Kondás Krisztina: „Mi a kemény zenét szerettük” – Atmoszférateremtés és zene kapcsolata Vass Norbert Indiáncseresznye című művében

https://i.pinimg.com/ Moly.hu

A nyolcvanas években felnövő generáció tisztában volt azzal, hogy a rendszerrel szembemenni a művészetek, így a zene területén is szélmalomharc: a társadalmi berendezkedést bíráló dalok szerzőit és előadóit pillanatok alatt darálta be a kritikát és ellenszegülést nem tűrő hatalom. Ám a Kádár-korból eszmélő társadalom kilencvenben kitépte vörös füldugóit – bőven akadtak, akik felvették a kesztyűt, és zenéjükkel akár egész szélsőséges hangot is megütve (például a rasszizmushoz közeledő eszmeiséget képviselve) próbálták hallatni a hangjukat, amik rendre börtönbüntetésekbe, bírósági tárgyalásokba torkolltak.[1]

De milyen szocializációs közeget biztosíthatott a zene a rendszerváltást kamaszként megélők számára? A kilencvenes évek fiataljai egy szüleik számára is szokatlan világba csöppentek, ami egyre mohóbban itta magába az amerikai kulturális áramlatokat, szemléletmódokat, és a globalizáció, a kapitalizmus, a „konzumláz”, a tárgyi világban és birtoklási vágyban történő elmerülés észrevétlenül vette át a hatalmat az otthonok felett. Ez az átalakulás természetesen a zenei kultúrára is kihatott: a rendszerváltás előtt még a fojtogató rendszer súlya alatt pihegő tizenévesek már nyílt eszközt kaptak ahhoz, hogy megéljék és kifejezzék társadalmi frusztrációjukat, hogy életkoruknak megfelelően „lázadjanak”. Mi több – amerikai mintára – divatját kezdte élni a világba való beleüvöltés, az egyéni érzésvilág sokszor tudattalan, kollektív dühének megfogalmazása, ezáltal pedig a szubjektumok koherenssé olvadása a közös, gyakran kezeletlen élmények által.

A fiatalok tenyere kilencvenben már bizsereg, amit a különböző zenei áramlatok, szubkultúra-specifikus műfajok ki is hangosítanak. Mi a helyzet azonban a körülöttük lévő világ bonyolultabb összefüggéseit értelmezni még képtelen, a kilencvenes évek változásainak és az új zenei áramlatok beszüremkedésének bennszülöttjeivel, a gyermekekkel – az azokat élvező, de nem értő laikus zenei célcsoporttal?

Ebbe a világba gurít be minket BMX-e vázán Vass Norbert a 2019 tavaszán megjelent Indiáncseresznye című novellafüzérében, a gyermekek számára státuszszimbólumként is funkcionáló, különös jelentőségű walkman-e tartalmát érdekes értelmezői aspektusként felajánlva számunkra.

A már érintett zeneiség kérdésének elmélyültebb vizsgálata előtt tisztázásra szorul egy olyan jelentékeny fogalom, amely a művet mind vizuális, mind akusztikai, audiovizuális és taktilis érzékelés tekintetében szemléletesen áthatja – ez a fogalom az atmoszféra, avagy légkör vagy hangulatiság, mely fogalmakat jelen dolgozatomban szinonim jelentésben alkalmazok, s melyek értelmezéséhez Vásári Melinda terminusát hívom segítségül. Szerinte „a hangulat olyan térbeli, érzékelhető jelenség, amely egyszerre tartozik a szubjektumhoz és az objektumhoz, ugyanakkor időbelisége folytán rögzíthetetlen, mivel mindig pillanatnyi, egyedi, alapvetően a jelenlét dimenziójához tartozik, mégis magában hordozza a múltat és a jövőt is.”[2]

A meghatározás érzékletesen világít rá az atmoszféra egy, az időbeliséget érintő fontos velejárójára, mely szerint a hangulat az emlékezés útján hidat képez a múlt és jövő között, a pillanatiság révén a jelen idősíkját is bevonva. Mindez rendkívül releváns az Indiáncseresznye zeneiségének az atmoszférára gyakorolt hatásának vizsgálatakor: különböző zenei idősíkok együttélése, azok egymás irányába gerjesztett hatásmechanizmusai figyelhetőek meg a műben, szimbiózisban az elhanyagolhatatlan szociokulturális nézőpontokkal (például a zenei generációváltás problematikájával), melyekre a későbbiekben bővebben kitérek.

Az író egy interjúban így ismertette saját viszonyulását a kötetben kirajzolódó zenei világhoz: „1994 nyarán másolta rá a Bőzsöny Zsolti a füstszürke, kilencven perces TDK-kazettám A oldalára az Offspring Smash című lemezét, a B oldalra pedig a Green Daytől a Dookie-t. És hiába, hogy a Zsoltinak is másolva voltak csak meg, azért a háromutas Videoton hangfalaimon úgy szóltak ezek a számok, mint a veszedelem. Alig múltam kilenc, és ott találtam magam az MTV-punkforradalom kellős közepén. Igaz, fogalmam sem volt róla. Tetszett viszont a dalok lendülete, és képzelheted, milyen vagánynak érezte magát az ember, amikor ezeket dúdolta a BMX-en vagy a reggeli edzés alatt. Erőt adtak, és adnak ma is. Szóval azóta vagyok wannabe punk.”[3] Az említett MTV-punkforradalom, és a hazai punk mozgalom elterjedésének és kibontakozásának kitüntetett jelentőségű éve volt 1978, ami a kötet szempontjából is lényeges. A fennálló rendszerrel szembemenő, ellenkultúraként számon tartható punk irányzat teret engedett a fiatalok számára a kívülállásuk sokszínű megélésének, és lehetőséget teremtett arra, hogy egyszerű zenehallgatókból zenekészítőkké váljanak. Az 1989-es rendszerváltás a punk első hullámának végét is jelentette: a kilencvenes években megjelent egy új ellenség a globalizmus, kapitalizmus és fogyasztói társadalom képében, a kiadók pedig ráeszméltek a műfajban rejlő profittermelési lehetőségre – ennél a gondolatnál kapcsolódik be az MTV-punkforradalom jelensége, az alternatív zenei áramlatok média általi közvetítettsége.

A zenék mint akusztikus atmoszféraösszetevők megítélésének tekintetében háromosztatúságot állapítottam meg a műben, melyek motivációi mögött nagy szerepe van az imént tárgyalt médiára visszavezethető befolyásoltságnak. Az egyik kategóriát képviselik azok az előadók, amelyekhez a gyerekek valamilyen okból negatív megítéléssel viszonyulnak, a másodikat azok, akik a gyerekekből megosztó véleményt váltanak ki, a harmadik kategóriába pedig a gyermekek szemében értéket képviselő zenekarokat sorolhatjuk.

Az első csoportba tartozóként egy leáldozóban lévő generáció ikonikus formációját, a Boney-M-et tekinthetjük. „Unalmasabb volt ez az óra most, mint a Hegedűs Bazsi nővérének a Boney M-kazettáján a B-oldal”[4] – nyilatkozik az elbeszélőnk a Honvéd című novellában a zenekarról, méghozzá egy olyan kontextusban, ami a gyermekien megalkotott nyelvi világ reprezentációjaként a Boney-M-et mint elavult, már egy idősebb korosztály muzikális ízlését tükröző, ezáltal már „nem menőnek” számító atmoszféraszegmenset állítja párhuzamba a környezetórával.

A következő kategóriába a Happy Gang, Dj BoBo, az Ace of Base és a Scooter sorolható. Őket tekinthetjük azoknak az előadóknak, akik bizonyos gyerekszereplőkből szimpátiát, sőt akár rajongást váltanak ki, míg egyesek ellenszenvesnek, irritálónak vélik őket. „Melegítettünk, és Scooter-számokat dúdoltunk ilyenkor félhangosan a parton, hátha beakad valakinek egy bosszantó dallam. Én a Love Is All Aroundot próbáltam elfelejteni valami Green Day-számmal, amit a Bőzsöny Zsolti másolt át nekem, és sejtettem, hogy kemény zene. Ahhoz nem hallgattam meg viszont még elégszer, hogy akár csak halandzsázni tudjam a refrént, úgyhogy a DJ Bobo maradt. Át kellett ugyanis vészelni valahogy azt a két órát, amit a vízben voltunk, úgyhogy elkezdte ilyenkor az ember a német szavakat sorolni, először névelőkkel, de arra hamar ráunt úgyis, meg sokat is tévesztett, és akkor jöhetett az éneklés. Fejben.”[5] Ahogy az idézett Mélyzöld című fejezetben olvasható szövegrészletben is tetten érhetjük, a (körülbelül kilencéves) társaság látványos hierarchiát hoz létre a különböző zenekarok között – a Dj BoBo előadásában hallható Love is all around című dal dallamtapadását egy számukra „kemény zenének” bélyegzett együttessel, a Green Day-jel próbálják felülírni, ezáltal a saját ízlésüket, személyiségüket is tudatosan a vágyott keménységűre szándékozzák formálni.

A megosztó formációk csoportján belül érdemes külön hangsúlyt fektetnünk a Happy Gang megítélésére, ami az egyik gyerekszereplő, Forrai karakterén és érzelmeinek alakulásán keresztül prezentálható a legszemléletesebben. A Boojaka című fejezet elején még egy kiemelten pozitív viszonyulás rajzolódik ki Forrai részéről: „Boojaka, boojaka, énekelte a tükör előtt a Forrai. Gyönge volt a hangja, mint a Hudi Klaué, amikor a Braun Marika néninek jelent környezetismeret előtt. Boojaka, boojaka, bújj el Jakab baka, tekergett az anyja fésülködőasztalánál, de lassabban mondta, mint kellett volna, mert nézte közben magát, hogy mennyire csinálja jól. (…) Boojaka, boojaka, kezdte megint, és mikor gyakorolt, a jobb kezét ökölbe szorította, mintha mikrofont markolna vele, és hörcsögszerű lett akkor az arca. Uzsonnázni ugrottunk föl hozzájuk bringázás után, és mentünk volna már, de a Forrai meg akarta még a Boomshaka lakát is hallgatni, mert azt szerette a Happy Gangtől a Boojaka után a legjobban.”[6] Ám ez a gyermeki rajongás a fejezet végére gyökeresen átalakul, és a lelkes-elvakult rajongó-attitűd átfordul egy realitásra ébredő mikro-fejlődéstörténetbe: „A Forrai(…) szomorú volt nagyon, hogy hát akkor a Happy Gang igazából nem is énekel. A bevásárlókocsik mellé ült le, szipogott, és a könnye is kicsordult kicsit. Ahogy törölgetni kezdte, elkente a kezén a Boojaka-feliratot. Mérges volt, és mondogatta, amikor a buszmegálló felé mentünk, hogy kiradírozza ezzel a sárga, cumi alakú radírral a kockásfüzetéből, a vonalasból meg a tájékoztató füzetének a vinyettájáról is a Happy Gang felírásokat, aztán meg eldobja ezt a radírt a francba, és kölcsön fogja a Guns N’-t kérni a Zsoltitól. Na, mondta a Takács Béla, a Guns N’, az legalább jó.”[7] E két idézet Forrai gyermekkorából a fiatal felnőtté válás útján való elindulásának és a zenei ízlése kiforrásának egyik sarokpontjaként is számon tartható, az általam már korábban is említett előadók közti hierarchia problémakörét is árnyalva.

Az utolsó csoportot, vagyis a gyerekek szemében értéket hordozó és számukra pozitív benyomást keltő zenéket két újabb alkategóriára oszthatjuk. Az első ilyen a Disney-dalok köre: „Csi-csi-csi Csip és Dale, jön, ha gond van, kiabálta a Baranyai Ferike, és leugrott a bátyja mögül a kék Szimóról. Gond volt”[8] – olvashatjuk a Beagle boyok címet viselő novellában. Ahogy azt már a címválasztás is sugallja, a műben a narrátor és kortársai által képviselt korosztálynak köszönhetően a rajzfilmek, ezáltal pedig a bennük felcsendülő főcím- és betétdalok is nagy jelentőséggel bírnak. Miként az a „Csip és Dale”-t éneklő Baranyai Ferike is tette az előbbi idézetben, úgy a gyermekek az életük legtöbb helyzetét a televízióból megismert, szűrt mediális közvetettséggel nyert közegben kontextualizálják, így gyakori párhuzamot vonva sztárok, videojátékok, filmek, és esetünkben éppen tárgyalt rajzfilmek eseményeivel és karaktereivel, valamint az azok atmoszféráját gyökeresen befolyásoló akusztikus elemekkel, dalokkal.

A Disney-mesék(be ágyazott dalok) kategóriájának lényegességét a mű mottójának szövege is hangsúlyozza, melyben egy Dagobert McCsip-idézetet olvashatunk: „Egy tengeri szörny felfalta a fagylaltomat…”[9] Ez az idézet a kilencvenes évekre vonatkozóan jelentős aktuálpolitikai többletjelentést hordoz – a Kacsamesék híres szereplőjétől származó, vakuemlékként egy generáció emlékezetébe égő mondat volt az adott epizód utolsó jelenete, amit az 1993. december 12-én a televízió előtt csüngő apró nézőközönség láthatott a rajzfilmből. Az idézett szöveg elhangzása után a közvetítés félbeszakadt, és helyette bejelentésre került Antall József miniszterelnök halálhíre, amit Chopin Gyászindulójának lejátszása kísért[10] , – ennek kottáját találhatjuk az utolsó oldalon, mintegy keretet alkotva és egy értelmezési útvonalat biztosítva, melynek azonnali megértése talán csak a „kiváltságos” kilencvenes évek gyermekgenerációjának adatott meg, az ebből kimaradó, beavatatlan olvasó pedig kutatásra kényszerül a – mások számára – vakuemlék felfejtésére. Megfigyelhető tehát, hogy a novellafüzér atmoszféraépítésének már a keret megalkotásakor is milyen fontos eleme a zeneiség és az általa kínálkozó értelmezői mezsgye, mely a műben felbukkanó többi dal és zenekar által tovább folytatja a kibontakozást.

Az utolsó csoporton belül a Disney-dalokon túl érdemes foglalkoznunk a punk-rock zenei vonallal, melyek szintén minőséget képviselnek a gyermekek körében, és amik iránt rajonganiuk szinte már bennfentes szimbólumnak, a „menőség” jelképének tekinthető.  Ebbe a kategóriába sorolható formációk az oly sokat emlegetett Guns N’ Roses, a Green Day, Black Sabbath, vagy akár az Iron Maiden.

„Jani bácsi (…) azt mondogatta mindig, hogy ezt az érvénytelen, szar zenét, ezt nem szereti, ha szól, meghülyülnek ettől a tikok az ólban, úgyhogy amikor bent volt a Jani bácsi a lakásban, akkor nem lehetett a Black Sabbath-tól bömböltetni a Paranoidot, se a Guns N’-től a Paradise Cityt. Mérgesek lettek volna tőle a tikok. Meg a Jani bácsi is. Biztos.”[11] Az idézett szövegrész ismét szemlélteti azt a generációs zenei egymásnak feszülést, amit már az első kategória ismertetésénél is felfedezhettünk. Amíg a Boney-M a gyermekek szemében reprezentatív, sematikus képviselője a ’90-es években felnőttek ízlésvilágának, addig ez a sztereotipizáló ellenállás az érettebb korosztály részéről is jelen van az ifjabb generáció „tikokat meghülyítő”, számukra szokatlan szabadságú és vadságú punk-rock zenéi felé.

„Mi a kemény zenét szerettük. A Guns N’-t meg a Maident, de hát a farsangon vagy a fonyódligeti táborban, ott az Ace of Base szólt, a Happy Gang, a DJ Bobo meg néha, a Karcsi bácsi kedvéért, a Boney M. is.”[12]  Karcsi bácsi (vagy akár az imént idézett Jani bácsi) mint a felnőtt világ sűrített jelentéstartalmú képviselője a gyermekek fülétől idegen Boney-M-es korosztály tagjaként megérteni képtelen a kiskamaszok által preferált, gyermekien túlsulykolt keménységű, „menősége”, vagánysága révén pedig kirekesztő jellegű előadókat, a gyermekgeneráció a nem hasonló zenéket hallgatókat pedig tudattalanul „nem menővé” degradálja.

A gyerekek számára vonzó életérzést és követendő példát sugárzó bandák nagy hatást gyakoroltak a személyiségfejlődésükre is – a média által szűrt zenei hozzáférhetőség egy meghatározott útvonalat jelölt ki a mintakövetésben, egyfajta „szabott szabadságot” bocsátott a fiatalok rendelkezésére, amellyel ők az életkori sajátosságaikhoz mérten igazodtak. Ez a mintakövetés megjelent az érzelemkifejezésben (annak minden alszegmensében, például a mozgáskultúrában: „a Forrainak elég volt ez is, hogy boojakázni kezdjen, meg furcsa csípőkörzéseket csináljon hozzá, amikre a Karcsi bácsi mondta volna biztos, hogy szabálytalan, de a Forrai szerint meg arra hasonlítottak, ahogy az MTV-n mutatják a rapperek a kamerába, hogy minden oké.”[13]), az alapvető mindennapi tevékenységekben („A Guns N’ borítóit nézegettem a Gábor bácsinál, és a lecke ugrott be arról a kékről meg pirosról. Hogy meg kell előbb a házikat írni, és utána szabad csak mély hangokkal bömböltetni a Guns N’-t, mert ott volt annak a fiúnak is a térdén a füzet, ott, a borítón.”[14]), de a testképüket is a zenekarokhoz, azok tagjaihoz mérten kezdték el értelmezni („úgyhogy örült is kicsit az ember, ha a nyila a fotóba ment bele, a Bálint fülébe, mondjuk, úgyhogy több lyuk volt ott már egy ideje, mint a plakátokon az Axl Rose-éban”[15]).

Érezhető tehát, hogy az Indiáncseresznyében felcsendülő dalok az atmoszférateremtés fontos részét képzik, a gyermekek valóságának, mindennapjainak, önértelmezésének szerves alkotóelemeiként illeszkednek a mű világába, mi pedig Vass Norbert révén kezünkbe kapjuk a titkos receptjét annak, hogy hogyan is vált ki egy társadalom „wannabe punk”-tüneteket egy generációból.

 

[1] Csatári Bence, Az ész a fontos, nem a haj: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Bp., Jaffa, 2015.

[2] Vásári Melinda, Látencia, hangulat és atmoszféra: Az irodalmi szövegek érzéki dimenziója, Prae, 2013/2, 111.

[3] Juhász Tibor, A csibészség mint népi játék: Interjú Vass Norberttel, Dunszt.sk, 2019. június 14.,  hozzáférés: https://dunszt.sk/2019/06/14/a-csibeszseg-mint-nepi-jatek/

[4] Vass Norbert, Indiáncseresznye, FISZ, Bp., 2019., 14.

[5] U.o., 98.

[6] U.o., 103.

[7] U.o., 111.

[8] U.o., 79.

[9] U.o., 5.

[10] Kontra Ferenc, Minden játék becsületbeli ügy, Litera.hu, 2012.07.12., hozzáférés: https://litera.hu/magazin/kritika/minden-jatek-becsuletbeli-ugy.html

[11] Vass, i. m., 104.

[12] U.o., 105.

[13] U.o., 107.

[14] U.o., 104.

[15] U.o., 113.

Irodalomjegyzék

1. Csatári Bence, Az ész a fontos, nem a haj: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Bp., Jaffa, 2015.
2. Juhász Tibor, A csibészség mint népi játék: Interjú Vass Norberttel, Dunszt, 2019. június 14., hozzáférés: https://dunszt.sk/2019/06/14/a-csibeszseg-mint-nepi-jatek/
3. Kontra Ferenc, Minden játék becsületbeli ügy, Litera, 2012.07.12., hozzáférés: https://litera.hu/magazin/kritika/minden-jatek-becsuletbeli-ugy.html
4. Vásári Melinda, Látencia, hangulat és atmoszféra: Az irodalmi szövegek érzéki dimenziója, Prae, 2013/2, 108–120.
5. Vass Norbert, Indiáncseresznye, FISZ, Bp., 2019., 14.

 

 

 

 

Kondás Krisztina (1995, Miskolc)

Jelenleg a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar- és könyvtárostanár szakos hallgatója. Az ógörög irodalom lelkes kedvelője, szabadidejét szívesen fordítja ilyen jellegű kutatásokra.