Szászi Zoltán – Irodalom és anekdota II. / A borcsinálta Krisztus

Szászi Zoltán – Irodalom és anekdota II. / A borcsinálta Krisztus

Ryszardl70 felvétele

Hiszen hát fordítva van, no! Hiszen azt még a gyerek is tudja – már amelyik hittanra jár persze –, hogy Krisztus bort csinált a vízből azon az emlékezetes menyegzőn Galileában, Kán faluban, így írják az írások, azaz így írja János evangélista, aki pedig hiteles személy!

Hát akkor mégis, hát hogyan van ez? Úgy van ez, ahogy lennie kell, mert ami megtörtént, az megtörtént. A lámpást ne rejtegesd kosár alá, világítás a dolga annak! Ha meg János megírta a színét a dolognak, hát meg kell írni a fonákját. Meg kell írni, mert ez is ahhoz tartozik, mármint az anekdotákhoz. Így volt-e, nem-e? Boldog történetírói emlékezet fedje fel a feledés fátylát arról a jeles napról, melynek ma is nyoma van. Hát hol? Ugyan, micsoda egy kérdés? Nyoma van a lélekben, imádkozó öregasszonyok emlékezetében. Meg valahol Hont meg Nógrád határán, egy kicsinyke faluban. Nevét ki nem mondom, le nem írom, nem vagyok én olyan bátor, mint azok, akikről egykoron ezt a falut elnevezték. Míg mondom, egy pohárral töltsön csak a pincér mindenkinek, jóféle rizlinget, mert ugye valamivel le kell mosni azt a csúnya, harapós papramorgót, amivel elébb a port meg a napi fáradtságot leöblítettük a fájront alkalmából meg a hétvége beköszöntése miatti hirtelen nagy feliramodásunkban! Holnap kései szüret, abból lesz a legjava bor! Isten adta nedű! Áldott a bor, vele a bort készítő neve és portája is áldott legyen, persze, csak ha ad a nemes nedűből a szomjúhozónak néhány kupával! Attól megered a félénk képzelet folyama, megoldódik a nyelv. Vegyük a lantot, pengessük el a borcsinálta Krisztus történetét!

Valamikor még réges-régen, azaz igazából csak másfél évtizeddel ezelőtt, hogy-hogy nem, azt találták ki bizonyos tollforgatók, hogy márpedig nem véresen komoly és vesebajos arcot képző témákra hívják össze az íróknak társaságát nyári táborozás céljából. Hanem csak úgy, örömből, szeretetből, jókedvből való alkotásra, beszélgetésre, kvaterkázásra. Tegyék ezt a mindennapi golyóstoll koptatásában megfáradt írástudók mindenféle földi jók, úgymint ételek és italok társaságában. Bukolikus, szép vidéken, az öregapóról elnevezett Ipoly folyó mentén, hol a délnyugati oldalán a domboknak emberes jó borok teremnek, a pincék előtt meg vén diófák adnak hűset a pihenni vágyóknak. Ahol a présház előtt a kormos katlanban lassan rotyogó pincepörkölt ínycsiklandó illata száll végig a falu felett, abba magyar nóta, népies műdal, meg régi rock, pop, blues slágerek torokhangon ordított foszlányai kapaszkodnak és adnak hírt arról, jó kedvű emberek mulatnak a hegyen. E jelekből egynémely helyi jelesnek feleségei azt a következtetést vélték meghozni, ma éjszaka megint élénk mozgás várható a pincehegy felől, s nagy a valószínűsége annak, hogy éjféltájban, mikor éppen másik oldalukra fordulnának ők, a fáradt alvók, akkor éppen az ő ablakuk alatt reccsen majd bele az éjszakába, hogy „lámaszemelámaszemesötétkék”! Ezen aztán el kellett gondolkodnia úgy mindenkinek, mint a jelesek feleségeinek, sőt még a helybéli papnak is, aki éppen a szentbeszédét írta ekkortájt, hogy valóban így van-e ez? Mert ugyan honnan is lehet azt tudni, hogy a dél amerikai pampákon legelésző láma szeme sötétkék vagy éppenséggel nem az? E kis kanyarodás után, mely a helyszínt és az ott uralkodó pompás hangulatot próbálta meg átadni, folytatnám a mesét.

Szóval első napja volt ez az írók táborának, és ezek az első pillanatok welcomedrinkekkel alaposan körbehatárolhatóak, innen egyenes út vezetett a jóféle állapotokig. De hogy sorba szedjem mondandóm, íme, a szereplők. Akik lehetnének kitaláltak is, de minek az élet írta történetet átírni, ha az amúgy is él, tőlünk független is mesélik még mások, igaz, ki így, ki úgy. Mégis a leghitelesebben az anekdotát elmesélő krisztuskereső, a kiváló publicista és kezdeti stádiumában régen még punk rock stílusú poéta és prózaíró, akiből a borcsinálta Krisztus lett, az esetben szereplő nőnemű társivók, kik egyébiránt író- és költőnők voltak civilben, meg a merészekről elnevezett falu hitükben megerősödött, a látomásukat másnap elmondó öregasszonyai tudnak erről a borcsinálta Krisztus esetről a legtöbbet. Ők itt a szereplők.

Hát úgy kezdődött, hogy meleg volt! Igen meleg! Minden út menti sörreklám tetejéről maguk az ördögök csábítgatták az utazókat. A mesélő volt a járművezető. Maga is felettébb szomjas. Így hát arra a felszólításra, hogy nocsak, ácsi, itt egy jó magyar falu, meg egy jó magyar korcsma! – hirtelen elhatározásból megállt a Balassák földjén, alig nyíllövetre a határtól. Se a falu, se a kocsma nem volt magyar, de a sörital jóféle cseh, s hozzá akciós áron kínáltak francia abszintot. Ami bitang egy italféle. Azt gondolná az ember, bírja. De nem! 60 fok, az 60 fok. Pláne 32 fok melegben. 12-es, žateci komlós, cseh sörrel fékezve. Azaz gyorsítva. Fél óra alatt három kört lenyomva. Éhomra. Isten veled józan ész, ezt már kifelé a kocsmából jőve is látta az úrvezető, a kiváló publicista meg az ivásban részt vevő írónő társak mosolyából. Beértek a táborba, elszállásolódtak, megitták a welcomedrinkek sorát, mert isten sokakat hozott a táborba és sokakat kellett welcomedrinkeltetni. Egyre jobban lettek. Jobb helyeken, jobb időkben így ment ez, bezzeg ma! Aztán elkövetkezett az est, boldog ringású rímek riantak szét az éjszakába a présház fedett teraszáról. Szólt a dal, s ebbe a víg folyamba igen gyakori alkalmanként a kiváló publicista, és kezdeti stádiumában régen még punk rock stílusú poéta és prózaíró a futballmeccseken szokott hullámmozgást végezve értelmetlen módon sorozatosan beleordított, megbontva a hangulatot. Ezt a többiek egy ideig nevetve, majd csodálkozva, később viszont már elég ellenségesen fogadták, végül elküldték a kiváló publicistát – ki korai stádiumában még punk rock stílusú poéta és prózaíró volt – a melegebb égtájakra. De ő a melegebb égtáj helyett a hegy felé indult, majd tisztességesen, mint azt illik, el is veszett az éjszakában. Majd hajnaltájban mégis megkerülve elszántan elindult, hogy másnap, kora reggel betöltse küldetését. A hegyen megivott teméntelen mennyiségű bor hatása alatt elvégezze az Úr által rábízott feladatot: megerősítse hitében a vidék népét!

Mert egyébként mi más miatt indult volna el gyalog egy szál, szőlőskertek kerítésén megtépett, eredetileg fehér, vér, bor és pincepörkölt zsírjától foltos ingben a szomszéd falu felé? Aggódó barátai kora reggel még látták messziről a szélnek nekifeszülő piknikus alakját, lobogó haját, amint elindult, de nem sejtették, hová s merre irányított emberüket az akarat. Bő egy óra múlva aggódni kezdtek, autókat fogadtak, s elindultak az elveszett, megsértett, megbántódott emberük keresésére. Egy északnak, egy nyugatnak, egy kelet felé indult, mint valami meseregény szereplői. Kelet felé én mentem Laci nevű, táborhelyszín falubeli villanyszerelő barátommal. A szomszéd faluba érve legelébb velünk szemközt sietve lépkedő, magukra sűrűn keresztet hányó, olvasót morzsoló, hangtalan imádkozó, riadt idős asszonyokkal találkoztunk. Sejtettük, történt valami. Nem szóltak az asszonyok semmit, csak ujjukkal mutatták, merre kell mennünk. Egy elhagyatott ház előtt, mely elé 1906-ban kőkeresztet állított régi gazdája, megtaláltuk a látomásszerű helyzetben a háttal a kerítésdrótnak támaszkodó, csapzott, véres kezű, vérző térdű, könnyes szemű barátunkat. Mint Krisztus, úgy állt ott, a reggeli fény glóriát írt feje fölé, egészen látomásszerűnek látszott. De valós volt. Borszagú, izzadt, sérült. Óvatosan lefejtettük a drótról, hazavittük, megmosdattuk, aludni tettük, gondoltuk, csak jobb lesz neki. De négy óra múlva már eltűnt, csak egy cetlit hagyott, hogy elment haza, ne is keressük. Nem is kerestük. Így lett vége a dolognak. Nos, hát így ez magában üres, sablon történet lenne, hiszen iszik más is, menőkéje másnak is van italtól, van, aki miatt autót is kellett már egyszer adni, szóval mi a csattanó? Van olyan pedig. Mondom máris.

Néhány évig nem jártam az írótábornak otthont adó falu felé. Hanem amikor végre megint igen, ott azt láttam, hogy az események idején még elhagyott ház teljesen megújult, a kerítést lecserélték, a régi keresztet renoválták, szép, acélkék fecske úszónadrágot festve Jézusnak. S megállva és nézelődve, kérdezősködve azt is megtudtam, saját papja lett a falunak. A kerítéstámasztásnak helyszínén pedig egy hatalmas és szépen gondozott csipkebokrot fedeztem fel. Ha jól emlékszem a helyszínre, persze! Néhány mécsest is a megújult kereszten. Hogy oda imádkozni járnak. Mert csoda hely az. Egyszer régen, három öregasszony jelenést látott ott. Maguk se tudják, hogy pontosan mit, de valami jelenésszerűt. Ezt suttogva el is mesélték mindenkinek a faluban. Azóta mindenki jár misére. Hogy tényleg így volt-e, miként esett a valóság, nem tudhatom. De ha Krisztus a kánai menyegzőn vízből bort tudott csinálni, akkor az is meglehet, a borcsinálta Krisztus meg hitet teremtett az emberekben. Merész elképzelés, de egy anekdotába belefér!

 

 

 

 

 

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Író, költő.