Szerényi Szabolcs: Irodalom és emlékezés III.

Hepp Ildikó felvétele

 

 

 

Ott kuporogtam csöndben, félhomályban, az egykori Vörösmarty Mozi helyén nyílt új, divatos kultúrkávézó előadótermének utolsó sorában, mellettem nem ült már senki, a többség az elülső sorokat preferálta. Még tartott a reklámos díjátadó, a kivetítőn telekommunikációs, banki és sörreklámok váltogatták egymást, két film levetítése között sapkás srácok és hátizsákos lányok vonultak fel a színpadra átvenni a díjaikat. Én pedig szép lassan megértettem, milyen is az élet habos oldala, hogy az egyik mobilszolgáltató együtt, velem szeretné jobbá tenni a világot, és hogy még mindig a piros pöttyös az igazi. Ez már nem is fog megváltozni, úgy hiszem.

Aztán lassacskán véget ért a hivatalos program, átadták a nagydíjat, a Grand Prix-t, a közönség komótosan kiszivárgott, a vetítőterem székeire békés sötétség borult. A színpadon maradt csupán némi fény, két technikus szedte össze a cuccokat, az ajtót takaró kárpitok mögül is beszivárgott a világosság, meg a kinti nyüzsgés zaja. Féltem kimenni oda. Féltem, hogy észrevesznek, lelepleznek, megszólítanak és kérdőre vonnak, hogy mit keresek én ott, a nyomorult, szerelmi bánattal meg ismeretlen öregemberek emlékeivel küszködő irodátlan bölcsész, egyszerű tolmács-fordító a sok Adidas cipős menő fiatal között.

Igen, valamiért még ekkor is nyomasztott az öregek emléke. Egy idős asszony jutott eszembe, aki miatt szintén éveken át rendszeresen felébredő lelkiismeret-furdalásom volt. Vele még gimnazistaként, egy sárospataki osztálykirándulás alkalmával találkoztam, egy kereszteződésben ácsorgott egy zacskót szorongatva. Két haverral sétáltunk át a zebrán, a kisboltba tartottunk, gondolom sörért meg vodkáért mehettünk – mi másért? –, hogy legyen muníció az esti buliba leitatni a csajokat, amikor az öregasszony megszólított bennünket.

– Vegyetek magot, gyerekek! – mondta rekedtes hangon.

Azt hiszem, már akkor megsajnálhattam, hogy hetven fölött ott kell állnia napraforgómagot árulva egy útkereszteződésbe, de épp az osztály két menő csávójával sétáltam, nem engedhettem meg, hogy efféle érzelmi gyöngeségnek akár csak a nyoma látszódjon rajtam. Akkortájt kezdtek befogadni maguk közé azok a laza gyerekek, ahová valójában sosem voltam való, de valahogy mindig tartozni akartam, így hát meg kellett felelnem az elvárásaiknak. Talán pont ezért én voltam az, aki gunyorosan odaszóltam az idős néninek.

– Hagyjon már békén minket, mami!

A beszólás elérte a célját, Jocó és Tomi felnevettek.

– Vodkát adjon, ne magot! – tette még hozzá röhögve Jocó, aztán mentünk tovább a kisbolt felé. Vissza se néztem.

 

***

 

Ekkor valaki megérintette a vállam.

– Bocsi, de be kell zárnunk a termet – az egyik technikus volt, nekem pedig óhatatlanul erőt kellett venni magamon, hogy kilépjek a fényre, az egykori mozi előterében pezsgőző, rozéfröccsöket kortyolgató reklámosok közé.

Szerencsésen megúsztam a kérdőre vonást, gyorsan kislisszantam a térre. Közeledett az éjfél, az esték még hűvösek voltak, fújt egy kis szél, összehúztam magamon a dzsekit és elindultam a körút irányába. A Baross utcából kilépve szinte karneváli sürgés-forgásban találtam magam, a villamosmegállók és a kocsmák dugig, ekkor esett le, hogy bizony, péntek este van. Nem volt erőm hazamenni, mint ahogy azt is pontosan éreztem, hogy most találkozni sincs erőm senkivel.

Végül a Sellőben kötöttem ki. Legendás kocsma, még kollégistaként szolgált egyetemi bulik alapozásának rendszeres helyszíneként. Igénytelen és olcsó, de legalább van lelke és hangulata, ami általában egyáltalán nem mondható el a belváros divatos bárjairól.

Ám most nem inni akartam, csak egy helyet, ahol meleg van és olyan emberek körülöttem, akik nem szólnak hozzám. Teltkarcsú, szőke lány álldogált a pultban, feltűnően mosolygott rám, igyekeztem véletlenül sem viszonozni. Kértem egy kávét és egy almafröccsöt, aztán beültem a sarki kis asztalhoz, ahonnan még épp rá lehetett látni a hatalmas LED-tévére, amelyen az amerikai kosárlabda ment.

A körúti nyüzsgés ellenére kevesen voltak bent, rajtam kívül mindössze három asztalnál ültek: egy kisebb brit társaság, két, kinézetre metálos egyetemista arc, illetve egy furcsa pár, melyet egy, a jó ízlés határát messze meghaladó mértékben kifestett kora harmincas szőke nő és egy ránézésre tehetős, ötven körüli pasi alkottak. Utóbbiról a jóisten se tudta volna megmondani, mit keresett ott, hisz tényleg úgy tűnt, a bőre alatt is pénz van. Eközben savanyú sörszag járta át az állott levegőt. Beitta magát a falakba, bútorokba, a székek támlájának szivacsaiba. Egyáltalán nem bántam. Néha az NBA-meccset figyeltem, néha a két asztallal odébb ülő párt.

A férfi folyamatosan hordta az italokat az asztalhoz. A drágákat vásárolta, már amennyire a Sellőben lehetett egyáltalán drága piát találni. Nevetgéltek, néha kajánul rávigyorgott a csajra, rendszeresen megérintette itt-ott. Csók? Na, az nem volt. A nő kétszer-háromszor is kiment a mosdóba, a fickó csak egyszer. Amikor a pasas eltűnt a folyosó végén, a pultos lány megszólította a szőkét.

– Hányadik lesz ma?

– Remélem, az utolsó – felelte, miközben kis tükröt vett elő a táskájából, s megigazította a sminkjét.

– Ilyenkor az itteni időt is felszámítod nekik?

– Még szép! Nem heppből ücsörgök itt. Nézhetnék nyugiban otthon tévét a kutyával – mondta, és beleszürcsölt a koktéljába.

– De legalább jó nagy halnak tűnik. Láttad, milyen órája van? Szerintem az Rolex!

– Jaj, nehogy elhiggyed már! Múltkor egy barátnőmet vitte, neki részegen kinyögte, hogy full kamu. De hát a laikusok úgyse veszik észre! Nyilván te se! – mondta nevetve.

 

***

 

Két-három óra telhetett el így. Ittam még egy kávét, meg vagy három-négy almafröccsöt. A pár elpárolgott, egyetemisták és turisták kisebb nagyobb csapatai hol betántorogtak, hogy elszivárogtak a helyről. A kosármeccs még tartott, már a második hosszabbítás volt. Az öregekre egy ideje már nem gondoltam.

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Tibi. Tibi egy igazi, tősgyökeres Gábor-cigány volt Erdélyből. Rendszeresen össze lehetett vele futni az éjszakában, általában a belváros kevésbé előkelő helyeit járta körbe, miközben zakója alól szinte felfoghatatlan mennyiségben tudott elővarázsolni mindenféle bóvlit és hamisítványt a Gucci pénztárcától a Rolex imitációkig. Ez azért volt furcsa, mert amikor levette szinte állandó kellékként hordott kalapját és leült melléd, nem lehetett megállapítani, hogy bármi is rejtőzne a zakója alatt.

Bajuszos ábrázata, a Gábor-cigányok öltözködési szokásaival párosulva – fehér ing, vastag fekete zakó, bő fekete nadrág és kalap – igen jellegzetes volt, aki egyszer találkozott vele, biztosan nem felejtette el. Egyszer beszélgettem csak vele hosszabban, még épp a Buborék Presszóban, akkor mesélte el, hogyan néz ki az élete. Egy hónap harminc napjából legalább huszonötöt úton tölt, ingázik hol Erdély és Budapest, hol Kijev, Belgrád és olykor Isztambul között. Hozza, viszi, eladja és veszi a cuccokat. Vonatokon él és hostelekben alszik, reggelente a piacokat, esténként a kocsmákat járja. Havonta mindössze egy, maximum két hétvégét tölt otthon, a feleségével és a gyerekeivel, akkor adja le a pénzt, amit megkeresett. Legalábbis azt állította, hogy van neki családja, amit azért fogadtam némi kételkedéssel, mert közben folyton bepróbálkozott az összes fiatal pasinál, aki a Buborék pultjához keveredett. Igen, még nálam is.

– Nincs kedved benézni? Szívesen lekapnálak… Szerintem neked jó nagy lehet oldalent! – mondta kajánul végigmérve, s már kacsintgatott is a mosdó felé.

Aztán hamar leszereltem, hogy nekem ez a dolog nem téma, meghívtam inkább egy italra és meséltettem az életéről. Fura szerzet volt, azt meg kell hagyni. Kérdeztem, hogy a feleségét nem zavarja-e, hogy ő itt fűvel, fával, még pasikkal is, de azt mondta, a felesége nem tud róla, meg amúgy is, semmi köze hozzá, ő viszi haza a pénzt. Neki meg mindegy, hogy „kinek mi van a lába között, ha elég vonzó.”

Ekkor már jó ideje nem láttam. Megismert, de egyből össze is kevert valakivel.

– Á, szevasz! Neked kellett volna Tag Heuer óra a múltkor, igaz? Na, szerencséd van, pont van egy nálam! – meg sem várta, mit mondok, már nyúlt is a belső zsebébe, ahonnan előhúzott vagy hat-nyolc karórát.

– Nem én voltam, de azért ülj csak le.

Egy darabig még próbálta tukmálni a portékáját, aztán feladta. Bepróbálkozott a vécés trükkel is, de azt is hamar elhárítottam. Elfáradt már ő is. Végül leginkább csak ültünk, iszogattunk – én almafröccsöt, ő az alattomosnak keresztelt helyi ocsmányságot, ami olcsó vodkából, málnaszörpből és tabasco szószból állt – és néztük a kosármeccs végjátékát.

Egyszer csak, valamikor hajnali négy körül szedelőzködni kezdett.

– Te még maradsz? – kérdezte.

– Nem tudom. Te hová mész?

– Ja, én el. A vonathoz. Szolnokra megyek. Nagy piac van ma. Aztán onnan megyek majd tovább Biharkeresztesre, onnan meg Váradra.

– Hmmm.

Szolnokot nem igazán ismertem, de rengetegszer utaztam keresztül rajta. Arrafelé kellett ugyanis mennem, ha meg akartam látogatni vidéken, Szabolcs megyében élő szüleimet. Ekkor gondoltam rá, milyen rég is jártam otthon, s azt hiszem, ekkor tudatosult bennem az is, hogy miért jártak annyit a fejemben az öregek. Nagyanyám nyolcvanadik születésnapja volt az utolsó alkalom, mikor hazalátogattam, legalább három hónapja, és bizony, hamarosan következett anyám hatvanadik születésnapja is.

Milyen érdekes – őket valahogy sosem tudtam, s máig nem tudom öregeknek látni, pedig a számok kérlelhetetlenül mutatják, hogy bizony, már benne vannak a korban. Azt hiszem, ugyanúgy nem akarom elfogadni, hogy szép lassan ők is megöregedtek, ahogy magamról sem sikerült elfogadnom, hogy én pedig szép lassan elkezdtem megöregedni.

Tibi felállt, a kabátját vette.

– Várj, megyek veled – mondtam.

Meglepetten rám nézett.

– Eljössz a Nyugatiba?

– Nem, megyek veled vonattal. Legalábbis egy darabon. Haza.

Felálltam, ő megvonta a vállát és elindult kifelé a bárból.

– Akkor induljunk, nem akarom lekésni.

 

***

 

Odakint derengeni kezdett. Körúti hajnal – villant be a kézenfekvő, már-már közhelyes gondolat. Igaznak is éreztem: hiszen vak volt, szennyes és szürke. Üveges szemmel aludtak a boltok, fény csak az utolsó talponállókból szűrődött ki. Csakhogy mégsem úgy folytatódott, mint a versben. Nem volt semmi mozgás, nem söpörtek vicék, és a nap sem akart felbukkanni, hogy bearanyozza fényével a körutat.

A Nyugatinál lézengtek az emberek. Szombat hajnal, kevesen dolgoztak, bulikból hazatartó, leragadó tekintetű fiatalok tették ki az utasok zömét. Ki kávéval, ki ásványvízzel, ki kórószáraz rántotthúsos zsemlével próbálta életben tartani magát.

A szerelvény majdhogynem üres volt, kerestünk egy kabint, befészkeltük magunkat, és ahogy felszálltunk, szinte azonnal el is aludtunk.

Szolnok után ébredtem csak föl. Tibi már eltűnt, gondolom, leszállt piacolni, ahogy eltervezte. Azóta nem is láttam. Vagy más városokat járt, vagy én mozogtam kevesebbet a budapesti éjszakában és egyszerűen elkerültük egymást. Az is lehet, hogy lekapcsolták valamelyik határon csempészésért, fene tudja. Remélem, azért nincs nagy baja.

A dzsekim a fejem mellett lógott a fogasról, hozzáért az arcom. Volt ott valami kemény, valami furcsa tárgy, amire nem emlékeztem, hogy ott lett volna. Benyúltam a zsebébe. Egy Tag Heuer karóra utánzat volt benne. Szép, masszív, súlyos darab. Tényleg jól nézett ki. Persze hamisítvány, de akkor is, nem ez a lényeg. Egy laikus úgysem veszi észre.

Zötykölődtem tovább Újfehértó felé.