Szalay Zoltán: Irodalom és kriptozoológia IV. / Az árnyéktalanok

Lytovchenko Volodymyr felvétele

Végső soron ismét csak egy nagy, titokzatos keleti királyságról szóló meséhez érkezünk. Bruno Popper története is egy ilyen mese. Habár a nagy, titokzatos keleti királyságok közös vonása, hogy soha nem bizonyosodhatunk meg teljességgel a létezésükről. Bruno Popper keleti királyságának határait sem találjuk meg a térképen. Ő maga sem segít bennünket ehhez hozzá. Inkább azt üzeni, feledkezzünk meg róla, hogy a nagy keleti királyságnak vannak határai.

Ahonnan érkezik, ott mindent határok közé szorítottak. Évszázadokig mást sem csináltak, csak csűrték-csavarták ezeket a határokat, amíg már senki az égvilágon nem igazodott ki rajtuk. Tartományok, országok, fejedelemségek, királyságok nevei kavarogtak a szimbólumoktól dagadó fejekben; minden egyre csak egymásra rakódott, és a nagy akarásban végül már csak az agresszív még-tovább-akarás maradt. Bruno Popper egy Lemberg nevű városban született. Ennek a vidéknek a képe, ahogy arról későbbi írásai tanúskodnak, kusza álomfoszlányokban maradt csak meg benne: mindenre sár tapadt, s mégis minden remegett, az egyik pillanatban a sűrű felhőtakaróból előtört a mámorító napfény, hogy a következőben fenyegetően csapjon le a borús szürkeség. Hangos, sárszagú, sötét és mégis bizsergető, derűs temetésekre, bölcsességükben is utálatos és kegyetlen férfiakra és nőkre, díszes, szigorú, gyötrelmes ünnepekre és egyszerre súlyos és játékos hétköznapokra, riadt és mégis mély érzelmekre emlékezett ezekből az időkből. A szülei, akik a világ minden arca felé nyitott emberek voltak, végigvándoroltak tájakat, országokat, Brunóra sokféle nyelv és szokás és emlék ragadt, míg Bécsben nem kötöttek ki, ebben az egyszerre rémisztően magabiztos és felemelően kiismerhetetlen városban. Bruno Popper itt eszmélt fel igazán, és innen kezdte meg az útját a távoli keleti királyság felé.

Az öreg császár szelleme lebegett a város fölött; nem volt apelláta, az öreg császárnak örökké kell élnie, ahogy a birodalomnak is. Nyolcvanas éveibe lépett lassacskán az uralkodó, és a városon is érződött némi megfáradtság, holott kívülre azt mutatta, soha ilyen üde, életvidám és elhivatott nem volt még, mint most, ezekben az években, amelyek ennek a birodalomnak a még csillogóbb, még pompásabb jövőjét készítik elő. Maga az idő készíti elő ezt a jövőt, sugallta a város, mert az idő volt az, ami ezt a várost lendületben és állandó lüktetésben tartotta. Bruno Popper csodálkozva szemlélte a körülötte sivítva száguldó időt, alig bírt betelni vele, és mindeközben mélyre merült ennek a csodálatos városnak a fortyogó-bugyogó szellemében.

Bruno Popper eszmélésekor már ismert volt a Popper-ház Bécsben, mert szüleit kegyesen elragadta és a magasba emelte az idők egyik bő tajtékú, robogó hulláma. Ő maga elmerülhetett a könyvekben, amelyeknek mohó szerelmese lett, s amelyek elvezették a város olyan nagyra becsült tudományos világához. A fajokat kezdte tanulmányozni; őrlődött a teljes elvontság és a szigorú alkalmazhatóság világa között, s úgy vélte, a biológia a legnyereségesebb kompromisszum. Hiszen a biológia nem más, mint képek és tárgyak párbeszéde, ahol e tárgyak éppenséggel élők, azaz állandóan változnak; a kérdés, hogy a róluk alkotott képek bírják-e követni őket. Bruno Popper ezen töprengett a fülledt levegőjű bécsi akadémiai közegben, amíg rá nem ébredt: ki kell lépnie innen.

Huszonöt éves volt, amikor első expedícióját elindította az Urál környékére. Galambokat kutatott, ez szerepelt legalábbis az expedíció hivatalos dokumentációjában. Tanulmány végül nem született ebből az útból, egy nagy kötegnyi levél azonban igen; egy bizonyos Fischer Árpád nevű pozsonyi kollégájának címezte mindet. A galambokról vajmi keveset tudhatunk meg a levélkötegből. Bruno Popper lelki vívódásainak évei ezek: arra keresi a választ, van-e bármiféle megoldás a tudomány és a valóság közötti világnyi szakadék áthidalására, s neki magának lehet-e ebben bármiféle szerepe. Neki, aki önmagát sem képes még a legmegbízhatatlanabbul sem meghatározni, hiszen bármikor tekint önmagába, a látvány úgy foszlik szerteszét, mint az álomkép ébredés után. Bármilyen leírással próbálkozik is, szüntelen a cáfolatok megdönthetetlen hadserege rohanja le, minden önmagáról tett állításkísérlete egyúttal önmaga cáfolata, sőt mi több – paródiája. Azt is kifejti, ehhez alighanem hozzájárul, hogy nem érzi magát otthon sem ebben a bámulatos, lenyűgöző és oly sokat kínáló városban, ahol lakhelye van, sem abban a hatalmas és felfoghatatlan birodalomban, amelynek polgára. Egyetlen nyelvet és szót sem lát képesnek arra, hogy önmagát megközelítse a segítségükkel.

A második út két évvel később valósult meg, a Kaukázus hegyei közé, a tudós Popper ismét egy galamb, egy titokzatos, még csak felületesen leírt faj nyomába eredt. Az erről az útról fennmaradt leveleiben említi meg először, hogy egyre keletebbre kellene utaznia, egyre nagyobb távolságokat kellene bejárnia, mert úgy érzi – s a homályos intuíciók, állítja, szolgálnak minden érdemi tudás alapjául –, kelet felé vonulva fog rálelni valamire, ami segíthet feloldani a kép és a világ közötti borzalmas feszültséget. Ha ez nem sikerül, írja Pozsonyba, komoly bajba kerül.

Ez a második út, amely majdnem egy teljes évig tartott, és súlyos gyakorlati élettapasztalatokkal járt a fiatal kutató számára, tudományos eredményeket is hozott, és Bruno Popper neve ismert lett a bécsi ornitológuskörökben. Alig ért haza, váratlanul megnősült, egy tizennyolc éves cseh polgárlányt vett el, aki még a következő keleti expedíció szervezése alatt teherbe is esett. Popper azonban – nagy családi drámákat is vállalva – nem várta meg gyermeke születését, és még az sem tántorította el, hogy az idős császár az utazás kitűzött dátuma előtt egy héttel üzent hadat Szerbiának, ami – ezt mindenki tudta – mindent végérvényesen megváltoztatott. Itt volt az idő, Bruno Popper felhúzta túracsizmáját, és útra kelt: ezúttal már a keleti királyságot vette célba.

Egy kisebb vagyont halmozott fel erre a vállalkozásra, ám túl sok embert nem vitt magával, épp csak a legszűkebb csapatot. Az első levelek annak rendje és módja szerint érkeztek, az első év elteltével azonban szakadozni kezdett a kapcsolat.

Bruno Popper arról írt, a nappalok kegyetlenül forrók és szárazak, az éjszakák elviselhetetlenül hidegek, a reggelek pedig minden képzeletet felülmúló találkozásai fagynak és hőségnek. A türkmén–üzbég–afgán határvidéken – már ha lehet bármi értelme itt az európai határfogalmat használni – hosszabb időre letáboroztak, mert a csapatból többen hasmenéses betegséget kaptak. Bruno Popper arról írt, minden reggel messzire kóborol a tábortól, és közben megpróbál csak önmagára figyelni. Úgy érzi, van egy faj, amelynek a nyomára bukkanhat, ha csak önmagára figyel. Ez nem a szokványos biológiai megfigyelésmód, teszi hozzá, nem olyasféle módszer, amit bármikor elismernének egy nyugati egyetemen. Valamiféle kriptozoológia, írja talán félig tréfásan. Nem látja ezt a fajt, nem tudja besorolni a rendszertani táblázat szerint, de ott lohol a nyomában, és egyszer csak annyira a közelébe fog férkőzni, hogy megérthesse.

Miközben otthonát dúlja a háború, Bruno Popper most már csak alig néhány társával továbbhalad a tádzsikisztáni nomádok földjén. Egy fertőzésről ír, amely miatt nem tud lovagolni, egy kis kocsit ácsoltak neki a helyiek, abban húzzák tovább. Kevés élőlénnyel találkoznak, olyan sivár a táj, hogy még a szúnyogok se távolodnak messzire a kiszáradóban lévő kis pocsolyák környékéről. Őbenne viszont, írja Popper, kezd felszabadulni valami. Most már nem kell nagyon messzire menni. Utolsó előtti levelében fejti ki a legpontosabban, mire gondol.

A platóni ősképlet csapdájában kell keresni a megoldást, írja Popper. Az elmúlt évezredekben mást sem próbáltunk megérteni, mint azt a nagy tételt, mely szerint egész földi életünkben a valóság árnyait látjuk a barlang falán, ezeket a kacéran táncoló-imbolygó árnyakat, s magukat az alakokat soha nem pillanthatjuk meg, ám létezésükről tudomást szerezhetünk az árnyaik által. Megszállottakként bámultuk ezeket az árnyakat, s közben próbáltuk felmérni, vajon a valós alakoknak milyen torzulásait hordozzák magukon. Mindeközben pedig teljesen megfeledkeztünk arról, hogy lehetnek olyan alakok is, amelyek nem vetnek árnyat a falra. Nem fizikai tárgyak ugyanis, hanem olyan lények, amelyek csak önmagukban léteznek, és nem másolhatók. Nem lelkek, nem szellemek, nem démonok, megfigyelhetők és leírhatók, testük van, csak árnyékuk nincs. Elfeledkeztünk róluk, pedig léteznek, és sokfélék, egy egész tudományt lehetne építeni rájuk, igen, mondjuk úgy, hogy ez lehetne a nagy kriptozoológia. Az árnyéktalan fajok tudománya; azoké a fajoké, amelyek immúnisak a hagyományos biológia elavult módszereivel szemben. Azoké a fajoké, amelyeknek a megfigyelése olyan titkokra derít fényt, amelyekre mintha mindeddig fátylat borítottunk volna.

Az utolsó célba ért levél az expedíció teljes kudarcáról adott hírt. Popper egy kis kínai városkából küldte, ahova már csak két társa kísérte el, de ők is súlyos betegségekkel küszködve. A többiek ekkor már vagy visszaindultak Európába, vagy végleg eltűntek. Popper említi, valami nagy forradalomról beszél mindenki, amelynek a hullámai ide is elérhetnek. Itt nincs semmi étel, és víz is alig, írja. A levél befejezése viszont nem borúlátó. Innen már csak pár lépésnyire van a titokzatos keleti királyság, zárja Popper, és be fogunk lépni a kapuján, vagy talán már be is léptünk.

fotó: Somogyi Tibor, ujszo.com

fotó: Somogyi Tibor, ujszo.com

 

Szalay Zoltán (1985, Pozsony)

Író, az Új Szó főszerkesztője. Legújabb kötete Felföld végnapjaicímmel idén novemberben jelent meg a Kalligramnál.