Gáspár-Singer Anna levele Konrád Györgyhöz
Hartyáni Norbert felvétele
Kedves György,
tizenéves gimnazista voltam, amikor nagyapám a kezembe adta első regényedet, A látogatót, amelynek 1969-es megjelenésekor néhány évvel fiatalabb voltál, mint én most. Ezért is tegezlek. És mert úgy érzem, valami módon közünk van egymáshoz: te holokauszttúlélő vagy, én a Soá utáni harmadik generációba tartozom. Keresem a kapcsolódási pontokat, igyekszem az identitás halványan kirajzolódó vonalai mentén tájékozódni. A könyved, amelyről akkoriban annyit tudtam, „zajos sikert aratott“, és hogy feltétlenül el kell olvasni, persze nem erről szól. Pontosabban, leginkább nem erről: máshová kerültek a súlypontok. Alapmű, ezt is mondták.
Olvastam persze akkoriban Hrabalt és Örkényt (utóbbit minden mennyiségben), Feuchtwangert, Hellert, Singert. Hogy miben volt mégis más ez a könyv, mint az akkori olvasmányaim? Nem emlékszem, hogy akkoriban lett volna, ami ennyire a hatása alá vont. Talán Kosinski Festett madara, amelynek háborúábrázolása azonban olyannyira elborzasztott, hogy egy ponton túl le kellett tennem.
A látogató letaglózott, ugyanakkor mégsem eresztett el. A környezet végletekig pontos leírására törekvő – mára már tudom, a francia új regénytől tanult, ám számomra leginkább kíméletlennek tetsző – narrációja hosszú évekre nyomot hagyott bennem. Különösen a Bandula Ferike majomszerű alakjában realizálódó iszonyat. Igen, ő maradt meg legerősebben. A kép, ahogy ott ül csupaszon a saját ürülékétől mocskos rácsos ágyában halott anyja melltartóját rágcsálva. Apropó, milyen érdekes az emberi emlékezet, amely a szerencsétlen kisfiú testszőrzetét, a sűrű hófehér pihéket az eltelt évek alatt feketére festette. Gondoltad volna? Holott az eredeti mennyivel szürreálisabb.
De mit tudhattam én tizenhét évesen a nyomorról vagy a kiszolgáltatottságról, kérdezhetnéd. Egy kamasz másképp rezonál a világra, olykor jóval később csapódnak le benne a dolgok. Filmekben láttam legfeljebb hasonlót. A látogatóban is szinte filmszerűen peregnek előttünk a képek.
Akkori kedvencem, Szomjas György kísérleti munkája épp a regényeddel egy időben készült el. Láttad talán te is, bár ezt nem tudhatom biztosan. A Tündérszép lányban úton lévő fiatalok a helyi kocsmában egy felesért cigánylányt vásárolnak, majd magukkal viszik a városi munkásszállóra, ahol viszont rejtegetniük kell. Felejthetetlen a kép, ahogy a falu határában ráparancsolnak a lányra, alaposan mosdjon meg a kezébe adott autósamponnal a közeli tóban. Ők meg közben a partról figyelik. „A lemenő nap fénye kiemeli a kontúrodat. És így nagyon romantikus“ – kommentálja a lány megaláztatását a kisfilmben a más fiatal zenészek mellett szintén feltűnő Baksa-Soós János. Mindez csupán „játék“, nem dokumentum. Elképzelt helyzet(ek) a kiszolgáltatottságról és az a körüli döntésekről, a szereplők ráadásul az egyes jelenetek végén maguk kommentálják az eseményeket. Játék, kísérlet, de sejtik, nincs ez jól így.
Ha nagyváros, akkor megint Szomjas, jó pár évvel későbbről: a Roncsfilm lecsúszott, a társadalom peremére kényszerült torz figuráit látom magam előtt. A film slaptick comedy-be hajló fájdalmas, ugyanakkor röhögtetően szürreális szocio látlelet 1989-ről, a fordulat évéről. És a megváltoztathatatlanról. Úgy is, hogy a legendás „Nyócker“, s azon belül is a Szigony utca környéke – a kétezres évek városrehabilitációjának hála – már régen nem létezik. Ahogy a Kopaszkutyában megjelenő hajdani Kőbánya és Hős utca sem.
Egy kamasz számára az olvasott szövegnél olykor érdekfeszítőbbnek tetszhet a kép, valóságosabbnak, „igazibbnak“ a moziban látottak az utcán megtapasztaltaktól. Ha azt láttad, már mindent láttál, olyan, mintha te magad is átélted volna. Az optika éles, a tárgyak kíméletlen pontossággal vannak megörökítve. Kritikusaid annak idején épp ezt az élességet vetették a szemedre. Hogy mindez túldimenzionált, s így nem valóságos, hogy legfeljebb a társadalom egy szelete az, amely a regény lapjain megjelenik. Később épp az ellenkezőjét írták: a szöveg „felráz, leleplez“, sőt a megoldásra váró társadalmi anomáliákra hívja fel a figyelmet. Holott A látogató, narrátora „csupán“ folyamatosan szemlélődik, észrevesz, majd rögzít. Kíméletlenség volna? Legfeljebb rezignáltság, a hivatali lelkület sajátja. Leltároz, feljegyez, elhalt ügyfelekre emlékezik azok immár funkciótlanná vált tárgyain keresztül. De semmiképpen sem leleplez.
A könyvben megjelenített társadalmi kulisszák jó része azóta eltűnt, mások talán még inkább szembetűnőek. Elég, ha megszokott útvonalunk helyett néhány utcával beljebb fordulunk, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, hogy a belváros évek óta pusztul. Nem csak az egykori Csikágóban, de hát ezt te pontosan tudod. Elcsépelt közhely: a nyomor ott van ma is a szemünk előtt az omladozó házakban, a szociális intézményekben, a magukra hagyott vidéki falvakban. A négyeshatoson vagy a forgalmas irodaházak környékén is meg lehet halni feltűnés nélkül, csendesen. El lehet tűnni úgy, hogy senki nem veszi észre. Megmenteni valakit? Az odafordulás sem könnyű, még kevésbé magától értetődő.
A megszokás az állandó ismétlődés elleni védekezés alapvető gesztusa, amellyel messzire tartjuk magunktól mások fájdalmát. A hivatalban ez talán még inkább adott. Ismerem a hivatali ügymenet számokkal, végtelen adatokkal operáló világát, a páncélszekrények jellegzetes sárga aktáit. A megoldás érdekében feltárt előzmények sürgető gesztusát, a belső udvar egymásra villanó ablakait. Ahogy a huzat meglebbenti a műcsipke függönyöket.
Megvoltál nekünk a hivatali könyvtárban: leghátul a hatodik sorban, bal oldalon a ká betűnél. Néha megnéztelek, megnyugtató volt a tény, hogy a polcon elfoglalt helyed az eltelt évek alatt mit sem változott. A rend kiismerhető, egyforma, bizonyos értelemben véve harmonikus is. Meg lehet benne találni a szépet. Bele lehet bújni, mint ahogy az ember a saját ágyába bújik otthon.
„Folytassa, kérem“ – mondja a könyved narrátora, a gyámügyi hivatalnok az éppen aktuális ügyfélnek. Így indul a regény. Amaz még nem, ő viszont már biztosan tudja, nem segíthet. „Azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg neki, mennyire téved.“ Előír, lepecsétel, majd ugyanő hivatalból végrehajt. Felkutatja, begyűjti, és intézetbe viszi a rossz körülmények között élő kiskorúakat. Bár meg nem menthet senkit. S épp ez a milliméter pontossággal megtervezett, majd véghezvitt hiábavalóság vezeti leginkább a panaszra, végső elkeseredésre a mindenkor süket ügykezelést.
A látogató azt is megmutatja, milyen sokféle arca van a nyomornak, a fennálló helyzetet valamiképp kezelni hivatott rendszer azonban mindvégig ugyanaz marad. A szekrényben felhalmozott, elsárgult akták mindegyike szabályos tetemre hívás.
A könyved nem a lázadás regénye – ha csak prózapoétikai szempontból nem tekintjük annak –, sokkal inkább a beletörődésé. Annak elfogadásáé, hogy azt tegyük, amit tennünk adatik, ami a dolgunk. Erről szól a csaló rabbi példázata is: döntéseink behatároltságáról, korlátaink tudomásulvételéről. A rabbi története, aki egy időre elhagyta közösségét, mert „nem akarta többé a Megnevezhetetlen szigorával fenyegetni a vétkeseket, jóságával vigasztalni a jámborokat“, miután belátja, hogy a világtól sem elzárkózni nem tud, sem pedig azt megváltoztatni, visszatér, hogy igent mondjon addigi életére és feladatára. Ez állítódik párhuzamba a gyámügyi előadó-narrátor dilemmájával, akit rövid időre megkísért a gondolat, hogy az ötéves, „képezhetetlen idióta“ fiúval maradjon, akinek senkije sincs.
Narrátorod felismerése, miszerint a világot nem áll módunkban megváltoztatni, annak elfogadása is ugyanakkor, hogy amit egyként – emberhez méltó cselekedetként – tehetünk, hasznos. És ez sokszor nem több, mint az idióta fiú bordavakarásában megnyilvánuló humánum jelentéktelennek tűnő gesztusa.
A hivatalnok – ellentétben a példázatban szereplő rabbival – csupán elméjében jár be hosszú utat: az addig jobbára tárgyiasított társadalmi szereplőkhöz való viszonya változik meg alapvetően. A kiszolgáltatottságtól és nyomortól szinte hermetikusan elzáró védőburok hullik le róla, amikor kimondja: „jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.“ A szerepek felcserélhetőek, mindegy már, ki az ügyfél és ki a hivatalnok.
Első regényed a város sűrűjébe kalauzol, az egykori Csikágót személyesen is jól ismerted: a szövegben mindvégig kilátástalan sorsokon és elképzelhetetlen nyomoron át visz az út. Hivatalnok-narrátorod nem beszél a háborúról, a holokausztról vagy épp ötvenhatról. Holott életrajzodból tudható, tizenegy éves voltál, amikor a szüleidet a Gestapo és a magyar csendőrség letartóztatta, majd Ausztriába deportálta, ahonnan 1945-ben csodával határos módon, a berettyóújfalui zsidó lakosok közül egyedüliként tértek vissza. A történelmi események által megnyomorított létnek, kerülve a direkt megjelenítést, csupán letörölhetetlen vetületei kerülnek az olvasó elé: a málló házak, a golyónyomok a falakon, a szegénység sárga szégyenbélyege.
A látogató a bölcs szkepszis, az elengedés, ugyanakkor az összetartozás regénye elsősorban. Ám számomra most már az emlékezés könyve is.
Barátsággal,
Gáspár-Singer Anna
Gáspár-Singer Anna (1976, Budapest)
Író, újságíró. Magyar nyelv és irodalom, kommunikáció, valamint olasz nyelv és kultúra szakon szerzett diplomát. Budapesten él. Írásai 2012 óta jelennek meg különböző irodalmi és művészeti folyóiratokban. Első kötete Valami kék címmel 2019-ben látott napvilágot a Kalligram gondozásában.Portréját Reményik Andrea készítette.