Hutvágner Éva: Irodalom és hang IV.

Patricia Piccini: Az ifjú család

Cilu

Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.

Én választottam – gondolta magában. Lapult, míg rácsos dobozban a kísérleti otthonba vitték.  A garat már magától szorul le, a fülek hátul, sziszegő hang a fogai közül, ahogy fordulnak vele. Kiengedni a zúgást, pislogni a Napba gyakorlás dolga, mindent meg lehet szokni. A test viszi tovább a döntéseit.  A test több, mint a perpetuum mobile. Csak sajtolni kell az igazat, amíg nem ereszt magától, mint a szelep a kuktán, fütyülve. Először kikérdezték. Átfésülték a titkait. Elhitte. Miért ne lenne igaz? Ez ő. Új. Választásainak céltáblája onnan, az igazság véredénye innen.

Előtte parfümöt árult háromezerért, feketén, egy cégnél, szürke tízemeletesek embereit olcsónak nézve hadarta a betanult paneleket, ezreseket lobogtatott elővéve a pénztárcát hirtelen, hogy kiguruljon az a pár forint a küszöb alatt itt is, ott is. A lépcsőház visszaverte valaki hangját, az övé. Megrémült, mert nem ismerte meg. A kollégák a tetőhöz közel pisáltak, eldugott tetőfeljárók alatt a sarokba, látta csordogálni lefelé, és átlépett rajta. Ekkor döntött.

Az első otthon első hetében újra kikérdezték. Egy asztalon ült. Mondták neki, mi lesz, ha nem szólal meg, emberi hangon. Komoly arccal kérdezték, ezt akarja-e, így tovább. Hagyta, hogy ivartalanítsák. A ház, ahol lakott, nem akart lépcső alatti szülést, dobozt, benne törölközőt, vért, és amúgy is, mi lenne aztán a kicsivel. Igaz? Igaz? Igaz vagy? Hallod még a hangod? – kérdezték tőle. Bent van még, ami válaszoljon? – máskor így. Akarsz-e tovább máshogy élni? Segít a szervezet, ne hagyd, ha érted még egyáltalán! A műtét után sokáig ült a napon, pokrócot húzott szájjal, érezte a föld illatát, és ha kérdezték a szomszédok, gazdái azt mondták, vad, simogatást nem tűr, de a házba beszokott. Fosik a tejtől.

A második kikérdezésnél véletlen csettintették fel, mint háttal a lámpakapcsolót. Úgy fest, volt még benne, ami reagált a szóra, hanglejtést vagy értelmet megértve. Felügyelni kell az akaratot, havi felülvizsgálattal – írták a szerződésbe még az elején – és ha van még köze a döntéshez, megteheti, hogy kiszól onnan és oda, ahol a kísérlet folyik. Bármikor.

Emlékszel egy kézre, ami keresztülvitt a téren? Rémlik az óvoda sárgája még? Látod alulnézetből az arcát? Érzed az öreges illatát a penészes szekrényből kikerült keményített ingnek? Most meghalt, akié volt, egy rozzant kanapéban szorult csak némi szaga annak, aki benne üldögélt naphosszat az utolsó évtizedben. Nem mosdatják többet, mert halott, nem néz lefelé, halott. Elillant vele minden, ami növekszik vagy érzik, maradtál te, gyászolni, ha tudsz. Szeretted – szólt, aki a fejét simogatta az asztalon.

Ásított. Megnyalta a térdét szórakozottan. Szerettem – gondolta. Meghalt. Gondolta aztán. Ismeretlen hang. Beszéd. Keze a forradására tapadt. A méh helye. Nem sajnálta, csak szégyellte egy emlék előtt, akinek párája is beszívódott a környező növényekbe, szégyellte az elfekvő délutánokat, amiken kullancsokat keresgélt a kar szőre között. Az érzések vonyítanak benne, nem ő. Nincs igazság, csak kitalált. Nincsenek tervek, de ha tudta volna, kutya lesz inkább.

Hutvágner Éva (1988, Dunaújváros)

Író, bábtörténész, első regénye Örök front címen jelent meg 2017-ben a Kalligramnál.