Hevesi Judit: Berlin 4
Terek
Mindig elfelejtem ezt a hétfő vs. múzeum-problémát, úgyhogy festményektől ma hiába várok megnyugvást. Nyitva van viszont a Jüdisches Museum, ahol épp James Turrell kiállítás van. A Ganzfeld egyik darabja, az Aural kapott helyet a múzeumban, és bár rettenetesen irritál, amikor egy művész megtiltja a kiállításán a fotózást, a Turrell által teremtett terek olyannyira lenyűgöznek, hogy kivételesen még ettől is eltekintek (meg attól is, hogy a cipőt is le kell húzni, saru van rajtam, nettó félóra le-és fölcibálás).
A teret, és vele együtt az agyamat, a szememet megtölti a biztonságos kék szín – épp a napokban olvastam, hogy a legtöbb ember a hetes számot és a kék színt kedveli. Felemelőnek és végtelenül szabadnak tetszik számomra az a művészet, ami nem az ábrázolásra törekszik, hanem immerzív; közvetlen, átélhető kapcsolatot teremt a néző és a tér, illetve ez esetben a fény között. M. ismertette meg velem Turrellt még annak idején, mint annyi mást is, küldök is neki egy üzenetet. Csak ezután járom be a Zsidó Múzeumot, a Daniel Liebeskind által tervezett épület zsenialitásáról bármennyit tudnék mesélni, de akkor nem lennék túl jó vendég, és talán lemaradnék még a vacsoráról is. Úgyhogy akit érdekel, itt kicsit utánanézhet: http://berlin2010.blog.hu/2010/06/12/daniel_liebeskind_zsido_muzeum_berlin_1999
A múzeum terei ordítják a hiányt és a veszteséget, igazi útvesztő az egész, az épület minden gesztusával elbizonytalanít: labirintus, villogás, kőtömbök és megközelíthetetlen terek, és mikor már alig elviselhetően érint meg, olvasom a feliratot: „exile meant rescue and safety”, ezzel a lendülettel veszem a táskámat és levegőzni megyek. Cs. dolgozik, egyedül bolyongok a városban, először a Berlinische Galerie, majd a Neues Museumban végigszaladok a Rajna Kincsein és persze Nefertitinek is dobok egy puszit. A Dómnál meglátom: „Hate harms the soul” – írok is egy „túszcserét” kérő üzenetet, amitől görcsbe rándul a gyomrom, vajon hányféleképpen fognak a válaszban megalázni. Mikor ettől az idegességtől már majdnem elpityeredem, megcsörren a telefon, Cs. végzett a munkahelyén, találkozunk a Zoo-nál, amit persze összekeverek a Tiergartennel, és tényleg mondja már meg nekem valaki ebben a nagy német rendben, hogy miért volt jó ötlet két egymás utáni megállót ugyanúgy, csak más nyelven elnevezni. Mindenesetre megtaláljuk egymást, és elsétálunk a Käthe Kollwitz Múzeumba, az egész életében a társadalmi igazságtalanság és a kiszolgáltatottság ellen tiltakozó grafikus és szobrásznő művei közül számomra elsősorban a rajzoknak van elsöprő erejük. Onnan át az egyik legcukibb kávézóba (Süßkramdealer, menjetek el!) megeszünk két karamellás sütit , és Cs-től életreszóló ajándékot kapok: ő Manfred, a Discoschwein.
De az én drága barátnőm nem elégszik meg ennyivel, Manfredet levelezőlap kíséri, rajta „Es geschehen noch Wunder” (Vannak még csodák). Értem, értem, de Discoschweinban azért egy kicsivel jobban hiszek. Cs., E., T., B., meg én – öten egy csodás közös vacsora. Holnap este már nem velük leszek, és az a helyzet, hogy piszkosul fognak hiányozni, főleg Cs., ahogy nevet.
A helyek csak helyek, nem így a tér: mert térben nem csupán mi vagyunk, a tér is belénk költözik, és az én olvasatomban éppen a jelentésük/jelentőségük különbözteti meg őket, az, ahogyan belakjuk, kitöltjük őket. Mint forma és tartalom. És mint Liebeskind egyik mondata, amiben az építészete kapcsán éppen azt állítja, hogy az élmény a fontos, amit egy épület közvetíthet, mert a jelentés mindig nyitott.
Szóval hogy persze, a jelentés mindig szubjektív és egyénalapú, de mindig van felelősség az olvasatokban, erre jutottam az ittlétem alatt. Hogy ezek a csodálatos katyvaszok, amit jobb szó híján életnek vagy kapcsolatoknak nevezünk, mégiscsak olyanok, amilyennek mi alakítjuk őket, többemberes feladatok. És mint ahogy van ez a terekkel és a városokkal: vagyunk lakói, csak hát beszélnek is hozzánk, hol halkabban, hol hangosabban mondják, néha egészen emberi hangon, és ha jó hallgatóság vagyunk és tudjuk, hogy mindig hordoznak üzenetet, nincs más feladat: dekódolni kell. Az értelmezés meg lehet most mondjuk az, hogy egy utazás távolságot teremt, és a távolság, ez az otthonos idegenség (engem, most éppen) felszabadít.
Hevesi Judit (1990, Hódmezővásárhely)
Költő, fordító. Budapesten él, a Corvina Kiadó szerkesztője. Első kötete Hálátlanok búcsúja, a második pedig Holnap ne gyere címmel jelent meg a Magvető kiadónál.