Lackfi János: Az ugrálószoba zsoltára

Lackfi János: Az ugrálószoba zsoltára

Marco Slavkovic felvétele

 

 

Az ugrálószoba zsoltára

Boldog, aki hűtlen,
de hűtlenségét égbe hajítják,
nem esik földre le,
feldobják: hűtlenség, leesik: hűség, mi az?
Boldog, aki Isten hűségében dicsekszik,
ha már a sajátjából kifogyott.
Adj, Uram, hűséget, csak pár szálat,
a te dobozodban bőven akad még,
én az enyémet mind elszívtam.
Ja, és adj hozzá tüzet is.
Boldog az az ember,
akinek bűnére gyorsan rádobták a pokrócot,
csak Atyád meg ne lássa,
és megjön Atyám, és úgy tesz,
mint aki észre se vette:
„jé, hát bűn, az, úgy látom, nincs itt szál se”.
Boldog, akinek bűnét Isten szerteszórta,
akinek bűnét Isten szórta szerte,
lelkéből minden álnokságot,
félelmet, szégyent, versengést,
kéjvágyat, sunyulást, kamuzást
kifütyült a Lélek léghuzata,
de ettől épphogy nem üres a kamra,
hanem csordultig tele édes, lépes Úrral.
Rázártam szájamat a gonoszságra,
fogsoromat bentről ostromolta,
némán ordítottam, mint a sakál,
csontjaim sajdultak belé.
Kezed rám nehezedett,
mint az olajütő prése,
és kisajtolta lelkem zsírját.
Kitikkadtam, mint a mező nyáron,
csípős por keringett ereimben.
Ekkor azt mondtam,
nem fedezem be vétkemet,
nem aggatok elé ágyékkötőket,
nem leplezem el tiritarka szövetekkel.
Kiállok eléd, Uram,
megvallom, mit tettem,
nem beszélek mellé,
nem arcoskodom, nem hárítok,
nem mentegetőzöm.
Pedig abban vérprofi vagyok,
több évtizedes gyakorlattal,
szakmai vizsgákkal,
nézd, Uram, a szomszédomat,
mennyit feketézik, fel se jelentem,
nézd, barátaim mind félrelépnek,
nézd, rokonaim ÁFÁt csalnak,
ne vedd hát komolyan kis undokságaimat,
kerekítendő tételek,
te meg oly nagylelkű vagy!
S mikor nem kamuztam többé
és nem hamuztam mellé,
hanem megvallottam bűnöm,
vétkeimet égbe hajítottad.
Szétégette mindet a nap?
Elnyelte mennyei gravitáció?
Egy se hullott alá.
Imádkozzék hát hozzád mind,
akinek korsója összetörött,
és fájón, meztelenül villog ki a lelke.
Áradhatnak a nagy vizek,
csapdoshatják partfokomat,
az Úr hegyén állok,
tajték fel nem érhet oda.
Rejtekhelyem vagy,
oltalmazol engem,
mint elgurult gombot
a szekrény háta,
belső zseb a bukszát,
s bármerre nyújtom a kezem,
mindenfelől te vattázod
ki a teret körülöttem.
Figyeljetek rám,
igaz utat mutatok nektek,
okuljatok, mint a tinó,
tanuljatok, mint a szamár,
én már voltam mindkettő
helyettetek is.
Ne kelljen fogatok közé
zablát vetni, hátatokon
ostorral vágni végig, úgy ráncigálni
benneteket, mint az oktalan barmot,
s mindent külön-külön
a szájatokba rágni.
Aki a gonoszban bízik,
fájdalom sújtja azt,
aki Jahvéban bízik,
kegyelem frissíti azt.
Öröm és ujjongás az Úrban
minden egyes nap,
ugrálóvár a szívnek
és szabadulószoba a léleknek!
A tiszta szívűek derűje
legyen ragályos,
terjedjen messze földre!

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/9-es számában

 

 

 

Lackfi János (1971, Budapest)

 

Költő, író, műfordító, tanár.