Szarka Károly: Irodalom és szorongás I.

Hepp Ildikó felvétele

 

 

Csak lassan, nyugodtan. Nem akar megizzadni, próbálja lassítani a lépteit, közben arra gondol, milyen furcsa, hogy erre egyáltalán figyelnie kell. Hogy ne siessen annyira. Pedig nem az a kapkodós fajta, legalábbis ezt gondolják róla.

Kényelmes tempóban sétálni. Mások tudnak ilyet, neki általában nem sikerül. Vagy túl lassan halad, vagy túl gyorsan. Vagy ha el is találja a megfelelő sebességet, valaki vagy valami úgyis kizökkenti belőle.

Fecske most is hallja, vagy inkább érzi, hogy a mögötte haladó ember gyorsabb nála, és meg is tudná előzni, de nem előzi meg. Ez a legbosszantóbb.

Olyan, mintha követné. Tudja, hogy nem követi, miért is akarná bárki éppen őt követni, mégis zavarja az a másik ember. Miért nem előz meg, ha gyorsabb nálam.

Egy kocsma mellett halad el, kedve lenne meginni valamit. Nézi a bent ülőket. Vidáman söröznek, meghitten beszélgetnek. Szépen isznak. Boldogan isznak. Milyen formásak azok a korsók, milyen kényelmesnek tűnnek azok a párnázott székek, milyen szép barna annak a bárpultnak a faburkolata. Milyen természetesen mosolyog, sőt nevet az egyik vendég meg a csapos. Talán éppen rajta nevetnek, ahogy a boldogtalan pofájával benéz az utcáról, láthatóan mérlegeli, hogy belépje-e, de nem lép be, hanem ugyanazzal a boldogtalan pofával sétál tovább. Nem ismer itt senkit, nincsenek barátai errefelé.

Kényelmes tempóban sétálni olyan, mint természetesen mosolyogni. Például egy lányra. Természetesen rámosolyogni, vagy ugyanolyan természetesen mosolyogni vissza, ahogyan ő mosolyog. Képtelenség. Eleve a lány sem mosolyog természetesen, vagy legalábbis nem lehet tudni.

A gyerekkori fotóim is azért olyan borzalmasak, gondolja Fecske, mert vagy nagyon szomorúnak tűnök rajtuk, vagy az arcomra erőltetem a mosolyt. Kényszerből vigyorog, mert mondták neki, hogy mosolyogjon. Ez a kétféle változat van, a búvalbaszott meg a vigyorgós. Vagyis van egy harmadik is, amin egyszerűen csak hülyén néz ki, mert rászóltak, hogy ne vigyorogjon olyan idiótán, és ez annyira megzavarta, hogy ezeken a fotókon egyszerűen csak ostobán bámul.

Mondtam, hogy hívj fel előtte, mondja egy nő egy férfinak, akinek mindjárt szétrobban a feje. Egy kapualjban állnak, ami mellett Fecske elsétál. Egy fodrászat következik, egy masszázsszalon, egy pékség, aztán megint egy fodrászat, egy kebabos, és megint egy pékség.

Mosolyogj. Csak természetesen.

Nem lehet megszokni.

Ahogy az ébresztőóra hangját, a sorbaállást, a várakozást sem. A görcsöt a gyomorban, hogy nem lehet tudni, öt perc vagy fél óra, vagy az ember orra előtt húzzák le a redőnyt, mielőtt sorra kerülne, és akkor másnap vagy a következő héten újra elölről.

Nem lehet megszokni az aluljárót sem, hiába gondolja át, hogy ha lemegy itt, akkor ott fog feljönni. Persze nem igaz, hogy nem lehet megszokni, mindent meg lehet szokni, de megszeretni képtelenség. Különben is, mit lehet szeretni egy aluljáróban.

Fecske lassít, hogy a mögötte haladó férfi megelőzhesse. Mert aki mögötte jön, szinte biztosan férfi. Előzzön meg, gondolja, ha gyorsabb nálam. Vagy ha siet. Én nem sietek, csak sétálok, mondhatni, kényelmes tempóban.

Olyan, mintha követnének. Vagy ez is csak egy képzelgés, egy újabb roham. De nem, mert nem kalapál a szíve, nem szédül, nem érzi úgy, hogy menekülnie kellene. Legalábbis egyelőre.

A túloldalon egy irodaház, Fecske megszámolja az emeleteket, aztán az ablakokat, tíz emelet, emeletenként nyolc ablak, de már csak három helyen ég a villany. Túlóráznak a szerencsétlenek, dobog a szívük és fáj a hasuk a sok kávétól. Az irodaház mögött a felhők furcsa formájúra gyűrődtek, olyanok, mintha narancsvörös, rózsaszín és szürkéskék keréknyomok lennének.

Tovább lassítja a lépteit, szinte megáll. Magam elé engedem a faszit, gondolja, hadd menjen. Nem lehet elviselni, ha valakit követnek.

Olyan, mint amikor a fogorvosi rendelő várótermében csak mellette van üres szék, de aki utána érkezik, nem ül le, csak téblábol, járkál fel-alá idegesen, és az emberre átragad az a kurva idegesség. Fehérek a csempék, a rendelőből kihallatszik a fogfúrás éles hangja, egy hullasápadt kisfiú tüsszent, visszhangzik tőle a terem.

Vagy amikor a vécében nagyon közel van egymáshoz két piszoár, és a mellette állóval szinte egymáshoz ér a cipőjük széle, sok jó ember kis helyen is, kedélyeskedik a másik, és biztos azon röhög magában, hogy ő egy cseppet sem tud kipréselni magából.

Vagy amikor az üres buszon éppen mellé huppan le valaki, és azt figyeli, hogy ő kinek ír üzenetet.

Vagy amikor a boltban nála fogy ki a pénztárgépszalag, és a hátába fúródik a mögötte állók gyilkos tekintete.

Amikor asztalához lép a csoportvezető a munkahelyén. Amikor késő este csönget fel hozzá valaki. Amikor lelassít mellette egy autó az utcán.

Sok hülye fasz, ne nézzenek, ne figyeljenek, ne álljanak mellém vagy a hátam mögé, és főleg ne kövessenek.

Az a valaki, aki eddig Fecske mögött haladt az utcán, tényleg férfi, most csak látja, ahogy megelőzi. Termetre kisebb, mint amilyennek a léptei alapján tűnt, a sötétben nem látszik az arca.

Mi a baj, kérdezi. Angolul beszél, Fecske angolul válaszol.

Semmi, menj csak, úgy látom, neked sietősebb. Sötét a bőre, nem lehet megállapítani, honnan jöhetett. Az is lehet, hogy régóta Európában él, sőt talán már itt született.

Félsz tőlem, kérdezi. Vagyis mondja. Félsz tőlem, mert fekete vagyok. Most már Fecske előtt lépked, és úgy beszél hozzá, hátrafelé fordulva, miközben Fecske próbál leszakadni tőle.

Honnan a picsából tudhattam volna, milyen a bőrszíned, amikor még mögöttem voltál, méltatlankodik magában, de nem mondja ki.

Rasszista vagy, kiabálja a férfi, fehér fogai villognak a sötétben, aztán eltűnik az aluljáróban.

Fecske végre a saját tempójában haladhat. Kényelmes tempóban.

 

Részlet Az én hibám című készülő regényből.

 

 

 

Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)

Budapesten él, szerkesztő és újságíró, cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a KönyvesBlog, a Librarius, a Litera, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. A Noran Libro Kiadó szerkesztője, tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének. Készülő első regénye, Az én hibám tervéért 2017-ben Móricz-ösztöndíjat kapott.