Vida Gergely: Változatok agóniára / Szalay Zoltán Felföld végnapjai című könyvéről

Szalay Zoltán új kötetének elbeszélései újra és újra az agónia és hanyatlás állapotaival szembesítik az olvasót. Számos, az alábbihoz hasonló tárgyú leírást hozhatnánk példának: „Olyan volt a látvány, mintha egy megfáradt, ezer éve sínylődő nép által lakott tájat látna” (Felföld végnapjai); „Vagy pedig sohasem fejlődött ki itt valódi élet, mindig csak ez a kókadtság, ami nem bír átfordulni elevenségbe?” (A harmadik előadás). De ami a legfontosabb, s ami ezeket a szövegeket igazán figyelemre méltóvá teszi, hogy e végállapot nemcsak az ábrázolt tárgyiasságok világában jelenik meg, hanem elsősorban a szövegek retorikai hatásmechanizmusai hozzák létre. Ezen módszerek egyik legfontosabbika a redukált nézőpontú elbeszélők „alkalmazása”. Legyen szó homo- (A kékfejű makákó, A keleti szárny) vagy heterodiegetikus (Kalitka, Samu újra néma stb.) elbeszélésről, genette-i fogalmakkal élve, belső fokalizációval találkozunk, az elbeszélő tehát csak azt mutatja meg, amit a szereplők is tudhatnak vagy érzékelnek.

Márpedig a (fő)szereplők különc alakok, paranoid vonásokkal, valóságérzékelésük erősen redukált. A már idézett A harmadik előadás főszereplője egy válságszakember, aki gyanakodva figyeli tóparti házából az ellene irányuló vélt vagy valós mozgásokat: „Azzal levágta a telefont a fotelba, s már nézett is kifelé: a tóparti bozótosban mintha mozgolódást észlelt volna, igen, ezek a helyiek lesznek, vakarcsok, akik bámulnak.” A megzavart észlelésnek természetesen köze van a bizonyos „harmadik előadáshoz”, itt is az történik, ami a Szalay-novellák többségében: a szerző érdekfeszítően építi fel az olvasó elváráshorizontját, egyrészt az információk ökonomikus adagolásának, másrészt a jól eltalált miliőrajzoknak köszönhetően, hogy aztán a befejezésben megvonja tőle a beteljesülést, a titok megfejtésének örömét. A „harmadik előadás” tartalmáról tehát nem szerzünk tudomást, de másról viszont igen (spoiler): a főszereplő, emlékei szerint, meg sem szólalt azon az előadáson, de ezzel a vélekedésével szemben egy fültanú, az asszisztens véleménye áll. Hogy valamiféle orákulumként jelenik meg a Mester, aki csak médiuma a rajta átáramló üzenetnek, vagy egyszerűen skizoid szétesése jeleként veszíti-e el szavai emlékezetét, talán nem is fontos. Ami most hangsúlyozandó, hogy a szereplők agonizálása a nyelvhez való viszonyukban is tetten érhető: Szalay szövegeinek alapvető tétje a szavakhoz, az íráshoz – mint az emlékezet és az azonosság médiumaihoz – való viszony tematizálása. Nem véletlen, hogy a szereplők gyakran tollforgatók. A címadó elbeszélés Vazulja például munkanélküli újságíró: a Felföldi Köztársaság megalakulásának kezdeti, elfelejtett euforikus idejét szeretné újraidézni, de nem kapja meg a megbízást, agóniája részben ebből fakad; A kékfejű makákó elhagyatott szigeten nevelőjével élő, trauma hatására megnémult elbeszélője; a Lebegés Andora pedig prózaírással próbálkozik, s amikor vendégséget tart otthon, bennehagyja ürülékét a vécében.

De talán beszédesebbek azok az esetek, amikor a nyelvi megnyilatkozás nem hiányként, hanem éppen megjelenésében, feltűnésében válik katalizátorává az eseményeknek. Szalay két elbeszélésében a nyelv monstruózus fenoménként tör be a valóságba: A tökéletes szám gyerekgyilkosságának oka az elfeledett, elfojtott (anya)nyelvnek a tudatalattiból való sokkszerű visszatérése: a nyelvjárási szavakat használni kezdő gyerek a szülei számára teljesen idegenné, elviselhetetlenné válik; a Samu újra néma c. elbeszélésben a Samu nevű kutya kezd emberi nyelven énekelni, amit a magát szegény tudatlan embernek tartó öregember és családja démoni megszállásként értékel.

Az utóbbi szövegnél azonban több okból is érdemes elidőzni. Elsőrendűen azért, mert eklatáns példáját adja a perspektíva redukálásából fakadó jelentéstöbblet megjelenésének, s nyugodtan állítható, hogy ez a mechanizmus a kötet prózanyelvének egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – jegye. A szöveg beleértett elbeszélője elejétől fogva az öregember és családja perspektívájából mutatja be a történéseket, és a segítségül hívott „doktort” is. Akiről nem tudni, igazi doktor-e, „viszont amikor megszólalt, tagadhatatlanul az Értelem nyilatkozott ki általa”, „az egyik kézfeje mintha nagyobb lett volna, mint a másik”, szemében pedig titokzatos barna tudás fénylett”. A doktor először elképed az eset hallatán, de aztán bemegy az elzárt kutyához, egyedül. Az olvasó, a családdal együtt, el is veszíti őt szem elől egy időre. Az odabent történtekről, a kutyával folytatott intellektuális párbeszédéről egyedül a „doktorra” hagyatkozhatunk (hasonló jelenet még kétszer ismétlődik meg). Az olvasó perspektívája tehát kétszeresen is szűkített, ami persze az olvasatok többértelműségének kedvez. Nem dönthető el megnyugtatóan, hogy átléptünk-e a fantasztikum gogoli területére, vagy az emberi babonaság és nyomorúság allegóriáját kapjuk.

A rákövetkező A keleti szárny c. szövegben ez a lehatároltság erősödik fel, s egyenesen a címben szereplő „hely” attribútuma lesz. Egy közelebbről nem azonosítható elbeszélő belső monológját halljuk. Nem tudjuk, ki ő: egy Kafka kastélyához hasonlatos palota keleti szárnyában él, a palota lakói és látogatói olykor patkánynak, nyomoréknak nevezik. De lehet akár magának a helynek az ősi esszenciája is, ugyanis nyelvének, testi-lelki létezésének egyedüli értelmét a palota keleti szárnya adja: „Csak a Palotáról tudok beszélni.” Monológja valamiféle önmegértés-kísérletnek is olvasható, de a szöveg minduntalan abban a helyzetben találja magát, ahonnan elindult. A kötet elbeszéléseinek időrendjére vetve egy pillantást elmondható, egytől egyig kronologikus rendben mondják el az eseményeket, A keleti szárny kivételével: repetitív, körkörös szerkezetű szövege szerint nincs erről a helyről menekvés, aki egyszer idelátogat, többé nem távozik.

Az utóbbiak, bizonyos megszorításokkal, kiterjeszthetők a könyv egészére is. Utalhatunk ezzel kapcsolatban a szabadságtól való megfosztottság könyvbéli tropológiájára: A kékfejű makákó majomketrecére, a fürj Kalitkájára, a Lent a földön repülést próbáló angyalszerű lényére, a címadó elbeszélés akváriumára. De a baljós, disztópiákat idéző miliőrajzoknak megfelelően ide sorolhatók a történések földrajzi és nyilvános színterei is: A kékfejű makákó szigete ugyanúgy korrespondál az ottélők lelkivilágával, mint A tökéletes szám mérgező levegőjű utcái vagy Felföld bűzös belső terei a sajátjaiéval.

A könyv 1. ciklusának – ennek címébe is kiemelt – Egérlyuk nevű kocsmájában pedig az idesorolt öt elbeszélés szereplőinek félbemaradt, lezáratlan történetei érintkeznek. Valóban, amolyan „talált” történetek ezek, vagy még inkább szomorú-groteszk történetszekvenciák a szappanoperák sújtotta külvárosból, nincs igazi kifutásuk, csak egyszerűen az elbeszélésük fejeződik be. A könyv 2. ciklusának (A tökéletes szám) nagyobb lélegzetű darabjai, ahogy fentebb már láttuk, a lezárás tekintetében hasonló effektust működtetnek: nem oldják fel a vázolt rejtélyt, ill. a szereplők nem kapnak egérutat kifelé e világból. (Egy-két esetben éreztem csupán, hogy a történet lezáratlansága, vagy másként, nyitottsága inkább tulajdonítható az „ötlet” kidolgozatlanságának, mint az elbeszélés logikájának. Erre a Zebra lehet példa, melyben a remek ötletre nem jutott hasonló színvonalú lezárás.)

Fentebb utaltam már a kötet elbeszéléseinek uralkodó időrendjére, erre most érdemes visszatérni. A kötet legtöbb darabjában kimutatható az események kronologikus rendben való elbeszélése, ami logikus narratív megfelelője a végnapjuk felé elkerülhetetlenül sodródó, agonizáló szereplőknek, meg persze a (fiktív) országnak, ahol élnek. A könyv 3. egységét egyedüliként alkotó címadó elbeszélés is a feleség diagnózisától sorjában halad a halál felé, de a könyvben egyedüliként kronologikus ellipszisekkel dolgozik. A történet 18 rövid, számozott epizódból épül fel, melyekből kibontakoznak Vazul kálváriájának egyes „stációi”. A munkanélküli újságíró, ahogy arra már utaltam, a felejtés ellenében tervezi cikkek írását, s az időrend megszakítottsága, epizodikussága éppenséggel terveit ellenpontozza a szerkezet szintjén.

A könyv többi írásában a narratív hiátusok nem a kronologikus ellipszisekből fakadnak, hanem – ahogy arról már szó volt – a szövegek belső fokalizációjából (egyrészt) és az ebből is fakadó információhiányból (másrészt). Az olvasó, az egyes szövegek mikrovilágába belépve már eleve abban a fázisban veszi fel a történet fonalát, amiben a világ jelenségei már olyanok, amilyenek. Egy disztópikus, gyakran kísérteties világba kerülünk, melyben – Sartre Az undorához hasonlóan – már érvényüket veszítették az észlelés köznapi kategóriái: a tárgyak körvonalai feloldódnak, a tereket átható szag lengi be, a lakást zsizsik emészti fel, a humánum felett a félelem és a felejtés „üli torát”.

Visszatérve a címadó elbeszélésre: záró szövegegységként visszamenőleg jelöli ki az értelmezés kereteit. Nem arról van szó természetesen, hogy a „Felföld” történelmi-ideológiai konnotációi nyomán elindulva referencializáljuk az elbeszélés színterét, de a szöveg nem is zár ki ilyen irányú olvasatot. (A Felföldi Köztársaság fiatal még, de a megalakulás euforikus pillanatait megcsúfolták; síkságon terül el, a látszódó dombok már nem tartoznak hozzá; Vazul, Lehel, Csaba, Tas neveket viselnek az itt élők; a „csikmák” tájnyelvi szót itt használják) De Szalay eltávolítja a történetet a konkrét tér-időtől, s szimbolikusan érthető parabolát hoz létre.

(Kalligram, Pozsony, 2017)