Szendi Nóra: Irodalom és zárvány I.

Szendi Nóra: Irodalom és zárvány I.

Alagi Mihály felvétele

 

 

Mostanában megint egyre gyakrabban álmodom, hogy mire észbe kapok, már be vagyok állva, és inadekvát módon viselkedem. Lelepleződés. Valahogy megtörténik velem, mint amikor döbbenten jössz rá, hogy anyaszült meztelenül mászkirálsz ki tudja, mióta, és menekülnél, de nincs hová, mindenütt emberek, tág terek. Az egyik első ilyen álom tizenéves koromból: valami már történőben van, valami nem stimmel, próbálom tartani a frontot, és jópofáskodni egy hozzám képest feddhetetlen életű osztálytársamnak, villamossal szeljük át a Margit-hidat, és akkor egyszerre tótágast áll a parlament kupolája, én pedig kész, menthetetlenül szétesek.

Aztán felébredek, és valami tényleg nem stimmel. A tudatom első bizonytalan lépése után megtorpan, ledermed. Valami történt. Már a történés után vagyok. Áldozatául estem a történésnek. Alattam nyirkos a lepedő, mondhatnám, de ez inkább csak hatásvadászat, mert amúgy is megizzadok éjszaka. És hát persze az egész nem tart tovább egy ezredmásodpercnél, aztán rájövök, hogy ez már egy másik élet, és kéjes megnyugvással gördülök ki az alattam keletkezett tócsából. A parlament kupolája, az meg egy ideje így is, úgy is tótágast áll, emiatt aztán tényleg fölösleges narkóra költeni.

Már 2010 előtt mutatkoztak jelek, visszatekintve mégsem látható egyetlen konkrét pont, ahonnan még rükvercbe lehetett volna kapcsolni. Az eseti füllentgetések fokozatosan csontosodnak a mindennapok zárt hazugságrendszerévé, zárvánnyá. Míg bogyók lapulnak a zsebedben, és szipkát sodorgatsz az asztal lapja alatt, olyan magától értetődéssel értekezel saját józanságodról és tisztaságodról, illetve úgy általában is a függőséggel kapcsolatos roppant cizellált, empatikus, ugyanakkor kérlelhetetlen álláspontodról, mint némely tán jobb sorsra érdemes híradóbemondó a gyíkemberekről vagy a kormányinfó fáradhatatlan lovagjai bármiről, ami átcsomagolásra szorul. Eszközből cél lesz: a hazudozástól válsz függővé, megrészegít, hogy ezt is meg azt is meg amazt is le tudod nyomni a többiek torkán, csak úgy csusszan. De el is lehet fáradni tőle. A miniszterelnöknek sem lehettek könnyű évek, ez meg is látszik a fején, pedig biztos soha nem fogyasztott tejporral meg ricsivel ütött utcai szpídet, és a NER-vonattal egyidejűleg beromboló dizájnerhullámot is megúszta.

Akár a biztosíték túláramkor, egyszer csak lecsapódik a morál. Erkölcsi áramszünet. Ha egymásnak feszül a vízforraló, a tűzhely és a mosógép, apró lakásom idegrendszere pedig nem bír el ennyi villamosságot, székre állok, egyetlen kattintás, ennyi. A mosás várhat, a kávévíznek fel kell forrnia. Ezek egybites döntések. Az agyak és az országok kapcsolatok bonyolult hálózatai, érzékenyebb műszerek. El tudnak hangolódni.

Nem érzek megbánást. Jó, közben írtam egy regényt a témáról, szerintem nem is rosszat, engem legalábbis szórakoztatott, talán túlságosan is. Nem tudok a vétségeim súlyához illő komolyságot ölteni az arcomra. Nem is magam miatt kéne, hanem az emberek miatt, akiket felültettem. Ezt a zárványban kegyes hazugságnak, sőt alternatív valóságértelmezésnek hívják, a zárványon kívül inkább átbaszásnak. Nincs igazi elszámoltatás. Nem koppan a tanulság. Valamit érzek, valamit tompán, akárha távoli ismeretlenek problémáit kellene magamra vállalnom. Nézem a híradót (az egyik gyíkemberek nélküli változatot), és hüledezve csóválom a fejem, mint aki azt hiszi, rejtett kamerával figyelik, elég felelősségtudó értelmiségi-e. Korrupció, mélyszegénység, kivéreztetett oktatás, kórházi fertőzésben kimúló betegek, és akkor még a közel-keleten is robbantgatnak. Én meg közben komótosan tömöm a fejem a kanapén. A valóságshow-k túlstimuláló hatása. Túl sok ahhoz, hogy azt érezd, amit érezned kéne.

Felébredek, és valami nem stimmel. A tudatom első bizonytalan lépése után megtorpan, ledermed. Aztán rájövök, hogy éppen hogy stimmel, fals ez a másnap, látszólagos, hiszen minden maradt úgy, ahogy eddig is volt, ahogy már egészen beleszoktunk, miközben úgy teszünk, mintha képtelenség lenne megszokni. Azért egy kicsit még heverek csukott szemmel, mozdulatlanul, halottnak tettetve magam előtt magam. Tegnap volt pár óra, míg a kocsmatévé körül gyülekező népség felpezsdült, eksztatikus és irracionális remény szállta meg. De az is lehet, hogy csak mindenki be volt már baszva. Aztán a kollektív macskajaj a Facebookon. Nyívó értelmiségiek. Valaki a saját zárványából dörömböl kétségbeesve, hogy ha így nyí mindenki, akkor ki tapsolta vissza őket? Lelövöm a gépet, a növényeimhez és a biciklimhez menekülök. Mostanában több időt töltök velük, mint emberekkel. Ami előbbieket illeti, nekik sem fenékig tejfel az élet, a régi bérház fényviszonyai miatt csak a legszívósabbak nem patkolnak el idő előtt. Mégis, most pár óra leforgása alatt, ellentmondást nem tűrve, nyomatékosan rügyet fakasztanak (leszámítva azt a vén kaktuszt, aki még a dédanyámmal költözött Pestre, és sztoikus közönnyel élte végig a huszadik század tektonikus mozgásait). Nem hinném, hogy a növényeim kormánypártiak lennének. Csak besokalltak a téltől. A biciklim meg azon az állásponton van, hogy mentem volna inkább a közgyűlésre szavazni, így sosem lesz fedett kerékpártárolónk. Persze az kit érdekel, ugye, hogy neki nedves időben reumától sajog a lánca. Jól van, na, egyszer az is megoldódik, mondom, megsarkantyúzom, és tekerek bele a világba. Közben régi magyar punkszámokat és kilencvenes évekbeli popslágereket énekelek hamisan és ordítva, mert a biciklimen kívül úgysem hallja senki: ezt nevezem én szabadságnak. Köröttem emberek, tág terek. A mindenre fittyet hányó élet jelei.

Úgy döntöttem, komolyan veszem a miniszterelnöki megbízott (tényleg, vele amúgy mi van?) intelmét: keresem a jót. És megírom. Új típusú zárvány kiépítésén, csinosítgatásán, lakályossá tételén fáradozom. Tervezek még maradni egy ideig. Zöldre festem a szobám egyik falát, hogy idebenn örök tavasz legyen. Magamat igazítom az új élethez, mert az agy gyúrható, és képes a változásra. Nem baj, ha nem érzek dolgokat. Majd újratanulom őket. A felejtés sok mindenre gyógyír. Mostanában ugyanezért igyekszem a hírfogyasztási mohóságomat is kordában tartani.

Szegény miniszterelnök. Nézem az évértékelő beszédet, a viaszszerűvé dermedt arcot és a gödörré fáradt szemet, ami nem néz vissza rám, és arra gondolok, hogy olyan ez kicsit, mint annak a szultánnak vagy kinek az esete, aki rég meghalt az ütközetben, csak felkötötték a lovára, hogy meg ne futamodjanak az alattvalói. Neki már nincs lehetősége újrakezdeni.

Egy szál gyertya, állok a tarkómon, és lábfejem kanócát nézem a zöldes, tavaszszagú félhomályban. Azt hiszem, jól vagyok.

 

 

 

 

Szendi Nóra (1988)

Író, szerkesztő. Első regénye (Zárványok, 2015) az Apokrif–FISz közös sorozatában látott napvilágot. Második regénye (Természetes lustaság) ősszel várható a Kalligram gondozásában.