Fitos Adrián: Gyűjtemények

Miért nem hallottam még róla? – kérdezte gyanakodva Jankó.

Csak mostanság formálódik, felelte az öreg. Egy-két elkóborolt háztájit

azért már bizonyíthatóan elkapott.

Hogyan?

Nem akarod tudni, fiam.

Nagyon is akarom.

Láttál már széttépett állatot?

Hogyne.

Na, hát végeredményben nem olyan.

Akkor milyen?

Ötletesebb.

?

!

Egyáltalán, mi a neve?

Talán az a része még nincs meg; az is lehet, hogy majd mindenki másként

hívja.

Én például hogy?

Azt neked kell tudnod.

Pedig fogalmam sincs.

Idővel rájössz.

Vilmos bácsi, maga szórakozik velünk!

Én, fiam? Dehogy. Távol álljon tőlem. Mindössze azt mondom, amit hallok.

Jankó láthatóan megelégelte a társalgást, Káróra kacsintott.

Most már igazán mennünk kell.

Menjetek, és ne csavarogjatok éjszaka!

A szörnyeteg alig volna más, mint száraz levelekből, ágakkal, elhullott álla-

tok csontjából gúzsba kötött, pókhálós mese, nem több. Elhatározásukon mit sem változtat, éjfélkor a temetőben lesznek.

Mit ki nem talál az öreg, fordult bizonytalanul Káró felé Jankó, pedig már messze jártak.

Tudod, amikor itt vagyok, nem hiszem el Pestet. Onnan meg Cák nincs. Egyik kizárja a másikat, érted ezt?

Még nem voltam ott, úgyhogy nekem ez van. Ez viszont elég jól, azzal fürgén felkapaszkodott az útszéli diófára, Káró töprengve figyelte.

Azt akartam mondani, folytatta, mikor barátja torzonborz feje valahára kibukkant a levelek közül, itt máshogy vannak a dolgok, lassabban; mintha tovább tartanának. Észrevétlenül megtörténnek: későn veszed észre.

Nem tudom, miről dumálsz, de ha az öreg mondókája zavarta össze a fejed, ne foglalkozz vele, hantás.

Nem, dehogy, csak elgondolkoztam. Inkább ne. Elég ijesztő.

Jankó beintett az egyik udvarba, Káró nem látta, kinek. Szerintem unalmas hely. Megnyugtatlak: nincsenek manók, óriások, lúdvércek se mutatkoznak, legalábbis ez idáig nem találkoztam velük. Mit gondolsz, pont engem kerülnének? Ugyan.

Nem is ezt mondom, bár azt sem tudom, hogy mit. Nehéz itt rajtam kiigazodni. Bejössz megnézni őket? – közben Jankóék kapujához értek.

Naná!

Mosógép, régi tévék, rádiók, centrifuga, kapálógép, eke, gáztűzhely az udvar sarkában; fölverte a fű, így mondják. Közvetlen közelükben tilos kaszálni, azért. Sarlózni ugyan lehetne. Amikor elviszik mind, majd talán akkor. Különben egyenletesre nyírt pázsit, sövény. A hátsó, porzó udvaron tollászkodó tyúkok. A ház mellett, itt is diófa, ez alá rönkökből padokat, asztalt eszkábáltak, fehér, csőrös, zománcos kanna, sötét szódásszifon, foltos alumíniumtálcára fordított üvegpoharak rajta. Könyvbe lapoz lustán a szél. Az ábráitól vagy a szöveg miatt, gyorsan tovább is.

Kismacskák birkóznak a tornácon, a fiúk azonban sokkal jobb játéknak ígérkeznek, rögtön nyafoghatnak, feléjük bukdácsolva. Anyjuk kiles az árnyékból, majd visszagömbölyödik.

Ezek után elvártam volna, hogy mitológiai lények lepjék el az udvart.

Miért, a macskák neked nem azok?

Kisebb megszorításokkal. Szárnyas oroszlán vagy kígyóhajú meztelen nő elől szívesebben menekülnék.

Nem menekülhetnek, hiába kapkodják lábukat, nevetve.

Amint kifáradnak a cicák, nemes egyszerűséggel eldőlnek. Szutykos kis ujjak kaparásszák álomba mindhármat.

A ház megszemélyesítésén munkálkodó részletek: a két szomszédos ablak közül egyiken félúton elakadt a redőny, ezért már hetek óta készül Káróra kacsintani az az egyre határozottabban öregedő arc, amelynek a vakolat elhúzódó repedéseiből nemcsak ráncokat, de mélyebben téglát, azaz színhúst lehet könnyűszerrel tulajdonítani. És nem utolsósorban ez mégiscsak homlokzat, noha így, ennek tudatában, fölcsúszva hámló.

Jankó bemegy, miután a lábtörlő alól kiveszi a kulcsot. Káró nagyszülei a nyári konyha oldalán, kilógó tetőgerendára szögelt dobozkában tartják, mikor otthonról távoznak. A kulcs marad. Ne legyen szem előtt, de azért komplikált helyen se. A kulcs, mert csak egy van használatban, a házhoz tartozik, felesleges cipelni, állandóan ellenőrizni, megvan-e. Az utcaajtóét elég postaládába dobni. Ha idegen érkezik, faluszerte ugatnak a kutyák, valaki úgyis látja, hallja, kifaggatja, mit akar. Próbálná csak meg Pesten a sajátját a villanyóra szekrényében hagyni.

Jön Jankó, fejével biccent, Káró utána.

Hallottam, reggel állt a bál. Minden göncét átkutatta; káromkodott is. Anyám megmondta, biztos a bicikliről hagyta el őket; különben meg felesleges kacatok miatt drámázni.

Szépek. Valahogy nem egyformák. Azon nem tart semmit a kezében.

Talán hibás valamelyik.

Igen. Az üveggolyóval nem sikerült.

Ez más, Rózsika mama elárulta, hova kell ásni.

És akkor ez nem babona?

Nem számít, ha egyszer működőképes.

Ha ő mondja.

Ő.

Hazafelé Jankó apjával találkozott. Biciklijén ült, gondterhelten. Elnyűtt nadrágszárból kifehérlett a lába. Káró köszönt, az rámosolygott és bólintott, szó nélkül folytatta útját.

Nem hagyta nyugodni, vacsora és mosakodás, nagyszüleivel folytatott beszélgetés alatt, de még olvasás közben sem, ahogy Jani bácsi megállás nélkül rozsdás érmék után kutat biciklije dinamójától ragyogó és pislákoló körben, a falu lejtőin, kaptatóin hajtva, eldugott, nevesincs utcákon, egyre tanácstalanabbul. Amikor kisurrant a házból, komolyan megijedt: mi lesz, ha útjaik kereszteződnek? Biztosan elárulja magát, ez nem is kérdés. Azonban egyetlen fehér macskán kívül nem találkozott senkivel és semmivel a hídig.

Már azt hittem, eltévedtél, kuncogott barátja.

Sötétebbek az éjszakák, mint tavaly nyáron, észrevetted?

Frászt! Beszélsz hülyeségeket. Nem kifestőkönyv, árnyalatokra osztva. Ha nincsenek csillagok, így se, úgy se látni. Egyszerűen elfelejtetted, milyen idekint.

Elfelejteni nem felejtettem el. Ezek szerint idén máshogy nem látok.

Már megint ilyen van meg nincs-ügy, mi? Ne kezdd újra, Káró, könyörgöm! Örülj inkább a tiszta időnek.

Örülök; ennyi csillag viszont tényleg nincs.

Fejezd be, mert itt hagylak.

Rendben. Azért biztos, ami biztos, hoztam zseblámpát.

Eszedbe ne jusson! Elég, ha valaki hugyozik odakint, és fényt lát a dombtetőn, máris lehet sírrablók után ugrasztani a falut.

Káró kotorászott, egy szelet szalvétába csomagolt lekváros piskótát húzott ki hátizsákjából, Jankó elégedetten és azonnal betömte. Most rajta volt a sor, gyűrött kis papírdobozból kínált.

Á, nem, köszönöm. Évek óta leszoktam.

Az óvodában? – de aztán ő sem gyújtott rá.

Mintha órák óta mennénk.

Hiszen csak most indultunk.

Mi van ma a kutyákkal?

Mi lenne? Alszanak. Nincs őgyelgés.

Te Jankó. Igen?

Hányszor jártál a temetőben? Elég sokszor.

Éjszaka?

Így még nem.

És nem félsz?

Én?

Veled beszélek, igen.

Nem.

Jó, mert én sem.

Pompás.

Remek.

Pazar.

Briliáns.

Nagyszerű.

Király.

Tök jó.

Ász.

Káró, elég.

Alkalmi csöndbe burkolóztak, a kabócák rázendíthettek.

 

Aki úgy gondolja, jól gondolja: efféle temetőhöz kizárólag rozsdásan nyikorgó kapu jár. Kicsi, nagy, álló, ülő, sápadt, szanaszét hagyott, merengésükön mélázó angyalok, körös-körül fák, borzolódó lombok, márványnak tetsző sírkövek, temérdek árnyanyag.

Bagoly, már csak az hiányzik. Úgy érted, neked.

Mennyire kell bemennünk? Nem elég valahol itt?

A ravatalozó mögött vannak a régiek, odáig. Akkor eléggé. Láttad ezt?

Nem. Mi volt?

Ezt akartam kérdezni. De ha nem láttad, talán semmi.

Olyasmiket, amiket te látsz, azt hiszem, nem szeretnék látni.

Olyanokat, mint például te?

Ügyes. Megérkeztünk.

Zseblámpa?

Ne.

Alig vannak fejfák, dombok se nagyon.

Eltűnnek lassan, igen. Siessünk.

Kinyíló, féltve őrzött bicskák pengéi csillannak ilyentájt a holdfényben, erről ezúttal muszáj lemondani, föld sötétjét hasogatják, idő és hold híján.

Hol vannak?

Itt.

Zsebkendőben?

Várj, ne, csomózom. Mehet. Nyomkodd el a földet, jobban, úgy.

Kész?

Mindjárt. Suttogása ünnepélyesre sikerül: Ami nem voltál itt, ide gyere, ami itt vagy, itt maradj!

Ez meg mi volt?

A varázsige.

Elég jó.

Szerintem is.

Honnan van?

Honnan? Ki tudja azt egy varázsigéről biztosan?

Most mi fog történni?

Mindaz a pénz, amelyet valaha elhagytam, két hét múlva itt lesz; ez a kettő összegyűjti mind.

A hibás is?

Az is.

A hibásakat?

Azt nem tudom.

Mennyi?

Nem sok, nem kevés. Nem emlékszem. Kihúz a pácból, annyi. Melyikből?

Az esedékesből. Ne segítsek?

Nem tudsz. Induljunk.

Ahogy fölkászálódtak, térdüket önkéntelenül is leporolták, egyszerre, hátra se nézve, többé-kevésbé ügyesen lavírozva hantok és fák és bokrok közt, szinte megkönnyebbülten értek a bezárult kapuhoz. Rángathatták, úgysem engedett. Nem olyan távolról, sőt egészen biztosan közelebbről, mint az imént, ismét zaj hallatszott. Több se kellett, ugrottak, másztak az égbe, tajtékos sötétbe merülő csillagok után. A hideg vaskapu sehol sem végződött, de megállni se mertek. Aztán hirtelen, a következő pillanatban lefelé tartottak, már a túloldalán. Nem mozdult semmi odabent, hiába markolták izzadtan a rácsot, hosszú percekig lihegve.

Megtalálod majd?

Jankó nem válaszolt.

Hazafelé másik utat választottak, ösvényt, amelyik a kertek alatt, és lehetőleg mihamarabb a szobájukba viszi őket. Jankóék birtokával határos, szárazon zörgő kukoricatábla mellett jártak, amikor észrevették. Gyorsan a sorok közé bújtak, Káró érezte, pókhálóba. Ahogy próbált a ragacstól szabadulni, karjait sanda levelek vagdosták.

Világított a feje. Nem is, a homloka. Egy bányászlámpa. Jobbra, aztán balra fordult, kissé görnyedten. Ugyanaz a mozdulatsor ismétlődött, újra meg újra. A hosszúkás, vékony fejen tartózkodó, túlméretezett szemekből rögtön ráismert barátja apjára. Udvaruk végében, a drótkerítés mögött állt és lapátolt, épp egy földkupacot tüntetett el. Sietség nélkül, lassan haladt. Kiegyengette, a biztonság kedvéért rá-rátaposott, ezzel meg is volna. Aztán, ahogy ingujjával arcát törölgette, Káró megrémült, nem látta őket, azt gondolta, egyszerűen letörölte azokat a hatalmas szemeket. Lapátjára támaszkodott, mintha várna valamire. Szemekre hiába is. Fordult, indult a ház felé, néhány lépés után kikapcsolva a lámpát.

Közben eleredt, föltámadt a szél. Továbbra is kuporgott, bőrig ázott, amíg biztosra vette, Jani bácsi beért a házba. Jankót szólongatta – mi mindent hagyhatott el az apja –, de barátja addigra már sehol sem volt.