Szendi Nóra: Irodalom és zárvány II.
Borsos Zoltán: 01233 SERIES
A magányban az a rossz, mondjuk, hogy nincs kinek kiöntenem a bánatom, amikor szanaszét vágom a hónaljam apám villanyborotvájával. Vagy ha egy hete nem aludtam egy leadási határidő miatt, és úgy döntök, hogy már csak egy éjféli tusolás önthet belém lelket, és akkor az amúgy is lötyögő csavarok engednek a nehézkedésnek, mintha maguk is megfáradtak volna, és rám dől a zuhanykabin, amire az a válaszom, hogy háromnapos retekkel, pállott mackóruhával meggyötört kis testemen levánszorgok a Roni ABC-be valami fájdalomdíj-finomságért, mert végül is kit érdekel, úgysem szagol senki, és közben olyan romantikus képzetek avázkodnak az elmémbe, hogy ó, haj-haj, ha most kéznél lenne egy ilyen szerelős pasi, egy ilyen igazi Barkács Béla, aki akkor is jelen volna, és még idejében lefogná a kezem, amikor duguláselhárításra készülök, mert a rám törő takonysársugár erejétől aztán képtelen leszek idejében visszacsavarni azt a szart a mosogató alatt, aminek ez a pasi nyilván a nevét is tudná, sőt. Ott lenne akkor is, amikor a vakolat le- és a berendezés szétverése közepette rádöbbenek, hogy soha többet nem szeretnék összerakni és felállítani egy ötméteres univerzális létrát a nagyjából hat négyzetméteres konyhámban.
Aztán leadom határidőre a melót, előkotrok egy csillagcsavarhúzót, és a zuhanykabin (kicsit lötyögősen, de csak a lustaságom miatt) a helyére kerül. A csőgörényes szerelő többet keres a zsírdarabok kioperálásával, mint én egy hetek alatt összepiszmogott kritikával, de egyrészt a kritikáim nélkül vígan lehet élni (mostanában nekem is egész jól megy), kajadarabokat röfögő lefolyóval viszont kevésbé kényelmes, másrészt beszélgetésünk végére eljutunk a megnyugtató igazságig, hogy senkinek sem fenékig tejfel az élet, és mindenki dögre dolgozza magát. És fogalma sincs, hogy hoztam ezt össze, de nincs az a Barkács Béla, aki megfelelő eszközök híján ki tudta volna pucolni. Ettől én még továbbábrándozom a megnyugtatóan távoli jövőben érkezendő ezermesteremről, mindezeken túl viszont az sem ártana, ha kicsit tágítanék a barkácsolási horizontomon.
A lakásom annyira kicsi, mintha a személyiségem kivetülése volna, körém nőtt metafora, nautiluszház. Nem is értem, hogy lehetett benne ketten létezni, pedig a nagyobbik részét akkor is én birtokoltam. Egy ennyire miniatűr helyen két négyzetméter felszabadulása is olyan, mintha bálteremmé nyílna a tér, amiben végre jut hely a kolbászok közé tuszkolt Magyar grammatikának és a szerszámkészlet mögé suvasztott cicanadrág-gyűjteménynek. A másik oldalról meg persze szívszorító ez a két négyzetméter. Kizárólag ésszel nem fogható fel, hogyan férhetett el rajta egy másik emberi lény.
A kétszemélyes zárvány nem az egyszemélyes zárvány megduplázódása, hanem önálló entitás, egy új minőség. Belülről kitekintve óriási, egy ideig biztosan. Kívülről, pontosabban az egyszemélyes zárványból nézve például azt sem érteni, hogy van bármire is ideje az embernek. Nekem például az a bajom, hogy leküzdhetetlen sóderolhatnék tör rám, ha ott a másik, ha pedig beszélek, rögtön nagyüzemi problémagyártásba kezdek. Magányosan persze adódik egy-egy igazibbnak tűnő probléma, a legtöbb azonban előbb oldódik meg magától, mint hogy kielemezném valakinek. Szóval amikor épp egyedül vagyok, mindig azt hiszem, hogy varázslatos személyiségfejlődésen mentem keresztül, végre lehiggadtam és kiegyensúlyozottá váltam, aztán utólag kiderül, hogy csak csöndben voltam.
Ezzel az erővel persze tegyek némasági fogadalmat, kolostor vagy ilyesmi, de hát ez nem megoldás. Mint egy kényelmesen tágas, mégis biztonságosan körülhatárolt kifutójában élő vadállatot, előbb-utóbb vissza kell szoktatnom magam természetes környezetembe, a párkapcsolatok dzsungeles világába. Gondolok erre, vágyogatok is rá valami infantilis, vállaltan tinilányos módon, listába szedve, hogy milyen elvárásoknak feleljen meg a pasi, időről időre találok is eleven tárgyat a képzeteimnek, de közben meg arra is gondolok, hogy csak egy kicsit még, egy kicsit hadd maradjon minden így, és titkon megnyugszom, ha az eleven tárgyról kiderül, hogy van csaja.
Olyan ez, mint a visszafekvések lázadása. Mikor felkelek jókor, mert dolgom van, kitántorgok a fényes gangra egy kávéval, már majdnem belevágnék a napba, amikor egyszerre jön egy sugallat, elördögfiókásodik a képem, cinkosul visszakacsintok magamra, és rájövök, hogy mindenki bekaphatja, összerántom a függönyöket, és olyan mélységekig élem át az ágyban fetrengés gyönyörét, ahogy esténként nem lehet. Hisz tehermentesülök, nem cél az elalvás, csupán mellékhatás, betépek a szabadság ernyedt mámorától. A zárványlét csúcsra járatása: elterülök a dobozomban, és figyelem a dobozfalat karistoló zajokat, az éledező ház neszeit, a bekapcsolódó rádiókat (valaki Klubrádiót hallgat, mintha csak anyám a családi fészekben, ami elzsongítóan otthonos érzés), a dackorszakukat élő, óvodába cipelt gyerekek szirénázását. Mindenki nyüzsög, csak én maradok távol. Nem elhalasztom a reggelt: szembeszegülök vele. Én, a polgári lét ellenében. Aztán majd felkelek egyszer, majd, valamikor délután, és akkor jöhet minden: a félbehagyott kávé, a munka, a számlaírás, a mosogatás, a szerkesztés, az edzés. Barkács Béla. A közös jövő összeszerelése.
Ki kell használnom ezt a magányt, és jól megjegyezni, ahogy a hátam a matracba süpped. Ha elmúlik, így, éppen így, mint most, már soha többé nem leszek egyedül.
Szendi Nóra (1988)
Író, szerkesztő. Első regénye (Zárványok, 2015) az Apokrif–FISz közös sorozatában látott napvilágot. Második regénye (Természetes lustaság) ősszel várható a Kalligram gondozásában.