Bakos Gyöngyi: Átszállási lehetőségek

Ilonával a Denfert-Rochereau megállónál találkozunk fél tizenkettőkor. Sárga kalapban leszek, mondja a telefonban, pontosan ott fogom várni magát, amikor majd kijön a metróból. Nem is metró, hanem RER. Azzal jön, igaz?, kérdezi. Igen, felelem bizonytalanul, nem tudom, mivel fogok majd menni. Mindenestre felírom, hogy RER, utána három felkiáltójel. Azzal a legegyszerűbb, mondja, egyenesen a reptérről. Könnyű megjegyezni, Luxembourg, utána Port Royal, utána Denfert. A Luxembourg kert gyönyörű ebben az évszakban. Szóval utána kettővel. A La rue Daguerre felé kell kijönni. Amikor leszáll a metróról, balra induljon el. Na, ott fogom várni magát a metrókijáratnál. Jegyzetelek, nem tudom, hogy kell leírni, hogy Denfert-Rochereau. Azt írom, Denfer Ross, Lux + 2, RER!!! Honnan is jön, kérdezi. Leedsből, mondom. Linzből? Éltem ott három évig. Nem Linz, Leeds, Anglia.

Fél tizenkettő lesz négy perc múlva. Mindjárt leszállok a RER-ről, végül tényleg azzal jöttem, a reptérről egyenesen idehoz. Balra megyek, majd jobbra, mozgólépcső, fel a La rue Daguerre irányába. Kezemben fogom a cetlit, amire jegyzeteltem. Ott áll Ilona, sárga kalapban, engem vár. Nem ilyennek képzeltem. Mosolyog. Kérdezget, hogy könnyen idetaláltam-e, milyen volt az út, ilyenkor szokásos frázisok. A rúzsa, talán mályva, olyan árnyalat, amit legalább negyven éve nem gyártanak. Kicsit túlszalad a szája kontúrjain. A kalapját fogja, nem is fúj a szél, mosolyog. Van benne valami kimértség. Húsos ujjain feszül a csipkekesztyű. Miért visel kesztyűt, 32 fok van. Ez a Denfert-Rochereau, mondja. Most már tudom, hogy kell leírni. Mutatok magának még valamit, jöjjön. Átmegyünk a zebrán, gyorsan mozog, aprókat lép, a teste egy gömb. Egyszer csak megáll, most forduljunk meg, mondja. Felmutat. Ott a torony csúcsa. És valóban ott van az Eiffel-torony csúcsa. Látom Ilonán, hogy büszke. Negyven éve élek itt, de nem tudom megszokni őket, mondja. Utálom a franciákat. Nem éhes, kérdezi. Rengeteg jó étterem van az utcában. Van a közelben egy piac, oda nézzen be, egész jó sonkáik vannak ezeknek, és a sajtjaik sem rosszak.

De ki az az Andrea, és miért hívtad fel, kérdezem. Senki, feleli. Ha senki, akkor miért hívtad fel, kérdezem. Csak egy volt barátnőm, feleli. Ezért írtad neki, hogy szereted, mert a volt barátnőd, kérdezem. Igen, nagyon magányos. De miért hazudtál, hogy az apádat kell hívnod? Mert tudtam, hogy rosszul reagáltál volna, feleli. Szerinted erre hogyan lehet jól reagálni, kérdezem. Nem tudom, feleli. Miért kell felhívni egy volt szerelmedet innen, és honnan tudod, hogy magányos? Mert írta, hogy nincs jól, feleli. Miért vagytok még kapcsolatban, kérdezem. Nem igazán értette meg, hogy vége, feleli. És tudja, hogy velem vagy Párizsban, kérdezem. Nem, de ő sincs most Magyarországon, feleli. Tudja egyáltalán, hogy együtt vagyunk? Nem tudja. És mikor mondod el neki, kérdezem. Fáradt vagyok, beszéljük meg ezt holnap, feleli. Te hülyének nézel engem, kérdezem. Nem nézlek hülyének, feleli, csak aludni szeretnék.

Imádom Disneylandet, képzelje, olyan bérletem van, amivel egész évben korlátlanul mehetek, mondja Ilona. Hetvenhárom éves, legalább száztíz kiló. Elképzelem őt Disneylandben. Párizsra amúgy egy hónap se elég, úgyhogy mindenképp jöjjön vissza, kedvesem. Kedvesemnek hív. Bözsi nénire emlékeztet. Körülbelül tízéves koromig kéthetente mentünk Bözsi nénihez biciklivel. Mindig szóda volt, málnaszörppel, és diós kosárka. Azt hiszem, azért emlékeztet Ilona Bözsi nénire, mert ő is kedvesemnek hívott. Vagy kedveskémnek. Nem emlékszem pontosan. Bözsi néni valamikor meghalt, és többé nem mentünk hozzá, azóta nem ettem diós kosárkát. A Louvre-ba nem érdemes csak úgy beugrani, mondja Ilona. Akkor menjen, ha rá tud szánni legalább öthat órát.

Leedsben majdnem lekéstem a repülőt. A taxis eltévedt, összekeverte a terminálokat, én meg azelőtt sose voltam még a leedsi reptéren, pedig ott élek három éve. Eszembe jut, amikor a repülőről megláttam a kontinenst. Anglia nem a kontinenshez tartozik ugyanis, legalábbis ők ezt gondolják. Britek, angolok, skótok, észak-írek, walesiek stb. Bemegyek egy teljesen átlagos brit bankba, megkérdezik, hogy mikor kívánok visszatérni a kontinensre. Visszakérdezek, hogy tessék? Európába. Nagy-Britannia, Egyesült Királyság. Nem igazodom ki.

Ilona kezembe nyom egy térképet, be vannak karikázva a szerinte fontos látnivalók. Ha meg akarja nézni az Eiffel-tornyot semmiképp se az Eiffel-torony megállónál szálljon le. Menjen el a Trocadérohoz. Kettővel van arrébb, be is jelöltem magának. Ott leszáll. Feljön a metróaluljáróból, sétál egyenesen, és egyszer csak balra néz. Na, akkor majd megérti, miért mondtam, hogy ott szálljon le. A Trocadéronál állunk, és szeretném megcsókolni. Szeretném, ha megcsókolna. Valószínű, hogy Andreára gondol, én is Andreára gondolok. Andrea vajon kire gondol. Andrea nem sejt semmit. Szeretném, ha sejtené. Amikor innen hazamegyünk, felhívom. Vagy elmegyek vele kávézni, és elmesélem, hogy tudja meg. Ez most ilyen szerelmi háromszög. Hogy kerülök én ebbe. Minden órában villog az Eiffel-torony, fogalmam sincs, hogy miért nézzük, bármi más sokkal érdekesebb ebben a városban. Tegnap este például elgyalogoltam a szállodától a Père-Lachaise temetőig, 3,2 kilométer. Nem vettem fel zoknit, csak úgy felhúztam a csizmámat és a nadrágomat, a kabát alatt egy hálóing volt rajtam. Február 1. Nem fáztam, enyhébbek itt a telek. Talán óceáni éghajlat. A tél enyhe, a nyár hűvös, ez rémlik. Este elfordult, nem nézett rám, én meg úgy éreztem, hogy megfulladok. Sétáltam 3,2 kilométert, aztán vissza metró. Igazából bolyongtam.

Nem hiszem, hogy meg fog csókolni, úgy áll mellettem, mintha nem is ismerne. Andreára gondol. Vagy arra gondol, hogy én Andreára gondolok. Nem hozzuk szóba a tegnap estét, nem kérdezi, hogy merre jártam, úgy csinál, mintha semmi nem történt volna. Fél méterre áll tőlem, nem csókol meg, és nem ölel át, nem néz rám, úgy csinál, mintha minden teljesen más lenne, mint huszonnégy órával ezelőtt.