Forgács Péter: Döglét

Forgács Péter: Döglét

natasha-barova felvétele

 

Egy órája érkezett a szállodába. Szobája erkélyéről pazar panoráma nyílt a tengerre. Gyorsan átöltözött, és lesétált a partra. Minden alkalommal, ha tenger mellett nyaralt, első dolga volt kipróbálni a vizet. A hosszan húzódó öböl ívét jobbról egy kikötői gát törte meg, elzárva a kilátást. Balra kilométereken át tartott a széles föveny és a szállodasor, egészen az öblöt lezáró félszigetig, amelyet egy nagyobb település fehérre meszelt házai szórtak be. Előtte pedig a messzi látóhatárig kéklő tenger riszálta magát hívogatóan, ellenállhatatlanul. Alig néhány perce fürödhetett, amikor feltűnt neki, milyen erős halszaga van a víznek. Akkor még nem vette észre a világos foltként felé sodródó, oszladozó dögöt.

Magatehetetlenül himbálódzott a víz felszínén, kitéve a hullámok kénye-kedvének. Nagyjából akkora lehetett, mint ő. Vagy talán még nagyobb. A tenger lökései egyre közelebb sodorták a homokos parthoz, ahol már kisebb csődület várta. Azt találgatták, vajon miféle szerzet lehet. Így, több napos dög mivoltában, nem volt teljesen egyértelmű a válasz. Volt, aki tengeri tehénnek nézte, talán a tohonyasága miatt. Pedig csak felpuffadt, mint általában a vízihullák. Aztán amikor megfeneklett a sekély fövenyen, csitult a mozgása, így a közelében állók tüzetesebben szemügyre vehették. Tonhal, állapították meg egybehangzóan.

Az utóbbi időben különös hatást gyakorolnak rá a mindenfajta identitást nélkülöző állattetemek. Nincs előzményük, a múltjuk ismeretlen. Közös ismertetőjegyük, hogy holtak és alig hasonlítanak valamikori önmagukra. Dögök.

Tavaly egy kis településen dolgozott, húsz kilométerre az otthonától. Szinte naponta haladt végig ugyanazon az útvonalon oda és vissza. Közben annyi állattetemet látott, hogy megfogant benne a gondolat, írnia kellene róluk. Macskák, kutyák, sünök, rókák, galambok és ki tudja, még hányféle állat eltorzult, kétdimenzióssá lapított élettelen testén hajtott keresztül vagy kerülgette őket, ha tudta. Senki nem törődött velük, talán életükben sem. Napról napra váltak mindinkább eggyé az út aszfaltjával, mígnem csak egy piszokfoltnyi maradt belőlük. Később az is lekopott.

Aztán eszébe jutott az a párhetes kismacska, amelyik épp aznap lehelte ki a lelkét, amikor meglátogatta falun élő anyósáékat. Cérnavékony nyivákolásra lett figyelmes, ami a kerti asztal alól hallatszott: egy reszkető sötét szőrmók kúszott erőtlenül a nyári konyha felé. Hát ez meg, kérdezte szemrehányóan. Nem eteti az anyja, nincs sok neki hátra, közölte az apósa a tényeket. És most hagyjuk csak úgy megdögleni? Etessük meg! Próbáltuk, legyintett az öreg, nem kell neki. Egyszer még hallotta, ahogy a cica keservesen felsír. Mire megvacsoráztak, némán, mozdulatlanul hevert a fal tövében.

Most meg itt ez a hal, és ezt is az érkezése napján veti partra a tenger.

Élete utóbbi egy évét dögök kísérték végig. Egyre gyakrabban szembesült a dimenziók fokozatos fogyásával. Ha ennyi hatás éri az embert, akaratlanul is eltöpreng a saját sorsán. Rájött, nem kell ahhoz döggé válni, hogy sorra eltűnjenek a dimenziók, hiszen a folyamat már jóval a halálunk előtt elkezdődik: először a térbeliségünk szűnik meg, marad a kétdimenziós, síkbeli vagy inkább egysíkú lét, aztán jön a pálcikaember-korszak. Végül, ponttá zsugorodva, egyszerűen kikopunk a világból.

 

 

 

Forgács Péter (1963, Párkány)

 

Író.