Plonicky Tamás: N.Z./X.

…valószínűleg egy régi Márquez-regényt olvasgathatott, mert miután hosszú-hosszú évek elteltével az ötvenedik születésnapján újra felhívott telefonon, ugyanolyan lassúsággal beszélt, mint megismerkedésünk kezdetekor, amikor is éjt nappallá téve irodalomelméleti szempontból elemezgette ezt a dél-amerikai piperkőcöt; emlékszem, tisztán emlékszem arra a napra, amikor egy azóta politikailag befolyásolt, régen színvonalát vesztett irodalomtáborban csendesen rámutatott e Nobel-díjas szerző egyik frappáns, rövid írására, majd néhány ezredmásodperccel később kimért hangján, mert már akkor is eléggé furcsa, amolyan definiálhatatlan tónusban beszélt, ami azóta csak még furcsább, még inkább definiálhatatlan lett, szóval akkor, évtizedekkel ezelőtt, abban az irodalomtáborban, könnyed mozdulatokkal rámutatott arra a jól ismert Márquez-szövegre, és egy vérbeli kutató összes tudásával, továbbá az új dolgok feltalálásának arkhimédészi szellemiségével a következőket mondta rá: „ez geci vagány”. „Ez geci vagány” ismételte meg, és mivel az egész tábor miattunk, „fiatalok” miatt volt megrendezve, N.Z. unottan rátért a kezdeti zsengéimre is, amelyeket nem kevés szemforgatás, és a nemtetszését nyomatékosan kifejező gesztus, továbbá egy-egy köhögésszerű spontán hangfoszlány után futott át; majd e véleményezésre szánt dilettáns írások végére érve, jó elemző módjára, azaz nem vesződve holmi bagatell általánosításokkal, olcsó biztatás, közhelyes irodalmi javaslat, esetleg egy-egy olyan frázis helyett, ami mindig, minden körülmények között elhangzik a világ összes irodalomtáborában, egyszerűen csak betartotta a hatásszünet íratlan szabályait, majd búgó hangján azt bökte ki, hogy: „öregem, te még akár vért is szarhatnál a tehetségtelenségtől”. Ez volt az azóta is meglehetősen szerény munkásságomat érintő első igazi mondat, amely egyértelműen arra inspirált, hogy lehetőleg fejezzek be minden olyan tevékenységet, amely közvetlenül vagy közvetetten ehhez a fajta kreativitást igénylő munkához kapcsolódik. A vérszarásról és az irodalomról szóló, látszólag össze nem illő csöndes szavak, noha akkor és ott teljesen elkedvetlenítettek, alapköveivé váltak egy napjainkig is tartó, végeérhetetlennek tűnő barátságnak, és teljes mértékben alakították át az irodalomról szóló elképzeléseimet: rájöttem, hogy a véres szarból is lehet ihletet meríteni. Régi barátom tehát azon a napon, az ötvenedik születésnapján újra felhívott, és sok-sok év elteltével immáron megint csak hallottam azt a definiálhatatlan, furcsa hangot, amelyen megszólalva N.Z. ekkor, ezekben a pillanatokban is, emlékszem, rögtön a tárgyra tért, és jó szokásához híven, mellőzve a köszönést és az összes ehhez kapcsolódó felesleges tapintatosságot, a telefonban csak egyetlenegy lassú, már-már utasításszerű kérést mondott: „nőt akarok!” Mivel tudta jól, hogy baráti óhajait mindig is szívesen teljesítettem, pláne akkor, ha születésnapi kívánságról volt szó, lassan, nagyon-nagyon lassan elmondta e nőhöz tartozó feltételeit, amelyek, noha nagyon régóta ismerjük egymást, most is úgy szóltak, mintha parancsok lettek volna: „ne legyen túl szép, mondta, ne legyen túl csinos, és ami a legfontosabb: ne tudjon pingpongozni!” Emlékszem, e kérés hangzott el, és N.Z. a kívánalmainak elmondása után, meg sem várva, hogy születésnapja alkalmából felköszöntsem, olyan erővel csapta le a telefont, mintha az élete múlna rajta, alátámasztva azt az örökös és megcáfolhatatlan tényt, hogy a posztmodern költőknek nemcsak az írásai, de néha a cselekedetei is teljesen értelmezhetetlenek. Mert N.Z. nemcsak irodalomtörténész, de költő is volt, és nem is a legrosszabb fajtából; az a típus, akinek hiába javasolja azt az ember, hogy miért nem ír inkább a hazaszeretetről, az Alföldről, Trianonról, a kisebbségbe szorult, kétségbeesett magyarokról, vagy a magyarságba beleőrülő, és annak idején a Duna-parton vígan halászgató nagyapa haláláról, tőle megszokott módon csak int egyet, majd ellenérvként pusztán annyit válaszol, hogy: „a lírába foglalt faszkukac-vérzésnek sokkal nagyobb tétje van”. Miután barátom vadul lecsapta a telefont, azonnal tudtam, hogy kit fogok felhívni, és azzal is tisztában voltam, hogy ha a nő vállalja a felkérést, és képtelen a pingpong nevű játékra, ezen az éjszakán valami olyasmit fog kapni, amire még talán az eddigi prostitúcióban eltöltött évtizedei során egyetlenegyszer sem volt példa: jó pénzért nem fogják megbaszni. N.Z. ugyanis rendkívül erkölcsös és tisztelettudó költő volt, aki gyerekkori szerelmével, Ferminával és fiaival, Alfonzzal és Lajossal élt együtt abban a Rákoskeresztúron lévő, Boldogságtelep 9. cím alatt felépített luxusvillában, amelynek, ahogy mutatta nekem sok-sok évvel ezelőtt, a kétszáz négyzetméteres medencéje mellett elhelyezkedő aranyberakásos bárpultjának drágaköveit ő maga csiszolta fényesre. N.Z. hirtelen történő telefonlerakása után azonnal annak prostituáltnak a számát tárcsáztam, akit csupán azért fogok X.-nek nevezni, mert, miután elmondtam neki, hogy írni szeretnék róla, ő maga kérte neve elhallgatását; mindezt azért tette, mert úgy gondolta, hogy az irodalom csak és kizárólag rosszat tehet a hivatásával. „Ki akarna már baszni egy regényhőssel?”, tette fel a költői kérdést felvetésem után X., az általam ismert egyetlen olyan nő, aki ugyan sohasem kereste a szerelmet, mégis megannyi férfival volt dolga, és erősebb testalkata miatt sem túl szépnek, sem túl csúnyának, sem pedig túl csinosnak nem volt mondható, tehát külsőleg tökéletesen megfelelt N.Z. barátom születésnapi kívánalmainak. X.- et egyébként az Aphrodité nevű királyhelmeci lebujban ugyancsak évekkel ezelőtt ismertem meg úgy, hogy mai napig is tisztán emlékszem, miután túl volt egy aktuson, csak állt ott cigarettával a kezében, és a semmibe révedve tökéletesen határozta meg a kurvák ars poeticáját: „akárhogy basznak is meg, mondta, a perverziónak is kell, hogy legyen méltósága!” Ezt szögezte le évtizedekkel korábban a nő, a nő, aki miután felvette a telefont, kissé kétségbeesett hangot hallatott, és meglepődését kifejezve többször is megkérdezte tőlem, hogy valóban én vagyok-e, majd miután teljes mértékben megbizonyosodott arról, hogy tényleg személyesen velem kommunikál, N.Z.-től tanulva, azonnal a tárgyra tértem: azt kérdeztem tőle, hogy tud-e pingpongozni. X. válasza korántsem lepett meg, hiszen a „nem, de már többször basztak meg ping-pongasztalon, az is számít?” reakció legalább annyira jellemezte őt, mint az a tőle származó újabb szentencia, amit nem kevés nosztalgia és reményteliség kíséretében milliószor mondott el barátságunk első évtizedeiben; ez a szentencia, emlékszem, úgy szólt, hogy: „nem tudsz nagyobbat mondani a pék faszánál”. „Nem tudsz nagyobbat mondani a pék faszánál”, jelentette ki mindig X. akkor, amikor még gyakori vendége voltam, és amely években még sihederként nemcsak a női bájak iránti folyamatos rajongás, de a hárijános-típusú nagyotmondás is minden kétséget kizáróan hozzátartozott a természetemhez; X. a pékről és méretes férfiasságáról szóló közkedvelt szólásmondásával valós történetet elevenített fel, hiszen abban az időszakban tényleg volt egy, a foglalkozása szerint pék kliense, aki valószínűleg elképesztően nagy férfiassággal rendelkezett. És újra csak eszembe jut az a gondolatfoszlány is, amit X. ugyancsak e nem mindennapi pénisszel rendelkező kuncsaftjáról hangoztatott, amely gondolat a nő boldogságtól csillogó  szemeinek, továbbá merengő, nosztalgikus múltba révedésének kíséretében, a „hátulról baszott és a torkomban éreztem!” szavak segítségével szokott a leggyakrabban formát ölteni. E sok-sok évvel ezelőtti merengések elhessegetése után a valóságban is visszatértem X.-hez, a telefonhoz, és elejét véve a nő meglepődésének, felhívtam a figyelmét N.Z. barátom néhány ilyen-olyan különcségére, amitől e prostituáltként sokat megélt régi ismerős, emlékszem, egy kissé megrökönyödött; „Tényleg nem fog megbaszni?” kérdezte vissza a tehetetlenek hangján, majd tetőzve megszeppenését azzal az epekedő kíváncsisággal, amellyel általában csak a tapasztalt kurvák tudják megkérdezni a világról keveset tudó, írással próbálkozó középkorú férfiakat, a következőt szót suttogta: „Buzi?” Emlékszem, tisztában voltam azzal, hogy X. ezt kellő komolysággal kérdi, ezért egyszerűen csak annyit válaszoltam, hogy nem, nem buzi, hiszen gyerekei is vannak, és felesége is van; költő, tettem hozzá nyomatékosan, mintegy ezzel bizonyítva barátom heteroszexualitását, amire a nő meglepő módon a tudatlanok sajátos kétkedése helyett, akik flegmán, vállvonogatva azt szokták ilyenkor kijelenteni, hogy minden költő buzi, egyszerűen csak azt válaszolta, hogy: „én is írok verseket”. „Vidd el neki az összeset”, javasoltam, majd mondandómat kiegészítettem azzal, hogy „N.Z. biztosan örülni fog, ha viszel neki szövegeket, hiszen ma ünnepli az ötvenedik születésnapját”; ezután pedig tudattam a nővel barátom lakásának címét, a rákoskeresztúri boldogságtelepet, az irodalmi apanázsból felépített luxusvillát, és azt is hozzátettem, hogy a helyet egészen biztosan meg fogja ismerni, hiszen N.Z. villája mellett egy hatalmas luxusmedence és darabonként fényesre csiszolt drágaköveket tartalmazó, aranyberakásos bárpult is található; majd azt is közöltem vele, hogy ha lehet, legyen ott este nyolcra. Az utasítás után, N.Z.-től okulva, ugyanolyan gyorsasággal és hirtelenséggel csaptam le a telefont, mint barátom néhány perccel korábban, prezentálva ezzel azt, hogy a posztmodern költők értelmetlen versein kívül az értelmetlen cselekedeteiből is sokat tanulhat az ember. X. természetesen házhoz ment a Rákoskeresztúron lévő Boldogságtelep 9.-re, a kétszáz négyzetméteres luxusmedencével ellátott luxusvillába, és ott is töltötte az egész éjszakát. Bár aznap este ismeretlen okból költő barátom felesége és a gyerekei sem voltak otthon, mindkettejük állítása szerint egyértelműen az erkölcsi távolságtartás volt jellemző rájuk: azaz valóban nem basztak. E helyett pingpongoztak, vagyis N.Z. pingpongozni tanította X.-et, megmutatta neki a fonákos leütést, a tollszárfogást, majd Bilbao-meccseket és Mézga családot néztek, fürödtek a medencében, ezt követően pedig sor került X. verseinek felolvasására. A nő pedig ezzel a tettével, mivel neki nem kellett vért szarnia a tehetségtelenségtől, eléggé komolyan hozzájárult N.Z. irodalmi termékenységéhez, és annak formai és tartalmi megújulásához. Felkavaró írásai, illetve izgalmas személyisége barátom ez alkalom után írt köteteinek, az Állati feleségnek, a Perverzió méltóságának, az Egy kanál análnak és a Pék éke címűnek is egyértelműen a gerincét képezik; sőt egyes verseit maga a nő írta, aki, ugyanarra hivatkozva, mint ami miatt a neve eltitkolását kérte („ki akarna már baszni egy költőnővel?”), teljesen ingyen járult hozzá opusainak más név alatt történő megjelentetéséhez. Közös ismeretségükről tudni kell, hogy N.Z. még a feleségének, Ferminának, továbbá a gyerekeinek, Alfonznak és Lajosnak is bemutatta X.-et, aki furcsamód mindhármukkal jól kijött. Egy dolgot viszont fontos megjegyezni, hogy bár mind N.Z, mind pedig X. utólag egy kicsit másképp mesélték el megismerkedésük éjszakájának eseményeit, X. mintegy mellékesen számolt be arról, hogy az N.Z. hálószobájában lévő éjjeliszekrényen aznap este, a Kámaszutra és a Szürke ötven árnyalata mellett valóban egy „geci vagány” Márquez-kötet volt, ami szerelemről, boldogságról meg nőkről szólt; ebből, reméljük, napjainkban is kijut az ötvenedik születésnapját éppen töltő költőknek és irodalomtörténészeknek. Azt a kérdést pedig, hogy X. honnan tudta ilyen jól, hogy pontosan mi is volt N.Z. hálószobájának éjjeliszekrényén, soha nem tettem fel; talán az már nem ide tartozik: úgy néz ki, örökre kettejük titka marad.