Daniel Majling: Az élet igenlése

Ahogy Sztyepán Trofimovics felébredt a jeges padlón, gyorsan megértette, hogy minden elveszett. Elveszett és végérvényesen. Nyilván megsérülhetett, mikor belökték a cella ajtaján, mert erősen zúgott a feje és a halántéka környékén kellemetlen szúrást érzett. Semmire sem emlékezett. Agyrázkódásnak tűnt. Hányingere volt és ájulás környékezte. A csempe hidege sem tudta sokáig eszméleténél tartani. Néhány másodperc után újra megszűnt létezni számára a külvilág.

Miután magához tért, a nyirkos huzatban egy jól ismert illat csapta meg az orrát. Előbb azt gondolta, szaglószervi hallucinációi vannak, mivel egy olyan életről álmodozik, amely már visszavonhatatlanul a múlt részévé vált, de mikor kinyitotta a szemét, valóban két púpozott tányér pirogot talált a feje mellett.

Sztyepán Trofimovics csak most tudatosította, mennyire éhes. Rögtön a szájába nyomott két pirogot. Forró volt, belül hústöltelékkel, pont olyan, amilyet korábban Larissza Petrovna készített. A harmadik pirog viszont megakadt a torkán.

Sokat olvasott arról, hogy a halálraítélteket a kivégzés előtt alaposan megvendégelik. Akkor ez a két pirog lesz az utolsó falat az életében? Összeszorult gyomorral, de megette az utolsó pirogot is, végül a cella sarkába húzódott és mellére szorított térdekkel várta a véget. Remegett, idegei túlfeszültek. Így teltek az órák. Végül Sztyepán Trofimovics elaludt a kimerültségtől.

Mikor Sztyepán Trofimovics felébredt, egyedül volt a cellában. Csak az ajtó mellett talált ismét egy tálcát, a tálcán pedig krumplipürével és almával töltött kacsapecsenyét.

Mi van, ha megmérgezték a tölteléket?, töprengett Sztyepán Trofimovics a zárka sarkában. Mi van, ha drogot tettek a finom vacsorába, és lassan, de biztosan az őrületbe fogják kergetni? Jellemző volna. Hallott már eleget a módszereikről. Hatórányi gondolkodás után viszont Sztyepán Trofimovics arra a megállapításra
jutott, hogy teljesen mindegy, hogy arzénmérgezésben fog meghalni, vagy végelgyengülésben, és hozzálátott a kacsához. Kitűnő volt. Ehhez foghatót akkor evett utoljára,
mikor Larissza Petrovnával üdültek Jaltán. Fájdalmas emlék volt. Tele bendővel aztán lassan
elnyomta a buzgóság.

Mikor Sztyepán Trofimovics kinyitotta a szemét, a megszokott helyen újra egy tálca várt
rá, ezúttal egy nagy tányér borsccsal. A leves még gőzölgött, nyilván nem olyan régen történhetett,
hogy valaki becsúsztatta a vasajtó szűk nyílásán át.

Sztyepán Trofimovicsot viszont most az étkezés helyett valami más foglakoztatta. Az elmúlt
napok laktató vacsoráitól rájött a szükség. Görcsöltek a belei, de a cellában vécét nem
talált. Még egy lyukat sem a padlóban, ami ezt a célt szolgálhatta volna.

Sztyepán Trofimovics számára fontos volt a higiénia, és már diákévei alatt is megvetéssel
viseltetett a fekális humor iránt. Nem értette, mi a vicces abban, ha valaki az anális nyílásán
át ereszti ki az emésztés után felgyülemlett metánt. Mindig ragaszkodott a puha papírral,
levendulaillatú szappannal és kikeményített törülközővel felszerelt tiszta toaletthez. De ebben a helyzetben nem volt választási lehetősége. A cella legtávolabbi sarkába húzódott, letolta a nadrágját, és elvégezte azt, amit muszáj volt. A cella megtelt bűzzel. Sztyepán Trofimovics undort és megaláztatást érzett. Visszament a helyére, az étek eszébe sem jutott. Kultivált ember volt, a Lomonoszov Egyetem tanára, s már a gondolattól is felfordult a gyomra, hogy a saját ürüléke mellett étkezzen. Inkább elaludt.

Mikor fölébredt, a borscsos tányér még a helyén volt. Csak a borscs volt elhűlve.
Másnap ugyanúgy.
És a rákövetkezőn.
Az ötödik napra a borscs megsavanyodott.
A hatodik nap már bűzlött.

A hetedik napon aztán bevégeztetett. A megsavanyodott borscs sokkal büdösebb volt, mint az, amit Sztyepán Trofimovics maga után hagyott a sarokban. Undorodva a saját ürüléke mellé öntötte a levest.

Mikor a következő nap felébredt, a tálcán libapástétom várta pirítóssal. Sztyepán Trofimovics rájött, mire megy ki a játék. Azzal kínozzák, hogy a legnagyobb bűzben kénytelen elfogyasztani a legfinomabb falatokat. Lerombolni a méltóságát és egy állat szintjére zülleszteni, aki végül maga alá csinál. Teletömte a hasát, és várta, mikor nyílik ki az ajtón a rés, hogy végre tiltakozhasson. Inkább azonnal lőjjék főbe, minthogy úgy éljen, akár egy disznó. Több órán át várakozott. De az a rés csak nem akart kinyílni, s bár Sztyepán Trofimovics erőt vett magán, végül mégiscsak elaludt.

Mikor felébredt, a tálcán lazacot talált zöldségkörettel. Sztyepán Trofimovics megvakarta a kobakját. A lazac kedvenc ínyencségei közé tartozott. Szégyenkezve elfogyasztotta az étket, majd a sarokba vonult, hogy elvégezze a dolgát.

Így telt el néhány hét. Sztyepán Trofimovics ébredés után mindig talált valami ennivalót a cellájában, amelyet undorral ugyan, de elfogyasztott, majd esténként a cella sarkába vonult, hogy elvégezze a nagyszükségét. Nem mintha Sztyepán Trofimovics így képzelte volna el az életét, de két hónap után kénytelen volt belátni, hogy nincs miért panaszkodnia. Senki sem kínozza, senki nem akarja letépni a körmeit, senki nem akarja belefojtani egy kád vízbe. A módszereiket ismervén, úgy gondolta, tulajdonképpen egész jól járt.

Ráadásul úgy fél év után Sztyepán Trofimovics arra is rájött, hogyan tud megszabadulni a cellájában terjengő bűztől. Egy este megértette, hogy a kiszáradt ürülék messze nem olyan undorító, mint az, amit frissen produkál. Útleíró könyvei jutottak eszébe, melyeket gyerekkorában olvasott, és amelyekben olyan népekről írtak, akik természetes módon használták fel tulajdon ürüléküket fűtésre vagy szigetelésre. Mi lenne, ha megpróbálna, csak úgy, unalomból téglákat formázni az anyagból? Sikerült is rögtön öt darab egészen masszív téglát készítenie. Sorba állította őket. Sztyepán Trofimovics úgy három-négynaponta termelte ki a téglák elkészítéséhez szükséges alapanyag-mennyiséget. Egyik tégla a másik mellé – a sarokban a fal egyre csak nőtt. Ez volt az ő projektje, itt, ebben a korlátozott, zsarnoki világban. Egy terv, ami megóvta az őrülettől. Vécét építeni a cellában.

A mű nem egész egy év alatt készült el. A szarból felhúzott fallal Sztyepán Trofimovics elkülönítette a vécét a cella lakóterétől. A lakótér felőli oldalon szépen le is csiszolta, így a felülete szilárdnak és simának tűnt, és némi fantáziával márványra emlékeztetett.

Ez volt Sztyepán Trofimovics első győzelme a nihilizmus fölött. Saját ürülékének bűzétől a saját ürülékéből felhúzott fallal határolta el magát. Tehát épp a sors által leosztott borzalmas lapokkal tudott kibabrálni a sorssal.

A fal megépítése után Sztyepán Trofimovics pihent néhány napot. Jól érezte magát, elégedett volt. De az emberi alkotó szellem olyan, hogy nem tud sokáig nyugton maradni. A szar megmozgatta a kreativitását. Öt nap után Sztyepán Trofimovics új projektbe kezdett. Ha sikerült kiszarnia egy falat, miért ne sikerülhetne kiszarnia valami mást is? Saját bútorzatot például, amivel a cellát berendezhetné.

Előbb egy asztalt mestrekedett össze saját anyagból, aztán egy közönséges széket, végül egy nagyon kényelmes fotelt, illetve egy kisebb szőnyegecskét a lába alá és egy nagyobbat a hideg padlóra.

Gyakorlat teszi a mestert, gondolta, s a következő években Sztyepán Trofimovics szarból gyékényt, papucsot, ágyat és puffot is készített. Teljes berendezést szart, amely a rideg celláját meghitt szobává alakította.

Sztyepán Trofimovics a munka folyamán behatóan tanulmányozta saját szarának tulajdonságait. Rájött, mely élelmiszerekből a legtartósabb a végtermék, és melyekből a leglágyabb és leginkább rugalmas. A tartósabb tápanyagokat félretette, hogy később a matéria minősége alapján tudjon kombinálni.

Nem élt a földön olyan ember, aki jobban értett volna a szarhoz, mint ő, Sztyepán Trofimovics, aki hirtelen megértette, hogy minden, amit a szarról tud, egy vaskos könyvet is megtölthetne. Rég elfeledett tudományos ambíciók ébredtek fel benne, mert a tudományos ambíció az egyetlen dolog, ami megmarad az ilyen, magányosan eltöltött évek után is, mikor az ember közvetlenül maga alá szarik.

Már nem is reménykedett, hogy újra írhat és publikálhat, de most megérezte magában az alkotóerőt. Megírni egy kimerítő tanulmányt a szarról, egy könyvet, amelyben összefoglaltatik minden, amit a szarról tudni lehet – ez volt a következő projekt. Mert az emberiség számára elképzelhetetlen veszteség lenne, ha az ő halálával kárba veszne mindaz a tudás, amit a szarról felhalmozott. Kiokoskodta, hogyan tudna saját anyagból papírt és ceruzát készíteni, hogy lejegyezze a tapasztalatait. Évekbe telt, de végül megtanult fehéret és hajlékonyat szarni, mint a papír, feketét és keményet, mint a ceruza.

A szarról szóló könyv megírása után Sztyepán Trofimovics úgy gondolta, hogy a témában rejlő lehetőségek kimerültek. Hogy a szarról nem lehet többet elmondani, s az ő szarral kapcsolatos tapasztalatait már nem lehet magasabb dimenziókba emelni.

És mégis…

Egyik nap, egy zsebszámológép megépítésének sikertelen kísérlete után Sztyepán Trofimovics megértette, hogy nem csak tárgyakat alkothat. Ekkor Lizavéta Petrovna jutott eszébe. Emlékeiből felmerült testének minden hajlata, annak gömbölyűsége és hullámai. Sztyepán Trofimovics ujjai maguktól munkához láttak. Fel sem ocsúdott, és máris egy gyöngéd női test állt előtte. Szarból készült ugyan, de az illúzió tökéletes volt.

Tárgyilagosan be kell vallani, hogy Sztyepán Trofimovics mindenekelőtt technikai, és nem művészi képzettséggel rendelkezett, tehát nem volt egy Michelangelo. A test, amelyet megformált a független megfigyelőt inkább egy szarból gyúrt hóemberre emlékeztette volna, mintsem Botticelli Vénuszára, de Sztyepán Trofimovics nem kukacoskodott, és nem süllyedt bele a külső szépség ideája fölötti lamentálásba.

Ahogy Sztyepán Trofimovics a teremtményét nézegette, hirtelen Pygmalion története jutott eszébe, amelyet még gyerekkorában olvasott a görög mítoszokról szóló nagykönyvben. A könyvet nagyapjától, Fjodor Mihajlovicstól kapta. Az emlék hatására elsírta magát.

Néhány könnycsepp az éppen elkészült szobor arcára is rápottyant, amitől úgy tűnt, hogy a szobor életre kelt és vele együtt sír. Ez Sztyepán Trofimovicsot mélyen meghatotta.

Ajkaik összeértek, Sztyepán Trofimovics pedig hosszú idő után újra szerelembe esett. Igaz, hogy a tulajdon szarával, de Sztyepán Trofimovics már nem tudta eldönteni, mi különbség van aközött, ha egy darab szarral vagy egy nővel szerelmeskedik.

Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy Sztyepán Trofimovics egy undorító koprofil volt. Sztyepán Trofimovics nem volt kretén. És cinikus sem volt. Ha egy szabad világban élt volna, akárcsak önök, álmában sem jutott volna eszébe, hogy egy darab szarral szerelmeskedjen. Csakhogy nem olyan világban élt, és az ember nem élhet le egy életet szerelem nélkül. Mert csak a szerelem teszi az embert emberré. Sztyepán Trofimovicsnak a cellájában nem volt túl sok lehetősége, hogy bárki iránt szerelmet érezzen. Tehát úgy döntött, hogy inkább egy darab szart fog szeretni, minthogy egyáltalán ne szeressen senkit.

Végül is Sztyepán Trofimovics a partnerválasztás során nem kötött egészségtelenebb kompromisszumot, mint önök és más emberek milliói, akik Sztyepán Trofimoviccsal ellentétben nem voltak életük végéig bezárva egy szarral teli cellában.

Teltek-múltak az évek, és Sztyepán Trofimovics megírt ugyan egy kötetet a témában, sőt egy szardarabbal viszonylag beteljesült szerelmi kapcsolatot is megélt, de idővel szembe kellett néznie az igazsággal: bár a cellája elég tágas, előbb-utóbb a szar mindent beborít.

Lassan kezdett eltűnni a masszábban intellektusának, erőfeszítésének és találékonyságának minden bizonyítéka. A szar fokozatosan elnyelte a szarból készült ágyat, a szarból készült széket, a szarból készült fotelt, a szarból készült könyvét a szarról, s végül – s ezzel Sztyepán Trofimovics nehezen tudott csak megbékélni – a szarból készült kedvesét is.

Sztyepán Trofimovics a masszától végül a cella sarkába szorult.

Viszont ott, abban a sarokban, ahogy egyre jobban fojtogatta a saját ürüléke, meg volt győződve róla, hogy szép és tartalmas életet élt, és a kedvezőtlen feltételek ellenére sem adta fel soha. Metafizikai mankók és kitalált istenekben való hit nélkül is aktív munkával töltötte ezt az életet. És ezen élet minden napja maga az élet igenlése volt, melyben az utolsó percig meg tudta őrizni méltóságát.

Végül Sztyepán Trofimovics a halál agóniájának pillanatában saját ürülékében fuldokolva még egyszer, utoljára, reflexszerűen és végérvényesen összeszarta magát.

Epilógus

Nyolcezer évvel később egy idegen civilizáció tudósai a föld felszíne alól kiástak egy gigantikus barna kockát. Az eseményről az alábbi sajtóhír jelent meg: „A kocka egy organikus eredetű féldrágakő, hasonlatos a gyöngyhöz vagy a borostyánhoz. Mivel hosszú ideig magas nyomásnak és hőnek volt kitéve, a féldrágakő megkeményedett. Értékét csak a sarokban található légbuborék csökkenti. Szakértők szerint ez úgy keletkezett, hogy az anyagba valami szennyeződés került.“

György Norbert fordítása