Lázár Bence András versei

Via humanitatis

Amikor az ablak mögött a cseresznyefára,
és előtte terád. Amikor, mint lépteimben
a komoly vadászok, és alvó mozdulataidban
a kifáradt madarak.

Akkor jut eszembe. Akkor kell, hogy eszembe
jusson. Ott állunk újra. Két meztelenség között.
Ott állunk újra. Kivakolt arccal. Ott állunk újra.
Egy ima utolsó soraival. Ott állunk újra.

Itt a főhajó apszisa van.
Itt fények vannak. Itt harangoznak.
Itt kékben. Itt vörösben. Itt az összes nyelvben.
Itt a Sináj-hegy szövetségének kapuja van.

Ekkor jut eszmbe. Ekkor kell, hogy eszembe
jusson. Ott állunk újra. A főhajó apszisában.
Halványan, mint nyári viharban cseresznyefa
árnyéka mögötted, mint előttem alvó mozdulataidban
a madarak fáradt verdesése, mint benned komoly
vadászok tekintetében a tekintetem.

De itt kékben. De itt vörösben. De itt az összes nyelvben.
De itt a Sináj-hegy kapujában. De itt a szövetségnek
kapujában. De itt két meztelenségben.
De itt a főhajó apszisában.

Ekkor jut eszembe. Ekkor kell, hogy eszembe jusson.

Hogy keresek magunknak egy másik ablakot.
Hogy abban az üvegben. Hogy abban a tükörben.
Hogy abban: az arcodban az arcomat.

A fajok eredete

„Nem szabad csodálkoznunk
azon sem, hogy a méh fullánkja,
ha a méh beleszúrta ellenségébe,
maga után vonja magának
a méhnek a halálát is.”
Charles Darwin

Aztán az éjszakák keményedésében eltelt
egy újabb nap. Amiben nem te lettél
az izomrostjaim túlfeszült orsója.
De megpróbálom pozicionálni magam.

Gerincoszlopod szűk rései mentén.
Ahol talán én leszek a hátsó meg a mellső
gyökér idegszála is.

Mint egy fullánk, ami benned maradt.

De, hogy hol leszek ezek után. Melyik
nap lesz az utolsó, amikor ennek lenni is
kevés. Nem tudom.

Hiszen minden mozdulatom követi
mozdulatod. És nincs pozíció.
Se ígéret. Csak gerincoszlopod
az ujjaim között. Csak idegszálak
a bőröd mélyén. Csak a hátsó és a mellső
gyökér igazságtalan távolsága.

Csak a méhek keserves halála.

De aztán a sugárutak reflektoraiban
mint könnyű fák a hó alatt,
izmaim belesimulnak gerinced
elképzelt hajlításaiba,

és a méhek valahol új fajokat
hoznak a világra.

Keringő

Élni annyi, mint portás szemében az emberfejek.
Persze, ez lehetne csak egy mondat.
De a hátak, a hátad mögött most a cserbenhagyott lányok
valamit énekelni kezdtek.

Nincsen, nincs is múltja annak,
aki végleg elenged,
nincsen, nincs is múltja,
ha végleg elenged.

Aztán keringőzni kezdtek.
És te vagy a verejték a gerinc oldalán,
de én vagyok a széles hátizom.
Élni annyit, amilyen vének lettek.
Kabátot húzol, megemeled a lábad.
A belváros lassan hullámzik, mint egy bárka.
Víz, tea, üres kávé. Apró pénzed a kézben.
Eszedbe jutnak a lányok, akik énekelni kezdtek.

Nincsen, nincs is múltja annak,
aki végleg elenged,
nincsen, nincs is múltja,
ha végleg elenged.

Mert most én vagyok az, aki te nem lehettél.
Egymásba porladó öreg ikerpárként lassul a szívverésünk.
Kabátjaink alól ráncos szövetek,
lábaink alól visszerek.
Víz, tea, üres kávé.
Eszedbe jutnak, ahogy énekelni kezdtek.

Apró pénzért, apró pénzért,
hagyott el engem,
hisz nincs is múltja,
nincsen, nem is lesz,
ha végleg elenged.

A belváros lassan hullámzik, mint egy bárka.
Persze élni annyi, mint portás szemében
az emberfejek. Egymásba porladó
öreg ikerpárként halunk majd bele ebbe.
És a lányok hallgatásával aztán
keringőzni kezdtek.

Egy sugárút visszapillantója

Azt hiszem a kerék nyoma a frissen
esett hóban, azt hiszem a konyhán,
fiatal lányok hullámosra ázott ujja,

azt hiszem, hogy majd múlik, aztán
egyben épül, azt hiszem, mint harapás
az alkaron, ahogy kékül,

azt hiszem a nap végén, hogy egy
egyszer csak átaludt óra, azt hiszem,
hogy most soha többet egy sugárút
visszapillantója.

És azt hiszem így gondolni majd terád,
és azt hiszem, hogy elhajlok majd benned
mint gyémánt-nyugalmú tavakban a nád.

De azt hiszem, hogy újra tél van,
hogy egy nyár az óceán hullámaiban,
hogy majd a hegesedés végén,
ahogy majd eltörök, mint nád a tavak szélén,
és nem tudom mi lenne ha majd múlna,
ahogy a kijelzőn az a sok kurva óra.

De tudom, hogy most soha,
soha többet:

egy sugárút visszapillantója.

Ön-élet-rajz

Eddig próbáltam kevesebbet
beszélni róla, meg, hogy te így
ebben éppen mikor, hol vagy.
És azt hittem bízhatok majd
két végpont közt
az utolsó mondatokban.

De hiába hát a hallgatás, és
még inkább az óvatos beszéd.
Mert ott állok, ahol eddig álltam és
innen már elmozdulni is nehéz.

Hisz te voltál, te vagy, aztán végtére
is leszel te, nő ennek a férfinak.

Akiről, ha mégis most beszélni kéne,
talán csak, hogy annyinak elmondani.
De sort sem ér meg, se levegőt,
és nem is minősíthetek: majd terít
rád ő lepedőt.

Eddig próbáltam és így se megy.
Maradok csak rossz emlék aztán
végleg neked.

De legalább ha két végpont közt
majd én leszek (mert sosem lesz
már egyenes): meghitt esték utolsó
mondataiban a lényeged.

Hogy hogyan

Most nem kéne semmi.

Csak egy délután, amiben figyelem
az anyag lassú pulzálását, ahogy
a mellkasodban emelkedik, süllyed.

Emelkedik. Süllyed.

Csak egy reggel, amiben megértem
a nyelv tagolt hiányát, ahogy
nem mondasz semmit, csak figyelsz.

Nem mondasz semmit. Csak figyelsz.

Csak egy éjszaka, amiben elfelejtek
önmagam lenni, ahogy a gerinced
rám olvad és megmarad csak ennyi.

Ahogy rám olvad. És megmarad csak ennyi.

Most nem kéne semmi.

Csak az a pár mondat.
Hogy hogyan kell majd neked egészben:
lenni.