Rácz Boglárka: Irodalom és szégyen III.

Rácz Boglárka: Irodalom és szégyen III.

Sven Beyersdorff felvétele

Eladhatnád ezeket a rajzokat, mondta Sofia hátát a pókhálós falnak vetve. Jobban járnál, mint az éjjel-nappalival. Nem hinném, hogy bármivel is jól járhatnék, gondolta ő, de csak a vállát vonogatta. Amúgy sem másoknak rajzolta, őt nyugtatta meg mindig, ha látta, megtapogatta a kemény lapokról elrugaszkodni készülő alakokat, elemelkednek, mintha repülni akarnának, aztán megkapaszkodnak mégis egy faágban, az ereszben, a közlekedési táblákban. Néha elképzelte őket, amikor eleve ki kellett lépnie az anyja által ráerőltetett valóságból, mert már annyira elviselhetetlenné vált a durvasága; ilyenkor addig erőlködött, míg végül ott lebegtek körülötte, ő meg segített nekik, hogy ne fogódzkodjanak tovább. Voltak napok, amikor százával suhantak el a madáremberek, így nevezte őket, ellenálltak mindennek különben, az erős szélnek is, abban is csak ringatóztak, olyan könnyedén, ahogyan ő sose tudna.
Ezt nem fogja elmondani Sofiának, jobban mondva ezt sem fogja elmondani, képtelen volt megnyílni előtte, úgy látszik, ő csak engedelmeskedni tud, igaz, neki teljesen másképpen engedelmeskedik, mint az anyjának.

Aznap megint náluk aludt, mint amikor levitte neki az öngyújtót, aztán órákig ücsörögtek a szobájában. Jó volt, csak néha kellett megszólalni, később, mikor mindketten megadták magukat a fáradtságnak, már egyáltalán nem. Most nem voltak fáradtak, végignézték újra a rajzokat, bizonyos szempontból tényleg gyogyós vagy, mondta Sofia az utolsó madárembernél, majd kacsintott egyet, mintha csak félig gondolná komolyan. Semmit nem tudsz rólam, ez a mondat legalább járna ilyenkor. Helyette majd reggelig rajzolni fog, gondolta, legalábbis míg ki nem nyit az éjjel-nappali.

Úgy igazán akkor vert meg az anyám, mikor egyik délután, takarításból hazafelé jövet nem talált otthon, mondta Sofiának, mikor másnap megvárta zárás után. Egy telefirkált padon ültek, jó idő volt, hunyorogtak a koraesti napfényben, követték a tekintetükkel az arra elhaladókat, hogy semmiképpen se kelljen egymásra nézniük. Persze előtte is elcsattant jópár pofon, de aznap valahogy másféle indulatok törtek elő anyámból. Az ikreknél voltam, egy vészjósló tekintetű fiú és egy nyughatatlan lány, a szüleik sokáig dolgoztak, rendszerint este tízig randalíroztak a lakásban, sőt az egész körfolyosón. Virágládákat borítottak fel, a földdel trágárságokat írtak az ajtókra, vagy egyszerűen csak elcserélték a lakók kint hagyott cipőit. Egyszóval elég vadak voltak, de lehetett náluk enni meg rajzfilmeket nézni. Aznap is nézni akartunk valamit, de amikor a fiú benyomta a play gombot, egy lihegő alak jelent meg, aki épp beleerőszakolta a péniszét egy daeurolt hajú nőbe. Sosem láttam még ilyet, undorodtam tőle, mégsem tudtam máshová nézni. Az sem érdekelt, amikor belépett anyám, pedig a pofontól nekiestem az asztalnak. Otthon sem hagyta abba, ütött ahol ért, ameddig bele nem fáradt. A vége felé már nem fájt, akkorra már rég madárembernek képzeltem magam, madárembernek, érted, Sofia?

 

 

 

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.