy tízévesforma lány tekintete követi a bejáratig. Egy darabig vonszolja magával a méhe helyén zengő visszhangot. Aztán megszaporázza lépteit.

Az utcára érve letépi a fejéről a vizsgálati fekvés közben kissé félrecsúszott bordó bubifrizurát. A legközelebbi kukába hajítja. A fodrász már amúgy is figyelmeztette, hogy elárulják a kitüremkedő új tincsek. Beletúr a mohapuha hajba a homloktól a tarkóig. Feltételes boldogság.

Semmi más.

Koper fölött az ég

A kikötőből ötemeletes luxushajó indul éppen. A legfelső szinten tétova utasok körvonalai és a védőkorlát pálcikái rajzolódnak a késő délután bágyadt kékjére. Sirályszárnyak paskolják a forró levegőt. A monumentális hófehér hajótest könnyedén siklik az acélos hullámokon, gyorsan zsugorodik, majd felszívódik a verőfényben. Üvegkalitka röptet a partról az utcaszintre. A sétányt platánsor szegélyezi, kócos fények fogócskáznak a márványos kérgen. A helyiek szapora, a nyaralók ráérős léptei szabálytalan ritmust kopognak a köveken. Aranyifjak csikorgatják piros kabriójuk fékjeit a sarkon, dübörgő basszusokat szórnak a gyanútlan járókelők közé sétányhosszat. Egy macska a rózsalugasba menekül, ahol két hajléktalan a szobortalapzaton felejtett borosüveg tartalmán osztozik. Egyikük szakállán vörös patak csorog. Az egyre szűkülő utca az óváros szívébe szippant. A városháza homlokzatának pártázata óriáscsipke a térre boruló kékezüst baldachin szélén. Masszív harangtorony fúródik a sűrűsödő kékbe. Kétszáznégy lépcső visz a toronysisak alatti harangterembe. A dróthálóval védett félköríves ablakokból négy tájszelet tárul. Azúr öbölben oldódik az ég vize. A dombháti fák koronájába felhőfátylak akadnak. Tetők terpeszkednek egymáshoz bújó épületeken. Manóházikóban végződő kémények ágaskodnak, kíváncsi ablakszemek pásztázzák a sikátorokat. A harangok hétszáz éve lógnak egykedvűen a változatlan térben, tűrve a huzat meg-megújuló ostromát, a turisták telhetetlen vakuzását. Óraütéskor kondulnak a testüregek, rengnek a palotafalak. A téren váratlan szél vágtat keresztül, belök a kapualjba, taszigál a sikátorban. Szürke égszalag fut a háromemeletes házak között. Kopottzöld zsalugáterek ásítoznak a komor kőfalakon. Váratlan keresztutcák csábítanak a labirintusba, ablakból kilógatott lepedők, lobogó ruhák, hallgatag kapuk, leánderekkel cicomázott belső udvarok húznak egyre beljebb, csapongva váltunk irányt. Egy szűk utcát csigavonalas oromdísz zár le. Az óvárosszéli terecskén kút, kőbábok, gombban végződő kősityakok ívelnek fölötte, a pillérek alján kétoldalt bizarr pufók arcok fújják a vízsugarat a zöldes tükörbe. A városkapun innen lüktető évszázadok, tajtékos ég. Túl a mozdulatlan jelen, a stadion monstruózus fényvetői, a hatalmas kietlen parkoló, a plázák könyörtelen üvegkockái. A szél ónos felhőket tologat a fehér lakópark fölé. Egy bank tetején szomorú angyal int. Hirtelen zúdul a nyakunkba a zápor.

Részletek a szerző Szabad ez a hely? című kötetéből, amely idén jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Író, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék).