John Keats: Óda egy fülemüléhez

A szívem fáj és bágyadt zsibbadás
kábít nyomasztva, akárha bürök
levét innám, avagy valami más
mákonynedűt, Léthébe merülök –
nem mert irigylem boldogságodat,
sőt örömödhöz jó sorod emel,
hogy Téged, bükkön rebbenő driád,
fent lombos ág fogad,
jól hallató, árnyak fölötti hely,
s tág torokkal zenged a nyár dalát.

Ó hadd kortyoljam, mint mély, földbe vájt
pincék korokon át hűlő borát;
Flórát idéz, zöldes vidéki tájt,
táncot, provánszi dalt, nap sugarát.
Kelyhet kínál, Dél hevével telit:
színén a múzsaforrás habja hord
rózsapírt, gyöngyöz a pohárszegély,
s bíborló bor derít –
iszom, ne lássam ezt a földi hont,
s veled tűnjek el erdők rejtekén.

Eltűnni! elfeledni így lehet,
mit nem látsz fentről a zöld lomb alatt:
epekedést, lázat, rettenetet,
hol beteg nyögdel, szűköl hallgatag,
hol reszket, sápad, őszül, aki vén,
hol ifja senyved, sorvad, sírba hull –
csak belegondolni is gyötrelem,
szempárásító kín;
a szépség szemefénye elborul,
bántja új, holnaptalan szerelem.

Elszállni! El! Csak hozzád! Csak veled!
Nem Bacchus párducvonta szekerén –
láthatatlan szárny: Költészet vihet
ahová hűvös agyunk el nem ér.
S immáron veled! Az éj gyönyörű,
királynő-trónján fenn a Hold ragyog,
s csillagkoszorú, a hölgyeié.
Itt lenn nincs fény, derű,
csak annyi, mit a szellő meghagyott:
árnyzugé, indázó ösvényeké.

Nem látom, lábam mely virágra lép,
s mily tömjén függ ott fönn az ágakon;
de sejteti a balzsamos sötét,
mit az évszaktól édes-áthatón
a pázsit nyer (és amit rejtene:
az ibolya) – s vadgyümölcsfa, garád,
csipkerózsa, hószín galagonya
s május szép gyermeke,
a pézsmarózsa – mézharmat-borát
légyrajjal szegi nyárest alkonya.

Sötétben hallgatlak. Hány éjszakán
szerettem így a jótevő halált.
Becézve hívtam halk versek során,
vegye el lelkem szelíd sóhaját.
Most legteljesebb tán az elmúlás,
kín nélkül éjféltájban hunyni el,
míg lelked árján szertehömpölyög
ily elragadtatás!
Még zeng dalod, s már hasztalan: fülem
nagy gyászzenédhez néma mint a rög.

Nem halni szültek, halhatatlan lény!
Rád éhes nemzedéksor nem tipor;
a szózatot, mely most zokog felém,
császár s bolond hallotta egykoron;
s tán ugyanez a dal hatotta át
Ruth szívét, míg az idegen vetés
mentén honát siratni sose szűnt,
és bűvös ablakát
kitárta zajgó tengereknek és
a tündérhonnak, amely tovatűnt.

Tovatűnt – harangszó ez, kongva kong,
elvon tőled, magamhoz visszavet.
Isten veled! – amit a híre mond,
hazugság: rossz csaló a képzelet.
Isten veled! – nagy himnuszod felel:
panaszos, esdő dallamáradás
lejtőnek föl, le néma folyamon,
s a szurdokban hal el.
Mi volt ez? Éber álom? Látomás?
Már dal sincs: – ébren vagyok? álmodom?

—

(Ode to a Nightingale)

Szili József fordítása