Ariana Fabiszewska: A Nagy Háború

Volt egyszer egy háború, amely nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörése után nem sokkal a Nagy Háborúnak nevezték el. Az I. világháború befejezésének 100. évfordulója alkalmából ennek kapcsán a Teksty drugie című lengyel irodalomtudományi folyóirat tematikus számmal jelentkezett, amelynek a középponjába a trauma problematikája került. A trauma – mint esemény, mint tapasztalat, mint történet és mint emlékezet – különféle tudományos reflexiók tárgyává vált, és az egyes tanulmányok szerzői leginkább ennek kontextusában értelmezték újra a háború diskurzusát.

A lap legújabb számának fő célja az első világháború traumatikus tapasztalatainak kulturális emlékezete, különösen azok a tapasztalatok, amelyek az évek során nem találtak helyet a hivatalos narratívákban. A szerzők a Nagy Háború tapasztalatait különböző nézőpontokból mutatják be, ezért természetes, hogy sok hang jelenik meg benne. Helyet kap benne olyan elemzés, amely az I. világháborúban megcsonkított fiatal katonák emlékirataival foglalkozik. Beválogattak olyan regényeket értelmező tanulmányt, amely azoknak a nőknek ad hangot, akik a sebesülteket ápolták, és megpróbáltak megbirkózni a traumával, miután elvesztették a rokonaikat. Megjelenik benne a posztkolonializmus nézőpontja, az alárendelt réteg hangja – azon bennszülött afrikaiak tapasztalata, akik nagy áldozatokat hoztak a háborúban, de a hivatalos kormányzati szervek nem értékelték az elkötelezettségüket, elárvult családjuk nem kapott megfelelő támogatást, és sem a halottak, sem a visszatérő veteránok nem kaptak kitüntetéseket. Fontos szerepet kapnak az értelmezésekben a családtörténetek – az idősek emlékei, akik az első világháború idején gyerekek voltak, és a visszaemlékezéseikben a gyermek szemével nézett kegyetlen világra láthatunk rá.

A Nagy Háború véglegesen lezárta a XIX. századot. Európa társadalma legyengülve és sérülésekkel tele jött ki a háborúból. Több millió katona és civil szörnyű kínok között halt meg, és további milliók életük végéig viselték a háború nyomait. Az első modern háborúban a katonákat tárgyként kezelték, úgy használták őket, mint az ágyútölteléket. A katona csak egy fogaskerék volt a hadigépezetben, gyorsan felhasználták és kicserélték egy másikra, s ennek súlyos következményei lettek – a katona elveszítette a saját identitását, és többé már nem tudta, mi a harc értelme.

A Nagy Háború traumája kevéssé lett feldolgozva. Nem sokkal az I. világháború után egy újabb konfliktus alakult ki, az emberiség történetének eddigi legnagyobb, legborzasztóbb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres összeütközése – a II. világháború. A Teksty drugie tematikus számába olyan lengyel és külföldi (francia, angol, német, ír stb.) szerzők tanulmányait válogatták be, akik a következő fontos kérdést próbálták megválaszolni: ma, egy modern, változó, instabil, globalizált, digitális világban képesek vagyunk-e feldolgozni a régi traumákat, hogy ezáltal elpusztítsuk e traumák romboló potenciálját? Ez az összeállítás részletesen foglalkozik a Nagy Háború traumájának újradefiniálásával. A szerzők depolitizálni próbálják a nemzeti emlékezetet, kétségbe vonják a hősies és hazafias narratívákat és leleplezik a politikai manipulációkat. Száz évvel az I. világháború befejezése után végre alaposan meg lehet vizsgálni a trauma jelenségét, mert az ítéletalkotás nem korlátozódik egzisztenciális élményekre, és nagyobb esély nyílik a propagandisztikus céloktól mentes kép kialakítására.

Edyta Lorek-Jezierska Az emlékezet különbségeinek mobilizálása. Intergenerációs színházi projektek és a kulturális trauma (Różnicowe mobilizacje pamięci. Międzypokoleniowe projekty teatralne a trauma kulturowa) című tanulmányában a színházi és para-színházi (amelyben a nézők aktívan vesznek részt, és tkp. színésszé minősülnek át) projektek értelmezését tanulmányozza a generációk közötti kapcsolatok megteremtésének kísérletei során. A háborús trauma jubileumi újraértelmezése a háború egyéni és kollektív tapasztalatait generációról generációra adja át. A kiválasztott színházi előadások kontextusa a kulturális és egyéni traumaelmélet.

A kulturálistrauma-elmélet szociológiai megfogalmazása, melyet Jeffrey C. Alexander dolgozott ki, az egyén helyett a kollektívát teszi meg a trauma vagy a traumatikus tapasztalat hordozójának. Akkor keletkezik a kulturális trauma, „amikor egy kollektíva tagjai úgy érzik, olyan iszonyú eseménynek vannak kitéve, amely kitörölhetetlen nyomokat hagy a csoporttudatukon, és amely örökre áthatja az emlékezetüket, egyszersmind döntő és visszavonhatatlan módon a jövőbeli identitásukat is megszabja”.1 A kulturális trauma kezelésének módja a traumás események újraélesztése és rekonstrukciója, de nem a valódi, hanem a művészeti világban. E. Ann Kaplan szerint a traumát nem lehet meggyógyítani, de fel lehet használni, hogy megértsük azokat a katasztrófákat, amelyeket tapasztalunk, és hogy értelmet találjunk bennük. A művészet kulcsszerepet játszik a trauma értelmezési (translation) folyamatában.

Edyta Lorek-Jezierska három művészeti projektet mutat be, amelyeket az első világháború évfordulójának ünneplése keretében rendeztek. Ezeket a példákat interaktív jellegük és a fiatalabb generáció aktív részvétele miatt választotta ki. Ezek közül a véleményem szerint legérdekesebbre fogok koncentrálni. A Children of Great War című színházi előadás 125 londoni család történetét mutatja be, már nem élő idősek emlékei alapján, akik gyerekek voltak a Nagy Háború idején. Történeteiket kamasz színészek csoportja mondja el. Ez tkp. egy emlékszínház, amelynek célja az idősebb és a fiatalabb generációk közötti párbeszéd megteremtése, amelynek következtében a fiatalabb generáció a háborús traumák és emlékek hordozójává válik. Az előadás szimbolikusan átadja „az I. világháború gyermekei” kifejezést a kortárs nemzedék tagjainak, akik a szerepjátszásnak köszönhetően átveszik az idősebb generáció történeteit és traumáit.

Anna Branach-Kallas A Nagy Háború sokkja (Sok Wielkiej Wojny) című tanulmányában az egyéni és a kulturális trauma jelenségét a gueules cassées (eltorzított arcú katonák) portréira koncentrálva írja le a kortárs angol és francia irodalomban, Pat Barker, Louisa Young, Marc Dugain és Pierre Lemaitre regényeiben. A szerző a trauma fogalmát az I. világháború kontextusába helyezi, a sérült, torz arcú katona központi alakja az egyéni és kulturális trauma megtestesítőjévé válik, amely egyszerre inspirálja a nemzetállam kritikáját és a (poszt)modern identitás feltárását is. A tanulmány a kulturális trauma elméletét a nagy háború kultúrtörténetéből származó példákkal szemlélteti.

Az I. világháború teljesen megváltoztatta a traumával kapcsolatos nemi sztereotípiákat. A XX. század elején Jean Martin Charcot, Pierre Janet, Sigmund Freud és Josef Breuer pszichológiai kutatások alapján azt a nézetet képviselték, hogy a trauma és a hisztéria főként a nőkre jellemző, de a háború az egész világot a feje tetejére fordította. A világháború kegyetlensége elsöprő erejű volt, a háború súlyos, erőszakos munkavégzéssé vált a hadsereg elnyomó struktúráiban. A névtelen halált váró katonák védtelennek érezték magukat a technológiával szemben. A pszichológiai trauma léptéke túlterhelte az orvosi személyzetet és a katonai parancsnokokat, kognitív és morális válságot okozva. A shell shock fogalma – a gránátsokk – komoly vitákat váltott ki. A katonáknál jelentkező, hisztériához hasonló tünetek kétségbe vonták a férfiasság eszményét, amely szerint a férfi bátor és érzelmileg stabilnak kell lennie. A gránátsokk jelensége megkérdőjelezte a katonai fegyelem lényegét, mert a katonák nem voltak felelősek a saját cselekedeteikért. Ennek eredményeképpen a pszichológiai sérülésekre vonatkozó adatokat titokban tartották. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a gránátsokk jelensége az I. világháború idején még teljesen érthetetlen volt. Az emberek többsége úgy gondolta, hogy mivel a betegeken nem látható szomatikus sérülés, nem beszélhetünk valódi betegségről, csupán tettetésről, szimulálásról.

Wojciech Szymański a Neheztelés. A Nagy Háború, a traumatikus fényképezés és a trauma hatása (Żywienie urazy. Wielka wojna, fotografia traumatyczna i efekt traumy) című tanulmányában a trauma fényképészeti ábrázolását elemzi két német fotókönyvben, melyek a Nagy Háború vizuális nyomait örökítik meg – Ernest Friedrich háborúellenes Krieg dem Kriege (1924) című kötete és Georg Soldan háborút támogató Der Weltkrieg im Bild (1926) című könyve nyomán. E két könyv részletes elemzése során, a fotográfia elméletével és történelmével összefüggésben (Roland Barthes, Patrizia di Bello, Georges Didi-Huberman, Susan Sontag), Szymański megmutatja, hogyan használták a fényképezést a trauma hatásának megteremtése érdekében az I. világháború alatt – pozitív és negatív értelemben is.

A huszadik században a fényképezés a múlt megőrzésének legfontosabb eszköze volt. A fénykép olyan emlék, amely képes megörökíteni a traumás időfragmentumokat.2 Szymański megjegyezi, hogy a traumatikus eseményeket bemutató fényképek esetében (a háború, a szenvedés, a tömeggyilkosság helye), nem csak a téma felelős traumás jellegükért. Nagyon fontos a punctum – egy apró részlet a képen, amelyre a néző fölfigyel, amely őt személy szerint megérinti, mi több megsebzi. A punktum szubjektív jellegű, és mind Friedrich, mind Soldan teljesen mást láttak az általuk összegyűjtött képeken. Míg Fridrich kötete sokkterápiaként értelmezhető a traumatikus események feldolgozási módja által, addig Soldan kiadványa inkább a traumák emlékeinek megőrzésére törekedett, egyfajta neheztelés volt az elveszített háború miatt, illetve megindoklása, alátámasztása egy új – feltételezése szerint – győztes háborúnak.

Martin Löschingg A kimondhatatlan háború. Trauma és nyelvválság az első világháború angol és német irodalmában (Niewysłowiona wojna. Trauma i kryzys języka w angielskiej i niemieckiej literaturze pierwszej wojny światowej) című dolgozatában azt a népszerű toposzt vizsgálja az I. világháború szépirodalmi ábrázolásaiban, amely szerint a háborús élmények valódi természetét egyszerűen nem lehet szavakba önteni és a háborúról képtelenség beszélni a civilekkel, mert számukra ez felfoghatatlan. Angol és német irodalomból vett alkotások értelmezésén bemutatva – főleg Wilfred Owen, August Stramm és Edlef Köppen műveiről van szó – Löschingg ezt a toposzt különböző műfajok példáján keresztül illusztrálja.

A háború tapasztalata annyira traumatikus volt, hogy a katonák inkább csendben maradtak, nem tudták megtalálni a megfelelő szavakat, hogyan fejezzék ki az érzelmeiket, fájdalmukat és szenvedésüket. Úgy érezték, hogy áthághatatlan, hatalmas szakadék húzódik a fronton harcoló és az otthon maradó emberek között. Számos katona véleménye szerint az irodalomnak sem sikerült az igazi háborús traumát bemutatni, tapasztalataikat szinte lehetetlen kommunikálni az emberekkel, és a civilek – Robert Graves meghatározása alapján – „idegen nyelven beszélnek”, csak újságszlogeneket és propagandát terjesztettek. Azonban paradox módon éppen a háború leírásának lehetetlensége, vagyis hogy a háború borzalmait nem lehet szavakba foglalni, hordozott rendkívül erős expresszív potenciált. A háború leírásának lehetetlensége, a nyelv elégtelenségével folytatott küzdelem olyan szövegalkotási technikákban jelent meg, amelynek köszönhetően a tragédia kettős erővel mutatkozott meg.

Beata Piątek „Fiatal srácok voltunk, együtt azon a trágyadombon!” – a nemzeti emlékezet depolitizálása és a történelmi revizionizmus Tom Phelan és Sebastian Barry I. világháborús műveiben (“Byliśmy młode chlopaki, razem w tej kupie gnoju!” – odpolitycznienie pamięci narodowej i rewizjonizm historyczny w pierwszowojennych powieściach Toma Phelana i Sebastiana Barry’ego) című tanulmányban két kortárs ír író szépprózáját vizsgálja meg. Mind Phelan, mind Barry depolitizálni próbálják a nemzeti emlékezetet és feldolgozni a kollektív háborús traumát. Phelan The Canal Bridge (2005) és Barry A Long Long Way (2005) című könyvében állít emléket azon írek ezreinek, akik a brit hadseregben harcoltak az I. világháborúban és nem értékelték eléggé a helytállásukat. A szerzők emléket állítanak az ír katonák hősiességének és szembenéznek a múlttal, hogy tovább tudjanak lépni. A két regény arra mutat rá, hogy az ír katonák elutasítása és elkötelezettségük kitörlődése a kollektív emlékezetből a trauma forrása volt számukra. Regényeiket úgy lehet értelmezni, mint egy kulturális elbeszélés részeit, amelynek célja egy marginalizált társadalmi csoport morális állapotának helyreállítása.

Az I. világháború emlékezetének szentelt művészeti és irodalmi alkotások különleges szerepet játszanak a kollektív trauma értelmezésében. Ezek a projektek lehetőséget kínálnak a személyes történetek megismerésére, szemléltetik a tragédia méretét, szembesítenek a túlélők fájdalmával, az olvasók átélhetik a háború borzalmait megélők emlékeit és tapasztalatait. Ezek a művészi projektek, szépirodalmi alkotások tökéletes módjai a háborús traumák feldolgozásának, és egyúttal emléket állítanak a nagyszülők és dédszülők nemzedékének.

1 Jeffrey C. Alexander, Toward a Theory of Cultural Trauma = Cultural Trauma and Collective Identity, ed. Jeffrey C. Alexander, Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press, 2004, 1. (Az idézetet Gyáni Gábor fordításában közlöm.)

2 Ulrich Baer, Spectral Evidence: The Photography of Trauma, The MIT Press, Cambridge – London 2005, 7.