Ladányi István: Az újvidéki Új Symposion folyóirat első szerkesztői nemzedékének policentrikus irodalom- és kultúrafelfogása

(tanulmány)1

A címbe emelt policentrikus irodalom- és kultúrafelfogás ihletője a nyelvi policentrizmusról/ pluricentrizmusról való gondolkodás, amely olyan nyelvekkel foglalkozik, amelyeket két vagy több nemzet, elkülöníthető nyelvhasználói közösség használ, ezek egymással interakcióban állnak, és az így kialakult nyelvváltozatok kellő, identifikálásra alkalmas megkülönböztető jeggyel rendelkeznek, és a nyelvhasználók is felismerik nyelvváltozatuk eltérő jellegét, és ezt közösségi/nemzeti identitásuk részének tekintik.2 Az elmélet jól kezeli az alakulásban lévő nyelvi folyamatokat, az eltérő kodifikációs szinteket, az eltérő normatív igényeket, domináns és nem domináns nyelvváltozatok létét, tanulságai alkalmasak lehetnek a magyar irodalomtörténeti folyamatok vagy a kortárs magyar irodalom leírása kapcsán az egyetemes magyar irodalomról, a regionális magyar irodalmakról, netán a határon túli magyar irodalmakról folytatott irodalmi/irodalomtudományi viták szembenálló álláspontjainak a kezelésére, segíthetnek a regionális irodalmi sajátosságok megközelítésében és leírásában.

Dolgozatom egy folyóirat-történeti kutatásba illeszkedik, amelynek keretében az Új Symposion folyóirat kulturális kapcsolódásainak leírásához is hozzásegíthet a többközpontú kulturális szerkezet gondolata. A magyar irodalommal kapcsolatban a policentrikus szerkezet elsősorban a Budapest- központú irodalomfelfogással szembeállítható, regionális alakzatokat, irodalomszerveződési formákat, kulturális identitásváltozatokat is figyelembe vevő vertikális tagolást jelenthet. Olyan kulturális identitásalakzatok feltárását, létesítését, amelynek során figyelembe vehetők például az erdélyi kulturális hagyományok és ezek továbbélése, illetve újabb jellemzők formálódása a romániai magyar irodalomban; amely folyamatban megvitatható a magyar irodalom szlovákiai vagy szlovákiai kötődésű művelői esetében az, hogy a reionális kulturális sajátosságok, a kétnyelvűség és kétkultúrájúság, a szlovák és a cseh kultúra jobb ismerete és ezek közvetítő szerepe az egyéni alkotói attitűdökön és poétikákon túlmutatóan is hatással lehet; amelyben modellezhetők a jugoszláviai magyar irodalomnak nevezett jelenségkör esetében a saját irodalom és kultúra tevékeny létesítésének és alakításának szándékai, eszményei és megvalósításai vagy a multikulturális sajátosságokat mutató Jugoszlávia kulturális kereteinek inspiráló jellege. Az irodalom mint rendszer esetében a policentrikus/pluricentrikus szerkezet alkalmas lehet az eltérő kánonok megjelenítésére is, amelyek nemcsak kulturális régiók, hanem a hagyományokhoz való viszony, a kulturális identitásról alkotott képzetek, az irodalom és a művészetek szerepéről vallott elképzelések, kulturális értékrendek szerint az egyetemesnek tekintett magyar irodalmon belül horizontális rétegeket is kirajzolhatnak.

A policentrikus szerkezet egy regionális kultúra esetében a több kulturális térséghez, önálló entitásképző centrumhoz tartozás, illetve több központhoz való vonzódás leírására is használható. Az egykori Jugoszláviában kialakult és évtizedeken keresztül formálódott, önálló kulturális identitás létesítésében érdekelt vajdasági magyar irodalom esetében a saját kulturális centrum mellett az egyetemes magyar kultúrához való odatartozás, az egyes magyar regionális kulturális alakzatokhoz való külön sajátos kötődések, illetve a délszláv térség kulturális régióihoz való vonzódások, továbbá az 1950-es évektől intenzíven létesített és eszménye szerint az egyes délszláv nemzeti kultúrákat magába foglaló, sőt integráló jugoszláv kultúrához való kötődés is leírható egy policentrikus szerkezettel. Ez a szerkezet nem tételez éles határokat, kizárólagos formációkat, és lehetőséget nyújt az időben változó tendenciák azonosítására is, az egyes kulturális centrumok vonzerejének növekedésére vagy csökkenésére. A folytatásban a fent vázolt elképzeléseket az újvidéki Új Symposion folyóirat, illetve az időben korábban indult Symposion-mozgalom tevékenységének, kulturális kapcsolódásainak a leírásához kívánom hasznosítani.

Az Új Symposion folyóirat mintegy három évtizedes története nehezen körülhatárolható irodalmi jelenségkör, amelynek meghatározó kontextusait képezik a jugoszláviai és a vajdasági magyar kulturális és társadalmi közegek, a magyarországi és más, Magyarországon kívül létesülő kulturális alakzatokhoz való kötődések, elválaszthatatlanok tőle a nemzeti kisebbségi meghatározottságok, továbbá a több évtizedes működés történelmi változásai. A dolgozat elején a kontextusok érzékeltetésére fölvázolom a folyóirat működésének legfontosabb adatait, jellemzőit. A folytatásban az Új Symposion folyóirat modernista karaktere mellett hozok fel érveket, majd ennek összefüggéseiben értelmezem a folyóirat szerkesztési gyakorlatát, illetve az alkotói poétikák egyes jegyeit.

Az Új Symposion folyóirat első száma 1965 januárjában jelent meg Újvidéken, egy huszonéves fiatalokból álló irodalmár csoportosulás lapjaként. A lapalapításhoz vezető Symposion-mozgalom indulása az 1950-es évek legvégére, az 1960-as évek legelejére tehető. A Symposion-mozgalom neve az Ifjúság című újvidéki ifjúsági hetilap 1961. december 21-én indult mellékletéhez kötődik. A korábbi közművelődési jellegű és ifjú tollforgatóknak lehetőséget adó irodalmi rovatot ekkor váltotta fel Symposion címmel egy kétoldalas melléklet, amelynek viszonylag nagy önállósággal rendelkező szerkesztői az akkor 21-22 éves Bányai János, Domonkos István, Fehér Kálmán, Koncz István és Tolnai Ottó voltak. A Symposion mellékletnek 1964 őszéig hetvennyolc száma jelent meg, és mintegy hatvan munkatárs írásait közölte.3 Ennek szerkesztői gyakorlatában és az első számtól kezdődően élénk, nem ritkán durva vitáiban erősödött meg nemzedékként az 1965-ben az Új Symposiont elindító írócsoport. A hangadó szerkesztők és munkatársak, elsősorban Bányai János és Tolnai Ottó, továbbá Bosnyák István, Utasi Csaba, Végel László radikális hangnemben támadják a vajdasági magyar irodalom köldöknézőnek nevezett provincializmusát, templomtorony- és dűlőút-perspektíváját, a korábbi nemzedékek már beágyazódott szerzőit, aktuális köteteit. A délszláv térség folyóirataiból és kiadványaiból tájékozódó fiatalok a saját vajdasági magyar közegben kívánják ugyan kifejteni a hatásukat, de sajátként kezelik az egész délszláv térséget, és első kézből kívánnak tájékozódni és véleményt formálni a magyarországi irodalmi és kulturális fejleményekkel kapcsolatban is (budapesti úti beszámolókat írnak, folyóiratszemléket, könyvkritikákat publikálnak). Elsősorban a délszláv közegen keresztül tájékozódnak az újabb világirodalmi folyamatokban, jelentős mértékben támaszkodva közben magyarországi műfordítókra is, továbbá keresik a kapcsolatokat a nyugati magyar emigráció alkotóival. Az első durva összecsapásokat követően a fiatalok mellé áll a nagy tekintélyű baloldali irodalmár Sinkó Ervin, ami viszonylagos védettséget és további pártfogókat biztosít nekik. A folyamatos viták, támadások kereszttüzében így kerülhetett sor az 1965-ös önálló lapindításra. A vajdasági magyarságnak ekkor működik egy nagy hagyományú lapja, az 1934-es alapítású Híd, továbbá a Magyar Szó napilapnak van egy hetente megjelenő melléklete. Ezeket a kereteket bővíti az Új Symposion a fiatal, a húszas éveik közepén járó szerkesztőknek lehetőséget adó fórumként. Az első nemzedék kisebb-nagyobb változtatásokkal 1971 végéig szerkesztette a lapot, aztán Tolnai Ottó 1971 végi leváltását követően egyre inkább átalakul a szerkesztési gyakorlat, és az újvidéki Magyar Tanszék által kibocsátott hallgatókra építő, erőteljesebben irodalomtudományos, főként strukturalista megközelítéseket preferáló diskurzusok jellemzik a folyóiratot. Újvidék mint kulturális centrum megerősödése a folyóirat szerkesztési gyakorlatán is tükröződik. A délszláv irodalmi-kulturális gyakorlatokra való figyelem, tájékozódási irány továbbra is megmarad, bár többnyire formálisabb, kevésbé támaszkodik élő kapcsolatokra, és nem annyira napi jellegű, gyakran tematikus összeállításokban valósul meg. 1980 elejétől 1983 közepéig a folyóiratot a Sziveri János költő nevével fémjelzett harmadik nemzedék szerkeszti, amely újra erősebben nyit a magyarországi és más határon túli magyar nemzedéktársak felé, miközben fenntartja a korábbi természetes kapcsolatokat a délszláv térség kulturális formációival is, legerősebb kapcsolatokat a szintén újvidéki folyóirattal, a szerb Poljával ápolva.

A Symposion-mozgalom indulása, illetve az Új Symposion folyóirat első évtizede kifejezetten a modernség jegyében telt, a folyóirat a modernség nyelvén definiálta magát. A folyóirat mint önreprezentációs forma önmagában is az időbeliségben lét és a hozzá kapcsolódó lineáris fejlődéselképzelés artikulációs formája, az újkor terméke, egy olyan világképé, amely „a jövő felé nyitott”, amelyben „a magából újat szülő jelen minden egyes pillanatában újra és újra megismétlődik a korszakos újat kezdés”.4 Jürgen Habermas a Filozófiai diskurzus a modernségről című könyvében a „folyamatos megújulás” igényét, „a mozgást kifejező fogalmak” használatát említi még, s ezzel összefüggésben azt, hogy „a modernség a maga orientáló mértékeit nem kölcsönözheti és nem is akarja kölcsönözni egy másik kor példaképeiből; a modernségnek önmagából kell merítenie saját normativitását.”5 Az Új Symposion az első nemzedék által szerkesztett éveiben a modernségeszmény jegyeit hordozza magán, hagyomány és modernitás konfliktusában, amely konfliktusnak kifejezetten teremtője és kiélezője a vajdasági magyar kultúrában, mindig a modernitás oldalán határozza meg magát, magáévá teszi annak retorikáját, ellenfeleit pedig a modernizmus ellenfelének pozíciójába szorítja.6 Maga a folyóirat nevébe emelt „új” szó is a modernség szava, és célzatos választás.7 A szerkesztés gyakorlata pedig a meglévő saját kulturális örökség, a hagyományok ápolása helyett az újat alakítás, a kísérletező létrehozás eszményét követi, harmonizálva a modernitásnak a szocializmusban is érvényesülő eszményeivel. A jugoszláviai szocializmus különösen preferálta „a múlt visszahúzó erőivel” szemben a bátor jövőalakítást, az előzmények nélküli új alakzatok létesítését. Ezek között az eszmények között ott van a hit az irodalmi és kulturális cselekvések valóságalakító relevanciájában, hit abban, hogy a múlt negatív történelmi eseményeinek, rossz gyakorlatainak jelenbéli érvényessége a kultúra eszközeivel felülírható.

Az értékőrzést előtérbe állító, a lokálist művészi kompromisszumok árán is preferáló szerkesztői és alkotói gyakorlatok helyett abszolútnak tekinthető esztétikai mérce alkalmazásának az igénye jellemzi őket, illetve a saját lokális közegnél tágabb hatókörű alkotói érvényesség elérése. Jellemző, hogy élénk belső viták folynak a folyóirat szerkesztői-szerzői gárdáján belül is, egymással szemben is vállalják a konfrontációt a vitákban megfogalmazott értékek jegyében. Kedvelt műfajuk az esszé és a kritika, mindkettőben a kísérlet és a művészi újra törekvés ethoszával. Törekvéseikben elsődleges a saját lokális kultúra átalakításának az igénye (az egész Symposion-mozgalom ezt célozza), ugyanakkor a vajdasági magyar kulturális közeg mellett a teljes vajdasági kulturális közegben való láthatóság is elengedhetetlen cél, továbbá az egyetemes magyar kultúra más színterein is aktívan jelen kívánnak lenni, valamint Zágráb, Belgrád, Szarajevó, Ljubljana is a sajátnak tekintett délszláv kulturális közeg centrumaiként szerepel az 1960-as évek symposionista diskurzusában. A csak a saját lokális közeget preferáló értékrendet, világképet ellentételező toposz lesz az Adria a behatárolhatatlansággal, a rögzíthetetlen, kimeríthetetlen jelentéseivel. Tolnai Ottó kedvelt, szimbolikus irodalmi terepe lesz a delta, leginkább a Neretva folyó adriai deltájához kapcsolódóan, a torkolatban egymással elkeveredő vizek elhatárolhatatlanságával.8 Ezek a térkoncepciók, identifikációs viszonylatok, kulturális vonzódások sem időben, sem az Új Symposion szerkesztői és szerzői körében nem egységesek, viták, keresések, érvényesülési és identifikációs szándékok diskurzusában folyamatosan alakultak.

Bányai János visszatekintő tanulmányában az Új Symposion folyóirat indulására fölvázolja a folyóirat avantgárd kapcsolatrendszerét: tudatos kapcsolódását a történeti avantgárdhoz, a korai Kassák és a magyar avantgárd fölfedezését, a kapcsolatokat a kortárs magyarországi földalatti avantgárddal, illetve a belgrádi, zágrábi, ljubljanai irodalmi-művészeti kötődéseket: „az Új Symposionnak közvetlen kapcsolatai alakultak ki a magyar irodalom modern műhelyeivel és földalatti kezdeményezéseivel, Szentjóby Tamás, Ajtony Árpád, főként azonban Erdély Miklós köreivel, majd a Magyar Műhellyel, de kapuk nyíltak Belgrád, Zágráb és Ljubljana felé is, könyvek és kéziratok érkeztek, meghívások beszélgetésekre és irodalmi rendezvényekre; sűrű levélváltások őrzik mostanáig e kapcsolatok emlékét.”9

A közép-európai térségre kifejezetten jellemző a centrum-periféria szembenállás, a Monarchia örökségeként érvényesülő gondolatszerkezet Béccsel mint központtal, vele szemben pedig az összes többi várossal és térséggel mint provinciával az utódállamokra és a nemzeti kultúrákra is jellemző lesz. Ezt a szembenállást a magyar kultúrában a rendszerváltás előtti időszakban némiképp ellensúlyozták a magyar kisebbségi regionális centrumok. Újvidék ebben az időszakban viszonylag erős gravitációval rendelkező centrumként viselkedett, amihez jelentősen hozzájárult a symposionisták tevékenysége. Ezt a centrum–periféria viszonyt árnyalja a fentiekben vázolt gyakorlat, hogy a vajdasági magyar kultúra, igen jelentős részben a symposionisták kultúraalakító gyakorlata révén a hatvanas évek elejétől meghatározóan Belgrád, Zágráb, Ljubljana, sőt bizonyos mértékben Szarajevó vonzásában is létezett. A folyóirat- szerkesztés gyakorlatában, arculatalakításában horvát és szerb folyóiratok voltak a mintáik, az egyes szerzői poétikáknál is szembetűnők az ebből a közegből származó irodalmi inspirációk. Nyilvánvaló példaként Végel László Egy makró emlékiratai című 1965-ös regényét említhetem, amelynek irodalmi előzményeiként kimutathatóan ott van a délszláv közeg által közvetített Salinger-regény és a délszláv irodalomkritikában külön terminust is kapott jugoszláviai farmernadrágos próza.10 Végel László például Fogó a rozsban címmel említi 1965 elején a The Catcher in the Rye-t,11 nyilvánvalóan nem Gyepes Judit 1964-ben megjelent Zabhegyezőjét olvasta tehát, hanem Nikola Kršić szerbhorvát fordításának valamelyik kiadását (az első kiadás 1958-ban jelent meg Szarajevóban). Ugyanebben az időszakban Tolnai Ottó folytatásos regénye, az Érzelmes tolvajok vagy Domonkos István Kitömött madár című regénye a regénypoétikai sajátosságokat tekintve leginkább az új horvát regénykísérletekhez kapcsolható, különösen Antun Šoljan regénykísérleteihez. Tolnai Ottó egész életműve később is folyamatosan dialógusban marad a horvát, a szerb és a szlovén irodalommal és képzőművészettel, illetve nehezen fölmérhető mértékben és arányokban vesznek részt művei jelentésképzésében a délszláv térség nem csupán irodalmi és művészeti, hanem tágabb, hétköznapi kulturális gyakorlatai. Végel, illetve Tolnai korai regénypoétikai kísérleteinek leglátványosabb megnyilvánulási formái a magyar nyelvi normáktól való elmozdulások, ami a symposionisták körében is élénk viták forrása, illetve tartósan támadási felületet is jelent ellenük a vajdasági magyar közeg hagyományőrző, hagyománytisztelő kritikusai részéről. Végel Lászlónak a nyelvromlást és a szlenget is a regénypoétika részévé tévő regénynyelve a symposionista kritikusok részéről is támadások forrása,12 amíg Weöres Sándor lelkendező levélben meg nem dicséri az ifjú Végel nyelvteremtő erejét.13 Tolnai Ottó kontaminált nyelvű szövegei, más szerzők esetében is a művek hivatkozási és utalási rendszere, a hétköznapi kultúrából származó helymegnevezések, személynevek, márkanevek, étel- és italmegnevezések, ízléspreferenciák több gravitációs mezőt láttatnak kirajzolódni, és összetett azonosságalakzatokat hoznak létre. Szarvas Melinda a kulturális vonzódások fenti jelenségkörének leírására a vonzás, vonzódás, gravitáció kifejezéseknek a hétköznapi (konceptuális metaforaként történő) használatán túllépve, a gravitációnak a fizikában használatos alapjelentését felfrissítve, terminusként való bevezetését javasolja, és a kulturális gravitáció modelljére tesz ajánlatot. Ez a gondolatmenet voltaképpen szintén centrumokkal számol, beleértve a saját tömeget képező saját centrumot és egy kulturális régiónak a többi vonzásában/taszításában kialakuló helyét.14 Ennél a modellnél is, akárcsak a centrum-periféria modell esetében a térbeli analógia vulgáris használatát kell kiküszöbölni, vagyis kezelni azt a sajátosságot, hogy nem csupán térben realizálódó kulturális alakzatokról gondolkozunk, hanem egymást többszörösen átfedő, gyakran egymásba fonódó, többnyelvű, interkulturális és transzkulturális jelenségkörről, amelyben például a vajdasági magyar irodalom a jugoszláviai kulturális térben sajátosan termékeny viszonyba kerül a vele földrajzilag közvetlenül nem érintkező szlovén kultúrával vagy a Vajdaságban művelt ruszin kultúrával, amelynek azonban szlovákiai, ukrajnai formációi is vannak. Az ilyen sajátosságok olyan körültekintő komparatisztikai megközelítést igényelnek, amely az irodalmi entitások (szerzők, csoportok, közösségek) diskurzusában az odatartozás mellett számol a részvétel, a több kultúrában való participáció, illetve a több kultúrából való részesülés változataival. A gravitáció terminusként megjelenik a pluricentrikus nyelvekkel foglalkozó kutatóknál is, Clyne hivatkozik például Willemyns és Bister (1989), illetve Bister és Willemyns (1988) cikkeire, amelyekben gravitációs centrumokról és perifériákról értekeznek.15

Az Új Symposionban és a körülötte kialakult irodalmi-kulturális mozgásokban saját kánonalakító tevékenységet is tetten érhetünk. Nemcsak a vajdasági magyar szerzőkre való figyelem és fölértékelésük jellemző a magyar irodalmi kánonban, hanem a kísérleti irodalomra, a szabadversre, a műfajközi próbálkozásokra, a művészeti ágak közötti fokozott együttműködésre, az irodalmi performanszra való nyitottság, a magyar avantgárdhoz való megkülönböztetett viszony, Cholnoky Viktor, Cholnoky László, Csáth Géza vagy Kosztolányi Dezső életművére irányuló fokozott figyelem, Mészöly Miklós életművének korai beépülése a Vajdaságban (és bizonyos mértékben Vajdaságból) közvetített egyetemes magyar irodalmi kánonba (Mészöly az 1970-es évek végén már középiskolai tananyag a vajdasági magyar közoktatásban, és kiemelt figyelemben részesül az újvidéki Magyar Tanszék oktatási programjában). Ugyancsak elgondolkodtató a vajdasági magyar irodalom részesülése a jugoszláv kánonból, a vajdasági magyar irodalmi intézményrendszer sajátos viszonya Aleksandar Tišma, Danilo Kiš vagy Miroslav Krleža munkásságához, vagy az 1960-as években megújuló horvát regény (különösen Slobodan Novak, Antun Šoljan) jelenléte a symposionista kánonban. Mindezek a sajátosságok más irodalmi ízlést, értékrendet feltételeznek az 1960-as éveket követően felnőtt vajdasági magyar irodalmárnemzedékekben.

További kutatásokat igényel a symposionisták kritikusi, teoretikusi nyelvének alakulása. Nemcsak a délszláv nyelvű szakirodalomból, olvasmányokból származó szlavizmusok használatát érhetjük tetten, hanem a magyarban nem honos vagy kevésbé frekventált nemzetközi kifejezések is az ilyen szempontból megengedőbb, kevésbé purista szerb nyelvi-kulturális hatásokat láttatnak érvényesülni, ami az egyetemes magyar irodalomtudományi nyelvtől eltérő értekezői nyelv felé mutatnak.

Átfogó vizsgálatot igényel a symposionista fordításirodalom, ahol többek között arra kell figyelemmel lennünk, hogy a meghatározóan magyar kisebbségi olvasóközönséggel számoló fordítók nem idegen kulturális közegbe transzponálják a délszláv eredeti szövegeket, hanem számos tekintetben azonos kulturális közegbe, ahol a honosító-idegenítő szembeállítás értelmét veszti vagy jelentősen módosul.

A Symposion-mozgalmat bedarálta a történelem, lehetőségeit nagyrészt fölszámolták a délszláv háborúk következményei. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Tolnai Ottó és Végel László életműve, valamint a symposionista gyakorlatokat elsajátító fiatalabb alkotók munkái iránt komoly érdeklődés mutatkozik nemcsak a magyar, hanem a posztjugoszláv térségben is, amely érdeklődésnek része, hogy ezek az életművek, alkotások nagyon sajátosan kötődnek a délszláv térségekhez, jeleik, kulturális kódjaik jelentős részben ebben a közegben nyernek értelmet, miközben nyelvük, magyar kulturális beágyazottságuk el is különíti őket az erőteljesebben, kizárólagosabban jugoszláv kötődésű alkotásoktól. Ilyen szempontból a symposionista irodalmi gyakorlatok folytatóinak tekinthető több vajdasági származású kortárs magyar szerző is, gondoljunk Orcsik Roland, Danyi Zoltán vagy Terék Anna költészetére és prózájára. Ezek a változások még dinamikusabbá teszik a kulturális vonzások, tájékozódások, identifikációk fentiekben vázolt alakzatait.

—

1 A tanulmány a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH támogatásával, A kánonképződés folyamatai komparatív megközelítésben: középeurópai és kelet-közép-európai kánonok a modernség kontextusaiban című, 125791 nyilvántartási számú NN_17 pályázat keretében készült.
2 CLYNE, Michael, Pluricentric Languages: Introduction, in Clyne, Michel (ed.) Pluricentric Languages: Differing Norms in Different Nations, Berlin–New York: Mouton de Gruyter, 1992, 1–9.; MUHR, Rudolf, Linguistic dominance and nondominance in pluricentric languages: A typology, in Muhr, Rudolf (ed.), Nondominant Varieties of pluricentric Languages: Getting the Picture, Wien et. al.: Peter Lang Verlag, 2012, 23–48.
3 NÉMETH Ferenc, Kezdetben volt a – kezdet, Híd, 2010/7, 25.
4 Habermas, Jürgen, Filozófiai diskurzus a modernségről: Tizenkét előadás, fordította Nyizsnyánszki Ferenc és Zoltai Dénes, Budapest: Helikon Kiadó, 1998, 11–12.
5 Uo., 11–12.
6 Hagyomány és modernitás dinamikájáról a vajdasági magyar közeg vonatkozásában lásd: BÁNYAI János, Hagyomány és modernitás konfliktusa: kisebbségi kulturális kánon, in Korunk, 2007/2, 58–64.
7 Lásd erről: SZERBHORVÁTH György, Vajdasági lakoma: Az Új Symposion történetéről, Pozsony: Kalligram Könyvkiadó, 2005, 58.; FARAGÓ Kornélia, Kulturális interpretáció – nemzedéki nyelvszakadás – átsugárzó jelentéskörök, in Uő, A viszonosság alakzatai, Újvidék: Forum, 2009, 71–72; LADÁNYI István, Az „új” paradoxona: avantgárd önmeghatározások (Az Új Symposion délszláv, magyar és világirodalmi tájékozódásai az első nemzedék indulásakor [1965– 1968]), in Tiszatáj, 2015/10, 72–73; LOSONCZ Alpár, Hommage à Új Symposion: Előszó helyett, in Uő, A hatalom(nélküliség) horizontja: Hommage à Új Symposion, Újvidék: Forum, 2018, 8.
8 THOMKA Beáta, Egy Tolnai-metafora visszavezetése, in Uő, Déli témák, Zenta: zEtna, 2009, 152–161.; CSÁNYI Erzsébet, Vajdaság: az átalakulás tégelye: Kulturális kódok deltája Tolnai Ottó prózájában, in: Csányi Erzsébet szerk., konTextus könyvek 1., Újvidék: Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2007, 51–58.; VIRÁG Zoltán, Az élmények koloritja: A folyói, a delta és a tenger kulturális alakzatai a symposionista költészetben és prózában, in Uő, A szomszédság kapui, Zenta: zEtna, 2010, 234–254.
9 BÁNYAI János, Diszkontinuitás és versbeszéd: Az Új Symposion homályos útja az avantgárdtól a neoavantgárd és posztmodern felé, in Deréky, Pál, Müllner, András, Né/Ma?: Tanulmányok a magyar neoavantgárd köréből, Budapest: Ráció Kiadó, 2004. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/ne-ma-ne-ma/ch03.html (Letöltés ideje: 2018. 06. 20.)
10 Aleksandar Flaker horvát irodalomtudós proza u trapericama kifejezése, lásd erről: CSÁNYI Erzsébet, Farmernadrágos próza vajdasági tükörben: A vajdasági magyar jeans-próza természetrajza, Újvidék: Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2010.
11 VÉGEL László, Jegyzetek az új amerikai hősökről: Színvázlatok a gesztusokról, in Új Symposion 9–10 (1965), 4.
12 Lásd erről Utasi Csaba visszatekintéseit: UTASI Csaba, Hízelgéstől a hitvallásig: háború utáni szépprózánkról, in Uő, Tíz év után, Újvidék: Forum, 1974, 155–168. [Symposion könyvek 40.]; UTASI Csaba, Hínárban, in Uő, Tíz év után, Újvidék: Forum, 1974, 198–210. [Symposion könyvek 40.] 13 WEÖRES Sándor, Weöres Sándor levele Végel Lászlóhoz, in Új Symposion 23 (1967), 21.
14 SZARVAS Melinda, A kulturális gravitáció modelljének bemutatása, in Uő, Tükörterem flamingóknak: Irodalomtörténeti tanulmányok a magyar vajdasági irodalomról, Budapest: Fiatal Írók Szövetsége, 2018, 15–28.
15 CLYNE, i. m., 4.